goodbye 2010

Ez az év egyértelműen a változás éve volt. Kimászás a sötétségből, újrakezdés, tiszta lap, saját magam felépítése. 
Sikerült? Azt majd más megmondhatja.. Én úgy érzem, igen.
Volt ebben az évben minden:
Egy újabb barátnő megtalálása, egy régi elvesztése.
Egy reménytelen szerelem otthagyása, és kitörlése.
Egy tökéletes nyár, egy tökéletes románc.
Egy örök barát, a kutyám gyászolása, és a fájdalom elnyomása. 
Érzéketlennek tettetés, majd az érzelmek feltörése.
Csalódás és sírás, nevetés és boldogság.
Utazások, nyaralások, bulik és táncok.
A suli vége és a suli kezdete.
A Harry Potter utolsó része, és a Grace klinika folyamatos nézése.
Álom luxuskivitelben, Chuck Bass, Mclaren's és semmi elkötelezettség.
Szülinapi igazoltatások, kerítőnő szerep, nevetséges rosszullétek.
Egy emlékezetes osztálykirándulás, és egy őrületes nyárzáró parti.

Szalagtűző és bonyodalmak, cserediákok és könyörtelen kínzások.
Szomorú esték és még szomorúbb nappalok, majd egy barát hívása és vígasztalása.
Fesztiválok, veszekedések, locsolkodás és meleg.
Külsőleg és belsőleg óriási változások, felnövés.
De ami a legfontosabb: fokozatos felépülés, amikor már ha kérdezik "Hogy vagy?" igazat mondok azzal hogy jól, és őszintén nevetek. Ez a legfontosabb, nem igaz? Igazán remélem, hogy ennél már csak jobb lehet. Tudom, hogy néha minden rossz feljön, és olyankor semmi jót sem tudok értékelni. Sok dolog nagyon fáj még, de ismerem magam és ilyenkor ösztönösen taszítom a jó gondolatát.
Egy újévi fogadalom a sok közül: pozitív gondolkodás! 
Eddig a negatív nem jött be, sokat nem veszíthetek.
Tényleg jól akarom érezni magam!

merry christmas..

A mai napon kicsit úgy éreztem magam, mint Serena hálaadáskor. Csak arra nem emlékszem, hogy neki volt-e akkor problémája..
Amennyire erőlködtem, hogy tökéletes legyen ez a nap, olyan borzalmas lett.
Ordibálásra ébredtem, bal lábbal keltem fel. Apa megkérdezte, segítek-e díszíteni a fát, és én leordítottam. Egész délelőtt flegma voltam mindenkivel, pedig tudtam hogy legalább most kedvesnek kéne lennem. 
Délben megittam az első felesemet, koccintásképpen. Aztán megérkezett a többi vendég, elecsetelgették, hogy a temetőből jöttek, és minden erőlködésem hirtelen a ködbe veszett. Megittam még egy felest, majd még egyet, és még egyet...
Akárhányszor ránéztem Peti testvérére, mindig ő jutott az eszembe. Aztán ő bunkó lett, és a hányinger kerülgetett. Bementem a fürdőszobába, és próbáltam visszaszámolni tíztől. Egy könnycsepp ekkor már kicsordult, de muszáj volt visszafojtanom  a dühömet.
Amikor hazaértünk, ismét ittam egy pohárral. Kibontottuk az ajándékokat, és anyát úgy megbántottam, ahogyan még soha.
Vissza akartam fojtani azt, hogy nem tetszik amit kaptam, de nem tudtam. Elkezdtem sírni (mint egy kisgyerek...) és bemenekültem a szobámba. Belenéztem a tükörbe, majd összecsuklottam és a falnak támaszkodva sírtam egy órán át. Nem tudtam tökéletesre formálni ezt a karácsonyt, ugyanolyan rossz volt mint a tavalyi.
Ennek örömére egész este bort ittam  és konyakot, és a falnak dőlve sírtam. 
Remélem másnak is jól telt a szent este!

christmas lights.

Ismét karácsony, ismét az év vége.
Ilyenkor minden emberben sok kérdés merül fel.
Mennyire telt sikeresen ez az évem? Mennyi mindent tudtam elérni? Hányan szerettek meg, és hányan lettünk ellenségek?
Miért telik el ilyen gyorsan az idő, mit vegyek karácsonyra?
Miért van ilyen hideg, miért állnak annyian a sorban?
Miért öregszem ilyen gyorsan? Miért kell egyszer mindennek vége lennie?
Nekem a legfontosabb, hogy milyen volt ez az évem. Van hasonlítási alapom, és meg kell hogy mondjam, a tavalyihoz képest tökéletes volt. Szóval egy piros pont ennek az évnek. 
Remélem a következőnek már kettő fog járni. Szép fokozatos felépülés. Juhuuuu.

who is she?

Mivé lettem? Hova jutottam úgy, hogy észre sem vettem? Miért telt ennyi időbe, hogy rájöjjek mi folyik itt valójában?
Egy este kellett hozzá, ahol az alkohol volt a fő célpontja mindenkinek, és a férfi-női vonzódás mindenkinél meglett - persze, hogy nálam nem.
Olyanért sírtam amit józanon nem is gondoltam volna. Olyan bajok törtek fel, amibe nem is gondoltam volna bele. Azt se tudom mit keresek én itt, vagy hogy kinek a testében vagyok. Ki az az ember, akit minden reggel látok a tükörbe nézve? Mert nem én, az biztos...
Azt hittem felépültem, és kiléptem teljesen a fájdalomból. Bár ha jobban belegondolok, ezt is tettem. Csak ott maradt vele a régi énem is egyben. 
Annyira nem érzem magamat jól a bőrömben. Annyira csúnyának, jelentéktelennek, önbizalom hiányos senkinek érzem magam. Az ellentettjének annak, aki voltam.
Körbenézek, és látom hogy olyan emberekkel beszélek, akikkel régen szóba sem álltam volna. Olyanokat teszek meg, amit régen elítéltem. Olyanokat hanyagolok el, akik a legtöbbet jelentenek nekem. És olyanok után sírok, akiket régen emberszámba sem vettem volna. Sebezhetővé váltam és ezt sokan kihasználják. Azt hiszik az én idegeim kötélből vannak, én mindig jól vagyok és nem tettetem ha mosolygok..
Lehet hogy eddig én is azt hittem, de a szombat este ráébresztett arra hogy én ügyesen - és hihetetlennek tűnően, de elnyomtam az igazságot. Most nem tudok ezzel a dologgal mit kezdeni. Amint elmúlt az egyik, jön a másik és annyi szusszanásnyi időt sem hagynak a kettő között, hogy kicsit élvezhessem a napjaimat. Ha csak egy darabkáját.. egy minimálisat visszakaphatnám annak, aki voltam... Ha csak egy pillanatra is olyan boldog lennék mint akkor...
De nem kívánhatok nagy és teljesíthetetlen dolgokat.
Először meg kell tudnom ki az, aki visszamosolyog rám a tükörből és elüldözni.
Hogy újra megválogassam a barátaimat és ne bízzak meg rögtön bennük.
Hogy időt szenteljek azoknak akik végig velem voltak, és megérdemelnék.
Hogy ne foglalkozzak olyannal, akit emberszámba se kéne vennem, mivel ő sem vesz engem annak.
Ez a régi én..
A mostani? Valami ócska kínai másolat, amire csak most jöttem rá. Csak azt nem tudom mi tartott ennyi ideig...

Remélni..

Olyan sok mindent lehet remélni az élettől. Minden a reményről szól. Gondolj csak bele. Szerinted csak te vagy az aki ezt olvasva elgondolkodik azon, mennyi minden lehet hogy úgy történik ahogy akarjuk? A lehet nagyon erős szó. Nem hiába feltételes mód. Túl sokat hiszünk és nem akarjuk a dolgokat reálisan látni. Itt a baj mindenkiben. És most ne mond hogy benned nem... Mert te is szoktál reménykedni, mindenki szokott. Nem a népbetegségnek nyilvánított alkoholizmussal van a baj. Azzal van a baj, hogy ők reménykedtek minden egyes felesük után, hogy az lesz az utolsójuk. Bejött? Nem...
Felesleges azért reménykedni hogy egyszer majd minden jóra fordul. Az élet abból áll hogy a rossz dolgokat feltudjuk dolgozni és a jókkal kiegyenlíteni. Minden mézes-mázos lenne ha csak pozitív dolgok történnének...
Felesleges azt hinni hogy eljön majd a nagy ő. Pont ezért nem fog soha jönni mert várjuk és reménykedünk. 
Reménykedünk abban hogy időben felkelünk - de nem állítjuk be az ébresztőt.
Reménykedünk abban hogy nem lesz hideg kint - ezért nem öltözünk fel rendesen és megfázunk.
Reménykedünk abban hogy beérünk időben az iskolába vagy a munkahelyekre - ezért nem sietünk és elkésünk.
Reménykedünk abban hogy jó délelőttünk lesz - ezért váratlanul ér minket a rossz és sírunk miatta.
Reménykedünk abban hogy  a délutánunk nyugodt lesz - ezért mindent a sors kezére hagyunk és végül a ránk szakad az összes feladat.
Reménykedünk hogy nem kell sokat tanulni másnapra - de minden második órán dolgozat lesz.
Reménykedünk hogy hozzánk szól az illető - viszont észre sem vesz minket.
Reménykedünk hogy a hétvégi buliban végre lesz esély - de ő mással lesz, mi pedig leisszuk magunkat.
Reménykedünk hogy nem kop ki a tollunk dolgozatírás közben - és az utolsó bekezdésnél fog kifogyni. 
Reménykedünk hogy nem fogunk veszekedni a szüleinkkel - de akkora a nyomás és a próbálkozás, hogy egymáson vezetjük le.
Reménykedünk hogy nem megyünk ki a vonalból amikor kört rajzolunk - de valaki meglök és elrontjuk.
Reménykedünk hogy vékonyabbak leszünk ha kevesebbet eszünk - de csak magunkat gyengítjük le.
Reménykedünk hogy beleférünk egy régi nadrágunkba - de azt sosem fogjuk tudni még egyszer felvenni.  
Reménykedünk hogy az emberek nem utálnak minket - mégis mindenki a hátunk mögött pletykál.
Reménykedünk hogy a postás meghozta a várva várt levelet - de félre lett címezve.
Reménykedünk hogy feljön msnre - de sajnos sosem látjuk őt ott többé.
Reménykedünk hogy elfelejtjük az együtt töltött időt vele - de annyira jó volt az az időszak, hogy nem megy ki a fejünkből.
Reménykedünk hogy egyszer eltudunk látogatni hozzá - mégis oly gyengék vagyunk, hogy nem visz rá a lélek.
Reménykedünk hogy egyszer megbocsájtanak - de sosem fognak.
Reménykedünk abban hogy a zuhanyzás majd felpezsdít minket - de elcsúszunk a padlón és beverjük a fejünket.
Reménykedünk abban hogy hamar elalszunk és kipihentek leszünk - de egész éjjel forgolódunk majd és csak gondolkodunk.
De ha már gondolkodunk, reméljük nem a rosszon fogunk és nem fogunk sírni - és mivel erre gondoltunk, elkezdünk sírni. 
Végezetül reménykedünk abban, hogy a holnapi nap majd jobb lesz... Túl nagyok lesznek az elvárásaink, ezért egyre rosszabb lesz minden.
Te egy nap hányszor szoktál hinni és remélni? Egyik sem ér semmit, gondolj csak bele... Nem itt tartanánk már akkor.

_

I stayed in the darkness with you.

Én bíztam benned. Akár a lelkemet is neked adtam volna, hogy velem legyél. De te eldobtál, be a sötétségbe, magamra hagyva. Most mi lesz? Tudod... Én nem az a fajta lány vagyok, aki nem bírja ezt elviselni. Én büszkén vagyok itt, vállalom hogy ilyen az életem. Sötét... Sötét, tele kínnal és fájdalommal, amiben te közbejátszottál. De te erről nem tehetsz, te a világosságot választottad, mint a legtöbben. Én ezt megértem, ezért sem akarlak magammal húzni. A boldogság jó dolog - nekem is az lenne, de nem tudok szabadulni. Viszont ha egyszer eljön az a pillanat, hogy én szabadulhatnék, de téged elragad, én ott maradok veled. Ha azt mondod nekem, segítsek rajtad, maradjak a sötétségben mert félsz, én ott leszek és ketten együtt elérjük újra a napfényt. Vagy nem... Vagy csak az egész még sötétebb lesz, amiatt, hogy együtt vagyunk.. Nem hiába van az most, ami. Nem hiába vagy te a fény én pedig a homály. Minden okkal történik... Ha beleszólunk, a világ összedől.
Azért néha mégis jó lenne, ha egy kis időre összedőlne...

it's a real magic

2001ben, nyolc évesen láttam az első filmet. Kicsi voltam, nem nagyon értettem, de mégis megfogott. Kilenc évesen olvastam el a sorozat második részét könyvként - egyértelműen megfogott. Tizenkét évesen, emlékszem, a harmadik könyvet olvastam egyik olaszországi nyaralásunk alkalmával, a szobában kuksolva... Erről szólt az a tíz nap nekem. Aztán jött a negyedik, ötödik, hatodik könyv - velük egyidejűleg a filmek is. És azon kaptam magam, hogy könnybe lábadt szemmel veszem meg az utolsó részt. Elfogyott.. Nincs több. Ezzel a történettel nőttem fel, és szerintem nem hazudok azzal ha azt mondom, a mi gyerekkorunk fénypontja a Harry Potter könyv és filmsokaság volt. Minket akkor nem a szerelmes vámpírok, vagy a vérszomjas és féltékeny vérfarkasok fogtak meg. Minket az érdekelt, hogyan győzi le Harry a kígyót, hogyan játsza ki Dudleyékat, hogyan teljesítik az elvárásokat és hogy hogyan nőnek fel velünk párhuzamosan. Hát nem életszerűbb volt az az egész, minthogy Edward vámpír, Twilight vámpír vágtatott szürke volvóján?  Mert szerintem de... Persze, azokkal a könyvekkel és filmekkel sincs bajom. Mindegyiknek megvan a maga szépsége, de mi nem nőttünk fel azokkal a könyvekkel, nem voltak részesei életünknek. Mi csak már majdnem felnőttként tapasztaltuk meg, mit is rejtenek a vámpíros sztorik. Ezzel ellentétben, a roxfortos életet jobban feltudtuk volna mondani, mint most egy szinusz képletet...
Hogy ha most megmondaná nekem valaki, hogy idézzek az ötödik, hatodik, hetedig könyv, xy. fejezetéből, lehet, hogy meg tudnám tenni. 
És most vége... Az utolsó könyv régen megjelent, és már csak hónapok kérdése, hogy a legeslegutolsó részt láthassuk.. Olyan ez, mintha elvágnának egy kötelet. Mintha hivatalosan is felnőtté nyilvánítanának bennünket.
"Kedves Harry Potter rajongók, elengedjük kezeteket, nőjetek fel!" - és nekünk tényleg fel kéne nőnünk.. De ilyen áron? Nekem túl kedves ez a történet ahhoz, hogy csak úgy a feledésbe merüljön. Nem tudom, ti hogy vagytok vele...

making a sweater

Kötök... Nem randizok, pulóvert kötök. Fél évnyi cölibátus.
Távol a férfiaktól, csak magamra számíthatok.
Muszáj. Nem árt, ha tiszta lappal akarok indulni. Kötnöm kell. Elegem van a férfiakból.
Szóval - mint péntek este, amikor neki mentem egy igen helyes fiúnak, annyit fogok felelni:
-Kötök... - és elmegyek onnan.
Változásra van szükségem. Új ember akarok lenni, akit tényleg azért szeretnek, aki. Meg akarok változni, azt akarom, hogy legyen egy olyan ember az életemben, aki szeret, és nem csak kihasznál. Olyan embert akarok, aki megérdemel engem. Olyat, akire számíthatok.. Olyat, akinek ha azt mondom, "kötök".. nem hátrál meg, és képes rám várni!
(Nincs is ilyen, igaz? Csak tévhitet kergetek..)

* *

- Mit csinálsz?
- Álmodok.
- Ébren?
- Ébren.
- Úgy nem lehet.
- Én tudok.
- Hogyan?
- Azt nem tudom, de nekem megy.
- Miről álmodsz?
- Mindenről ami jó.
- Például?
- Egy tökéletes világról.
- És mire jó ez?
- Ilyenkor nem fáj semmi, egyszerűen csak elmegyek egy másik világba, ahol minden úgy van, ahogy én akarom, ahol nem kell félni, nem kell aggódni, nem kell semmit csinálni, amit nem akarok, egyszerűen csak boldognak kell lenni.
- Akkor, ha nem álmodsz szomorú vagy?
- Nem, csak nem mindig vagyok boldog.
- De hát mindig vidámnak látszol!
- Te úgy látod.
- Az hogy lehet?
- Mert azt akarom, hogy úgy lásd.
- És hogy csinálsz úgy, mintha boldog lennél, ha nem vagy az?
- Egyszerűen. Csak elmegyek az álomvilágomba.

férfiak

A férfi. Önző, szexre éhes kifejlett egyed. Bárhol megtalálható - bárkivel. 
Hozzánk vannak kötve, a rabjaik vagyunk. Ők parancsolnak, mi megtesszük. Engedünk nekik, hagyjuk, hogy utasítsanak minket. Behódolunk nekik, mint az állatok az alfa hímnek. Könyörgünk nekik, lealacsonyodunk egy olyan szintre miattuk, ami szánalmas. Megteszünk bármit, hogy felhívjuk a kiszemelt figyelmét, még ha őt ez nem is érdekli. Nevetünk velük, sírunk értük, szenvedünk és a szívünk összetörik, akárhányszor ők úgy gondolják, meguntak minket. Ez egy örök körforgás, nincs helyhez vagy időhöz kötve. Ők állnak felettünk mindig is, még ha mi többre is vinnénk. Nincs mese. Miért csináljuk ezt? Hogy egy kis szeretet kapjunk a másik nemtől? Hogy úgy érezzük, van, akinek fontosak vagyunk? Ezt az érzést nem lehet kikapcsolni, nem lehet kontrollálni. Mert akármennyire is kihasználnak minket, és a rabszolgáik vagyunk.. akkor is akarjuk őket, akkor is jó érzés odabújni hozzájuk, megcsókolni őket, és hinni azt, hogy igenis fontosak vagyunk nekik. Még ha ők nem is ezt gondolják. Felépítünk egy világot az elménkben, ahonnan nem akarunk kiszakadni és bármit megtennénk, hogy miénk legyen a happy end. Nem számít, mennyire alacsonyodunk le, mennyire dobjuk magunkat oda. Mindig is az övéké leszünk és ezen nem lehet változtatni. Mi is egy külön faj leszünk, amit ők kreáltak. Mi is olyanok leszünk a többiekkel, amilyenek ők velünk.  Szeretjük őket, és néhányuk viszont tud szeretni.. Bárcsak lehetne klónozni ezeket a fajtákat..

hello, my name is fruzsi, and i'm ..

Hello mindenki, én vagyok Fruzsi. Igen, az a lány akire szúrós szemmel néznek az utcán, aki szereti a barátait, és akinek nincsen lelke. Más valami pletyka? :) Nos, akkor itt a tömör valóság, az igazság:

Komplexusom van, amiért ilyen kicsi vagyok, de másfelől élvezem, mert ez nem mindennapi.

Szeretem a sós dolgokat, de a csokit és bármilyen más édes dolgot utálok. Lehet, hogy ezért is vagyok olyan besavanyodott, mert nem kap a szervezetem elegendő boldogsághormont.
Fogékony vagyok minden testi-lelki betegségre, élvezem ha szenvedek.( Na jó, nem élvezem, csak van..)
Szeretem az állatokat, szeretem magamhoz ölelni őket, babusgatni, kínozni őket és beszélni hozzájuk. Ők legalább meghallgatnak.

Sok barátom van, de kevés igaz. Tudok igazodni hozzájuk, de ők hozzám nem. 

Hamar sértődöm, de ezt nem hozom nyilvánosságra. Szeretem, ha nyugalom van körülöttem, ezért hallgatok a bajaimról.

Nem látok a féltékenységtől. Legyen szó bármiről. Hisz, mint tudjátok, a szomszéd fűje mindig zöldebb. 

Szeretem az anyukámat, és mindentől féltem. 

Szeretem a családomat, ha még lehet annak nevezni..

Szeretem a sírós számokat, ha rossz kedvem van. És igen, szeretek sírni, ha úgy hozza a pillanat. Csak aztán nem tudom abbahagyni..

Utálom a kinézetemet. Lehet ezen változtatni? Nem hinném..

Nincs önbizalmam. Szétszedték darabokra a galád emberek.

Szeretek sorozatot nézni, több évadot egymás után.. Figyelemelterelésnek tökéletes.

Imádom meghallgatni mások gondjait. Addig sem kell az enyémről beszélnem, és olyan jó érzés segíteni másoknak. Tudni, hogy tettél valami jót is az életben.

Viszont szeretném ha mások is segítenének rajtam.. De pofátlanság az ilyet kérni, aki meg igaz barátom, úgyis megteszi majd anélkül.

Utálom a hideget. Kiszárad a bőröm, nem tudok egy szál cigit sem elszívni úgy, hogy ne fagynának ki az ereim.

Szeretem a kávé ízét. Megnyugtató.

Szeretek későn felkelni, de ha van rá alkalmam, mindig korán kelek. Bezzeg mikor iskolába kell menni.. Szívesebben halnék meg, mintsem hogy ki kelljen kelnem az ágyból. 

Nem szeretek másokkal utazni a buszon. Egyedül a legjobb, amikor a zenét hallgatom és elgondolkodom az ablakon kifelé bámulva.

Szeretek bulizni, és mindig túlzásba viszem. Legyen szó akármiről. Nem tudom kontrollálni magam.

Szeretem vásárolni, és ha tehetném mindent megvennék egyszerre. Olyan jó érzés..

Lelkileg nulla vagyok, mint ahogy sokan ezt tudják. De van, aki azt mondta, észre se vette rajtam sosem.. Nem tudom, hogy ez jó vagy rossz dolog-e. Mert ha nem látják, hogy baj van, nem kérdezik.. És nem jön a segítség. És belemélyedek a fájdalmamba, és egyedül cipelem végig.

Mindig változtatni akarok a hozzáállásomon, de sosem tudok. Nálam mindig félig üres lesz a pohár.

Elpocsékoltam egy évet az életemből. Talán az egyik legszebb évem lehetett volna, ha úgy állok hozzá a dolgokhoz, ahogy. Ezt az egy év kimaradást most próbálom pótolni. Több kevesebb sikerrel.. 

Nagyon kéne valaki mellém. Akit szerethetek, és aki viszont szerethet. Ha akad lehetőségem kívánni, hát ezt kívánom mindig. Egyszer hátha beválik..

Nem hiszek semmiben. Hinni a templomban kell. Nem hiszek a csodákban, a tündérekben, a véletlenekben és Istenben.. De azért egy kiborító nap végén, mikor úgy érzem már nem bírom tovább, kérem a segítségét. Még akkor is, ha vagyok olyan makacs, hogy nem akarok  hinni benne..

Undorodom a politikától. Egyik oldalt sem támogatom, egyik sem jó semmire.. Ahhoz, hogy radikális változás történjen ebben az országban, nagy lépéseket kellene véghez vinni. És mindegyik párt punci ezeket megcsinálni.

Nem szeretem ezt az országot, pedig azt kéne tennem. De annyi a szánalmas ember, és a nevetséges viselkedés.. Hányingert kerülgető ez az érzés.

Lehet, hogy sablonszöveg, de undorító ez a divatmajmolás. Mindegyik véglet. A trógertől kezdve az emón át a szakadt ribancig.. Nem tudom, hogy tudnak tükörbe nézni, vagy hogy az anyjuk-apjuk hogy nem vágja ki őket otthonról.. Semmi igényessége sincs egyes embereknek.

Egyszer el szeretnék jutni New Yorkba. Nagy álmom ez a sok közül.. Hívogat a város, akarom látni minden zugát!

Újságíró. Sablon? Lehet, de sokan akik ezzel szeretnének foglalkozni, azt se tudják mit jelent.. Én írásban tudom kiadni magamból a gondokat, szeretem megfogalmazni a dolgokat szépen. 

Vagy akárcsak a regényírás.. A fantáziád nyitott és tág, előtted lehetőségek ezrei, te fonod a szálakat, te szövöd a cselekményeket.

A könyvek illata? Eszméletlen. Akár az újé, akár a régié. Nyálcsorgató.

Nos.. ennyit "röviden". Úgy sem érdekel senkit, csak egyet kérek. Ne a borító alapján ítéljetek. Lehet, hogy egy rossz napomon nézek rátok csúnyán véletlenül.. De az nem azt jelenti, hogy mással van bajom. Egyszerűen csak rossz nap. Gondolom, mások is tudják, milyen az az érzés. Na, nekem tízszer olyan szar.

oh New York.

one year ago.

Október volt, egy pénteki nap. Hűvös szél fújt, az udvaron mindenki kabátban állt, miközben az ünnepség zajlott. Én gondolkodtam, nem tudom miért. Haza akartam menni, fel akartam menni msnre, hogy beszéljek veled, hogy elmondjam hiányzol és nem akartalak ott hagyni, nem direkt csináltam. Bocsánatot akartam kérni, újra veled akartam lenni.. Hazaértem, és rád írhattam volna, de nem tettem. Megijedtem, féltem, hogy nem állsz velem szóba többet, hogy meg se hallgatsz. Ezért elmentem a többiekkel, és ittam. Ittam, ittam egészen hajnalig, amíg padlót nem fogtam. Rosszul lét, stb.. Éreztem, hogy valami nincs rendben. Valami visszataszító volt a levegőben aznap éjjel, valami baljós. Az ágyamban ébredtem. Nem tudom, hogy kerültem oda. Bementem a fürdőszobába, lezuhanyoztam és rendbe hoztam magam.Bekapcsoltam a gépet, láttam hogy fent vagy, de nem mertem rád írni. Még mindig féltem.. Szombat volt, ezért felhívtam a barátnőmet akivel elhatároztuk, hogy ott alszok nála és elmegyünk valahova. Kómásan próbáltam betenni a szemembe a kontaklencsét, de sehogyan sem sikerült. A szemem be volt gyulladva és csak szemüvegben lehettem volna. Rossz volt a közérzetem, és elkezdtem sírni - hisztizni. Nem akartam szemüvegben mutatkozni mások előtt. Hisztiztem, sopánkodtam és még magamon is csodálkoztam, miért viselkedek így. Annyira éreztem... Éppen mentem volna anyának sírni és panaszkodni az étkezőbe. Láttam, hogy telefonál, ezért megálltam vele szemben, hogy hamarabb befejezze a beszélgetést. De nem így lett... Anya sápadtan ült, fejét fogta. Hallottam a telefonból, hogy a nagynénémmel beszél, aki zokog. "De hát annyira részegek voltak? Kocsival mentek? Vagy hogyan? Jézusom!" mondta anya. Megijedtem, amit látott rajtam. Ezért gondolkodás nélkül eltátogta: "Peti meghalt." Az egész testemen végigfutott a hideg, leblokkoltam. Nem jutott el az agyamig, amit mondott, ezért visszamentem a szobámba, és rád írtam msnen. Vártam, hogy visszaírj, vártam... de semmi. Ezért beültem a sarokba és a falat bámulva elkezdtem zokogni. Elért az agyamig. Nem tudtam beszélni, alig kaptam levegőt, úgy éreztem a mellkasom szétszakad a fájdalomtól. Pánikoltam, jött a szokásos tehetetlen érzés - a pánikroham. Anya berohant a szobámba, próbált lenyugtatni, valamit mondott nekem, de én csak azt láttam ahogy beszél. Nem hallottam semmit, minden megszűnt létezni. Meg kellett volna nyugtatnom magam, de csak egyre jobban felhergeltem. Kerestem egy kijáratot, valahogy el kellett szabadulnom. Láttam, hogy nem írsz vissza msnen, ezért feladtam. Kirohantam a szobámból, felvettem a kabátomat és rohantam a buszmegállóba minden nélkül. Megpróbáltam zokogva elmondani a barátomnak, jöjjön elém, mert baj van. Megértette, odajött. Én pedig az ölében összeestem és csak sírtam... Sírtam megállás nélkül. Nem várta, hogy elmondjam mi a baj.. csak azt akarta, hogy kisírjam magam. Igazi barát. Aztán vettem pár mély levegőt, és kimondtam. Ahogyan kimondtam, elérte teljesen a tudatomat. Még jobban sírtam, le akartam feküdni a földre és megölni magam. Amikor ezt a mondatot a barátom felfogta, elhurcolt a legközelebbi padhoz, leültetett, meggyújtott egy cigit és ideadta nekem. Remegett a kezem, nem tudtam tartani sem. Nem akartam felfogni, mi van. Csak azért akartam sírni, mert nem lehettem kontaklencsében aznap. Csak ezt akartam fájdalomnak, nem azt, hogy te meghaltál. Nem akartam felfogni, nem akartam, érted?! Képtelenség ezt az érzést leírni, nincsenek rá szavak. Még most, egy év után sem.. Lehet, hogy láttad ezt az egészet, lehet, hogy nem, de csak hogy tudd : Ilyen volt az Október 24.-i napom egy évvel ezelőtt. Azóta radikális változásokon mentem keresztül. Olyanokon, amiket sosem gondoltam volna magamról. Felnőttem egy év alatt hirtelen. Lelkileg legalább harminc évesnek érzem magam. Nem férek a bőrömbe, egy boldogtalan senki vagyok. Nincsen magánéletem, csak a pesszimista gondolataim. Együtt egy naaaagy-naaaagy családot alkotunk. Ők és én. A szánalom és én. Ezt tetted velem, de erről nem te tehetsz, kizárólag én. Azért, mert azelőtti nap nem volt elég bátorságom rádírni...

I saw you, you saw me, that's when I needed you, you needed me..

2 0 1 0 . 0 7 . 3 1 .

burn it!

Kezemben sok kis pappír, mindegyikre egy-egy szó vésve. Mindegyik szónak jelentése van. Ma még a szekrényem mélyén lesznek, de holnapra elégetem mindet, egyesével. Megszabadulok tőlük, elégetem az emlékeket a fejemből ! McKábító | betegség | antalka | önbizalomhiány | magány | testvér | félénkség | mások gondolatai | pletykák | börtön | féltékenység | maci | válás | gyilkos | csúnyaság | lámpaláz | szerelemhiány | rosszindulat | Peti...

i hate u!

Nem tudja megmondani valaki, mi az elmebetegség első jele? Nem ártana tudnom, ugyanis kezdem magam őrültnek érezni... Elképzelésem sincs arról, miért vagyok ilyen. Nem érdekel semmi, de minden felbassza az agyam. Mindenen sírok, még ha teljesen semleges napom volt is. Mindenkiben a rosszat keresem, mindenkit leütnék egy rossz pillanatomban. Olyan álmokat kergetek, amik elérhetetlenek és olyanokba kapaszkodok amik már nem lehetnek. Szóval akkor hogy is van ez? Már megint a lehetetlent akarom és ebbe már beleőrülök? Felmerülhet ez a gondolat is.. Csak tépném a hajam legszívesebben - vagy esetleg másokét. Olyanokét akik nem érdemelnék meg a boldogságot, mégis megkapják. Ez rohadt nagy irigykedésnek meg szemétkedésnek hangzik? Lehet..De lehet, hogy már meguntam nézni ahogy lenyúlják előlem amit (akit?) szeretnék úgy igazán a lelkem mélyén. Már az én fejemben is kezd unalmas lenni ez a szöveg meg az érzés, de ezt nem tudom elnyomni sehogyan sem. Mindig feltör, mindig kiássa magát belőlem és uralkodik felettem. Nem tehetek róla, nem tudom kontrollálni. Nekem is kijárna már egy kis jó - és nem hiszem hogy ez önzőség. De bárki más gondolhat amit akar. Csak létszíves, akkor a szemembe mondjátok majd legközelebb, ne a hátam mögött. Úgy is megtud mindenki mindent, nem kell ahhoz egy "gossip girlnek" lenni...

..

Tudod milyen érzés az, mikor a hetek alatt csak úgy gyűlik a megbántás, a szomorúság, a fájdalom és a gyötrelem benned, aztán egyszer csak kitör? Na, nekem tízszer olyan rossz... Nem tudom mindig kikapcsolni az agyamat, befogadni a rosszat és nem foglalkozni vele. Egyszerűen nincs elég hely, hiába nyomom össze fele a rosszat magamban. Senki se várhatja el, hogy lenyeljek egy olyat, ami velem történt, és mosolyogva sétálgassak az utcán akár egy év múlva is... Nem várhatja el senki, hogy tudjak szeretni, nem várhatja el senki, hogy kedves legyek másokkal.. Mert van, amikor már nem tudok. El kell fogadnom sok mindent, ami az életemben történt eddig, meg kell birkóznom vele és erre nem hiányzik még egy-két ribanc vagy faszkalap akik tönkre próbálják vágni a lelki világomat. Mellesleg nem is tudnák, mert olyanom már nemigen van.. Na mindegy, ezt senki se fogja megérteni, nem is várom el. Csak akkor más ne legyen kiakadva, ha néha ÉN kiakadok. Mint például ma, mikor betelt a pohár. Elég volt utolsó lépésként egy borzalmas álom a múltról, egy seggbemászó "lány" és egy hazudozó, szánalmas alak. Lekapcsoltam a villanyt, lefeküdtem az ágyra, magamhoz szorítottam a takarómat és kitört belőlem minden. Borzalmas érzés, mégis megkönnyebbülés. Egy óra múlva csendesedett a folyamatos zokogás és tudatlanság. Már csak a falat bámultam üres gondolatokkal, beszívtam mélyen a levegőt majd kifújtam, de nem mertem felállni az ágyból. Mert ha felállok, újra ki kell kapcsolnom az agyamat, újra azzá kell válnom, amit nem akarok. Újra szembesülnöm kell azzal, hogy nincs senki körülöttem, akire vágynék és hogy nem is lesz, mert elcsesztem. Nagyon elcsesztem, vagyis inkább az élet cseszett ki velem. Nem akarom látni a többieket, ahogy boldogok, mert féltékeny vagyok - nem szégyenlem, ilyen körülmények között ez teljesen normális. Mindegy.. nem akartam felállni, mert abban az életben semmi jó sincs, csak szenvedés.. igazi, leíratlan szenvedés, nem olyan mint amiket a filmekben látsz vagy amiket elképzelsz. Szóval jobb feküdni tudatlanul.. akár addig a pár percig is, amíg meg nem nyugszom és újra "életképes" leszek.

oktober.

Eljött, amitől annyira féltem. Eltelt egy év. Olyan hosszú volt, mégis olyan rövid. Szenvedve számoltam a napokat, amikor szörnyen éreztem magam, és elrepültek észrevehetetlenül azok a napok, amikbe pár csepp boldogság belekerült. Értékeltem minden kis apróságot, amit kaptam az élettől, sokkal tisztább lett a felfogásom. Ha élő példát kéne mutatni arra, meg lehet radikálisan változni pár hónap alatt, nos.. én lennék az. Kívülről-belülről. Szerintem még az is meg tudja mondani, aki nem ismer igazán. Nem? Még magamat sem ismerem teljesen, még magamon is csodálkozom, hogy cserélődhettem ki ennyire. Teljesen más ember lettem. Mintha két külön kontinensen élő emberről beszélnénk. Az egyik a felelőtlen, gyerekes, elhamarkodott, okoskodó ember, a másik a megfontolt, visszafogott, erős, kimért, helyzetfelmérő. Nem tudom, melyiknek kellene örülnöm jobban. Örülök, hogy érett és komoly vagyok, de a hozzáállásom sosem lesz az igazi. És hogy miért? Mert nem akarom könnyen adni magam, de nem is teszek semmit azért, hogy szeressenek.. Ez a kettő nagyon nem jön össze, így nem is csodálkozom. De nem akarom feladni az elvárásaimat magammal szemben, nem leszek olyan ribanc, mint minden második "lány" ebben az országban, hogy az első szóra odaadja magát a srácnak.. Nekem kapcsolat kell. Igazi, nem pedig olyan, mint a mesékben vagy a semmirekellő kislányok agyában. Aztán azt nem tudom még, miért nem értik meg, hogy mostanában nem megyek sehova.. Minden nap, mindenki megkérdezi : mit csinálsz? merre mész? hétvégén miért nem mész sehova? Nem akarom mondani nekik, hogy szóval.. Október van. Egy év. Kösz, de nem kérek a mókázásból. Ezért csak annyit felelek: Pihenek! :) Micsoda átlátszó, alattomos hazugság. Csak egy ember vette észre, a legjobb fiú barátom. Legalább is ő mondta. Nem baj, túl leszek rajta, túl fogom élni! Mindent túl éltem már, nincsenek akadályok, nem érez a szívem semmit, az egész fekete, már össze sincs törve, egyszerűen hamuvá vált. Nagyon nehezen lehetne ezt már helyrehozni, és az aki helyrehozhatná, nem akarja.. Szóval, ideje megszerveznem a szívem temetését. Nem lesz hosszú a meghívottak listája..

empty

Reggel hat óra volt, az ébresztőm szokás szerint megcsörrent. Félálomban és idegesen megnyomtam a szundítás gombot, és még kilenc percet aludtam, ami esküszöm tíz másodpercnek sem tűnt. Aztán újra megnyomtam a gombot, és még egyszer... Legalább négyszer játszottam ezt el, mire fél hét tájt ki bírtam mászni ágyamból. Be a zuhany alá, majd felfrissültem felöltözni. A tipikus napi rutin, mégse tűnt fel semmi változás - pedig volt. Ahogy ezen merengtem és kinéztem az ablakon, rögtön arcon vágott a valóság. Zuhogott az eső, mindjárt hét óra volt és sötét. Szabályosan látni és érzékelni lehetett bentről, ahogyan az erős szél fújt, és ahogyan e fák levelei hullanak lefele. Nos, hivatalosan is eljött az ősz. Aztán ismét pofán vágott valami. Ahogy jön az ősz, úgy jön a rossz kedv. Borús idő, pesszimistább felfogás. Hideg, lustaság. Tél? A halál... Ami magyarul annyit tesz, hogy hat, jobb esetben öt hónapig az agyamat kikapcsolva, üres lélekkel fogok járkálni az iskolában, és csak várni és várni, hogy legyen már vége a rossz időnek és hogy jöjjön már meg az élethez a kedvem. Olyan hosszúnak tűnik az az öt hónap.. Na persze, ha már túl leszek rajta, azt fogom mondani: Milyen hamar eltelt! De most? Komolyan.. ma sírtam a semmiért! Létezik egyáltalán ilyen? Nem! Csak rossz az idő, ezért rossz a kedvem ami annyit tesz hogy kiborulok és sírok. Nem normális ez a dolog.. Más, konkrétabb dolgok miatt sem tudok szenvedni egyelőre. Nincs hozzá se kedvem, se energiám. Egy dolog lenne, amiért teljes károsodás lenne a lelkemben ebben a hónapban, az pedig az, hogy most lesz egy éve hogy történt ami történt. DE még nincs itt az a bizonyos nap, ezért most átadom magam a semmi fájdalmának. És hogy milyen rossz lesz az a nap? Nincs kedvem még elképzelni.. Lehet, hogy az is túlságosan fájna már.

does it hurt? i'm sorry, but it's nothing..

Mit gondolsz, mi sorolható a legnagyobb fájdalmaid közé eddig? Tényleg, komolyan gondolkozz most el ezen.. Aztán nézz magadba és légy őszinte. A felsoroltak között lesz? Nem minden fájdalom olyan nagy, mint amilyennek gondolják. És tudod miért? Azért, mert az emberek önzők. Szeretik, ha fáj azért, hogy más is lássa ezt. Hogy vigasztalják. Hogy beszéljenek róla. Ennyi az emberi faj. Többre nem lehet méltatni. Gyenge kis giliszták az élettel szemben. Mert most őszintén, mi azon a nagy világfájdalom, hogy elhagyott a pasid? Igen, a szerelem erős érzés. De jön másik, ez is csak egy a sok közül. Lehet hogy ejtesz könnyeket érte, de nem halsz bele. Írhatnak róla sok ezer nyálas idézetet... Mind csak túlzás, elszenvedett érzések leírása, amik nem is léteznek - undorító. Aztán fájhat az, ha egy barátod már nem mondja magát annak, vagy becsap? Igen, biztos fájdalmas bizonyos mértékben. De emberek, ébredjünk már fel! Lassan de felnövünk, változnak körülöttünk az emberek, változunk mi is. Senki sem tehet róla. Pár év múlva felváltja magát a fontossági sorrend. A barátok helyett a karrier. Aztán újra megismétlődik ez a folyamat, csak a barátok helyet már a család és a karrier lesz. Két dolog üt egy másikat. Ha becsapott? Miért sírsz érte? Megérdemli? Egyáltalán nem.. Csak undort kéne érezni. Úgyis mindenki talál idővel mást, akit aztán szintén kibeszélhet vagy átbaszhat. És fáj, ha a szüleid szemetek veled, vagy állandóan veszekedtek? Örülj, hogy van egyáltalán családod! Felfogtad ezt az egyedülálló dolgot? Hogy van ház a fejed felett, hogy van, aki etessen téged, hogy van, aki intézze a megélhetésedet?! Nem.. Ezek a dolgok eszedbe sem jutnak akkor, amikor anyuci meg apuci nem ad pénzt egy új cipőre a 80 pár mellett... És akkor ha már rátértem. Tényleg annyira nagy versengés az, hogy ki mennyire divatos meg egyedi? Annyira undorító már ez az egész.. Csak nevetségessé teszitek magatokat. Elnézést, de most már nagyon felidegesített. Hogy miért? Mert én tudnék sokkal-sokkal szörnyűbb, fájdalmasabb problémákat is mondani, amik az enyémek, mégsem nyavalygok annyit miatta, mint egyesek egy két hetes kapcsolat végeztével.Tudod, most például, mikor ezt írom, arra gondolok, hogy ma lenne húsz éves a barátom akit szerettem. De kibaszottul nem lehetett már húsz éves, mert meghalt! Arra gondolok, hogy lenne egy testvérem, de kibaszottul nincs, mert meghalt! Arra gondolok, hogy lehet családom se lesz már nemsokára, mert kibaszottul elválnak! Arra gondolok, hogy leszarom más érzéseit, jobban érdekelnek az enyéim, mert végre önző akarok lenni! Azt hiszem, megérdemlem..Vagy neked más a véleményed? Nem érdekel, mivel titeket sem érdekel az én véleményem. Kvittek vagyunk.;) Annyira undorítóak vagytok ti mind : emberek. Emberek, Magyarország.. Két szó, amit ha már kimondasz, sötétség borítja el az agyadat. Mindegyik szó egy senki, mert itt senki sem lehet akárki..

Hogyan tudunk változtatni? Ez rajtunk múlik. Érezhetjük élőhalottnak magunkat vagy rádöbbenhetünk, hogy kaptunk egy második esélyt az életre.

bitch!

Úgy látszik, igaz az a teória, hogy : van, ami évtizedekig a divatban marad. Nos.. ilyenek a szőke kurvák is. Mondhatja nekem bárki, hogy már pedig a fiúk csak "álcaként" nyalják a seggüket, és egyébként az intelligens, visszafogott, normális, nem magamutogató, nem magát odaadó lányokat kedvelik.. Na igen. Minden erre utal. Lehet, hogy azért, mert képtelenek küzdeni egy lányért, és ezért a könnyebbik utat választják. Azt, amelyiknek csak csettintesz, és ledobja neked a ruháit. Tényleg sokkal könnyebb lenne, ha mindenki ilyen lenne.. De nem! Én azért se tudok ez lenni. Egyszerűen undorítónak találom. És tudjátok, miért? Mert szerintem egy ember többet ér annál, minthogy egy darab rongynak használják. Többet érdemlek.. Ezért el is várom, hogy többet is küzdjenek. Aki pedig ezt nem bírja elfogadni, és inkább menekül a szőke ribancok világába? Egészségére!

i'm so lonely

Egyedül vagyok a házban, és a megasztárt nézem a tévében. Fergeteges szórakozás. Most tudatosult csak bennem, mennyire egyedül vagyok. Senki se szól hozzám, senki se néz rám. Nem kérdezhetek senkitől, nem kaphatok válaszokat. Magányos vagyok.. még mindig. Meddig lesz ez? Állandóan ez a kérdés jár a fejemben. Állandóan azt szeretném, hogy itt legyen velem. Hogy együtt nézzük a tévét, hogy együtt aludjunk este, hogy együtt menjünk az iskolába. Máris színesebb lenne az életem. A szürke és a fekete helyet kék, sárga, piros, rózsaszín, zöld, barna és lila színek pompáznának életemben. Mindent másképp látnék, mindent másképp éreznék. Nem hiányzik nekem a rózsaszín fátyol, én nem arra vágyom. Csak arra, hogy ha megkérdezik : hogy vagy? , végre szívem mélyéből, őszintén azt válaszolhatnám : jól !

én vagyok a mellékszereplő az élet filmjében

Én vagyok az. Én vagyok az, aki a háttérből figyeli a happy endet. Én vagyok az, aki segít másoknak a boldog befejezésben. Én vagyok az, aki minden este könnyeivel alszik el puha ágyában. Az, aki megkapta mások helyett az összes rosszat, az, aki elköveti mindenki helyet a hibákat. Én vagyok az, aki változásra vágyik, de nem kapja meg. Nem úgy, mint Hamupipőke a tündértől. Nem úgy, mint Ariel a gonosz boszorkánytól. Én nem találkozom repülő tündérekkel, vagy víz alatt élő teremtményekkel. Az én filmem végén nem lesz vidám betétdal, az én filmemből nem fognak több kötetes könyvet írni. Én leszek az a könyv, ami félbe hagyva, porosodva áll a polc legmélyén. Amire majd több évtized múlva rátalálnak, elolvassák, és könnyeikkel küszködve keresik a következő oldalt a megoldásra, a boldogságra találva, de semmi. Nem lesz szép befejezés, hiába várják - hiába várom. Vagy az is lehet, hogy én is azt hiszem, mint a többi főszereplő. Hogy ő egy mellékszereplő, akinek takarítania kell a mostohaanyja után, vagy hogy egy palotába zárt lány, aki nem szabadulhat, hogy találkozhasson igaz szerelmével. Lehet hogy ez vagyok én. Lehet, hogy tényleg csak várnom kell, aztán fordul a kocka és én leszek a boldog főszereplő aki befejezéséhez vidám betétdalt írnak, és az, akiről azt hiszem az én filmem főszereplője, nos.. az lesz a pórul járt gonosz mellékszereplő.

they say it's a broken heart, but... i hurt in my whole body!

Tudtam, hogy ma jól fog jönni az eső. Az udvaron állok, mosolyogva beszélgetek barátommal. Látom, hogy közeledik felénk, de direkt nem nézek rá. Minek? Hiszen úgy sem akar semmit, megértettem. Tovább megy, tesz pár lépést és megáll egy "idegen" lány előtt. Megfordul, rám néz, én elhajtom fejem és beszélek máshoz. S mikor újra odafordulok, hogy egy pillantást vessek rá, ő megcsókolja. Arcom lefagy, kezem remeg, ajkaim görbülnek lefele. A barátom rám néz, kétségbeesett arccal, és próbál vigasztaló ölelést adni, de én nem hagyom. Inkább elindulok a másik irányba remegő lábakkal. Nem látja senki se hogy sírok. Senki, mert az esőcseppek az arcomra csapódnak, és sírnak együtt könnyeimmel - összeolvadnak. Megmenekültem, nem kell magyarázkodnom. Aztán ismét megyek - megyek az utamon, ismét esővel áztatott arcomon. Megint sírok, de megint nem látja senki. Ott áll előttem, rám néz, de nem csinál semmit. Aztán észreveszem, hogy mögöttem az a lány jön. Elmegy mellettem, csalódó pillantással, és megvárja, míg nem látom őket. Aztán mikor már nem érdekli, én megfordulok és újra azt látom, amit nem akarom. Újra csókolóznak. Megállok ott, ahol nem lát, de még esik. Kell valami kapaszkodó, kell valami kiút innen. Kell hogy legyen egy megoldás arra, hogy ne szenvedjek ilyenek miatt. Kell, hogy ne legyen hányingerem, hogy ne fájjon testem minden kis darabja, hogy ne kelljen zokognom az esőben ázva, hogy ne érezzem azt, megtörtem ismét. Én jobban érdemlek, ő ezt nem érdemli meg. Akkor még is miért van az, hogy olyasvalakit akarok, aki nem érdemel meg?! Mindig a rossz irányba megyek, és sose a jó utat választom... Mindig tévedek, mikor választanom kell!

if someone doesn't want you, nothing can change that.. so simple

Megint csalódtam. Milyen meglepő! Nem hittem volna, hogy fogok úgy érezni iránta - ahogy. És mégis megtörtént. Volt rá két évem eddig, hogy beteljesüljön, de semmi. Pont most, mikor már felesleges. Annyira nevetséges ez a helyzet. Az pedig még viccesebb, hogy azt se tudom, mit érzek pontosan. Nem lehet behatárolni, nem tudom szavakkal kifejezni. Nem szerelem, attól nagyon messze áll, de az egyszerű tetszik igét sem használhatom. Valahol a semmiben lebeg az érzésem, és nem is fog tovább lépni. Csak a visszatérésben segíthetek neki, hogy ne érezzem többet azt, amit.. Hogy ne érezzek semmit. De hát olyan könnyű lenne ez? Nem hiszem. Nehéz úgy, hogy minden nap látom. Nehéz úgy, hogy minden nap rá gondolok. Minden nehéz most, minden össze van kuszálódva. De tudod mit? Még mindig könnyebb ez, mint ami egy éve történt! Szóval hálát adok akárkinek is, aki ezt teszi velem, hogy a könnyebb szenvedést választotta nekem, ha már a boldogságot nem érdemeltem ki!

csak egy röpke napot kérek az életedből

Megfogja a kezem, rám mosolyog, ad egy puszit és elindulunk. Ülünk egymást mellett a buszon, még mindig fogja a kezem, majd átölel. Így maradunk sok ideig, érzem mámorító illatát. Hazaérkezünk, majd lefekszünk az ágyban. Néz, játszadozik a hajammal, és megcsókol. Már rögtön tudom, hogy szeretem. Kicsordul egy könnycsepp a szememből, ő letörli és sóhajt egyet. Nem kellenek szavak, hogy megértsem, félt engem. Bebújunk a takaró alá, majd egy idő után elalszunk. Aztán csak arra eszmélünk, reggel van. Lezuhanyzok, s mikor végzek ő kint vár engem egy csésze kávéval. Együtt kezdjük ezt a reggelünket is. Tudom, hogy szeret, látom a szemeiből, a mozdulataiból, a cselekvéseiből. Elindulunk az iskolába - újra fogja a kezem. Út közben összefutunk az ismerősökkel, akik mind mosolyognak, mikor meglátnak minket. Mindannyian örülnek - örülnek, hogy örülünk. Majd bent, a termek közt elválnak útjaink, hogy aztán délután újra egymáséi lehessünk.

Csak egy ilyen napra vágyom vele.. Akár csak egyetlen egyre, az is jobb lenne a semminél!

it's enough!

Beérek az iskolába, a tömeg közepébe. Meglátom, és rám mosolyog. Eszembe jutnak a nyári élményeink, amiket együtt csináltunk. Vissza akarok menni az időben, csak arra az egy percre, ahol rám nézett, és megcsókolt. De nem lehet, a nyári kalandoknak már vége. Odajön hozzám, ad két puszit, és mosolyog. Aztán elsétál... Ott állok, várom hogy visszajöjjön, hogy megöleljen, hogy azt mondja, szeret, de semmi. Csak a következő nap van nekem.. hátha, egy nap. Minden nap látom, minden nap érzem az illatát, minden nap látom a mosolyát, és nem tudok másra gondolni csak rá. Aztán már akkor is látom, ha nincs iskola... Nem vagyunk bezárva egy kötött helyre, miénk a mindenség. Rám néz, ugyanazzal a nézéssel, mint akkor egyszer nyáron, de nem történik semmi.. Becsukja a szemeit, és sóhajt egyet. A szívverésem kihagy, majd megnyugszom, és újra verni kezd. Ilyen ez az érzelmesség.. Úgy csapott belém, mint a villám. Nem is számítottam rá, hogy azt fogom érezni, amit. És tessék, itt ülök a sötét szobámban, várom hogy álmodhassak vele, elképzelem hogy mellettem alszik, és könnyeimet csorgatom minden éjjel miatta. Van ennek értelme? Annak, hogy egyről a kettőre ezt érzem? Mert szerintem nem... Annak tényleg nincs értelme, hogy fájjon. Fájt már más eleget.. Elég lesz már!

Itt ülök, bámulok a monitorra, és nem tudok mondani semmit. Csak sírok.. Folyamatosan. Megint hibáztam, megint nem kellett volna elengednem magam. Megint fájni fog.. De nagyon, érzem. Persze, hogy elkezdődött a suli, és régi ismerősöket látok. Olyanokat, akik jelentenek is nekem valamit. Persze, hogy olyan valakiket, akik reménytelenek. Ki más is találhatna ilyeneket.. Ez nagyon fog fájni a végén, már most érzem. Szóval megpróbálok megint taktikát váltani, és hidegen hagyni. Nem foglalkozni vele, nem venni tudomást róla, nem gondolni rá, nem sírni miatta. Elég nehéz lesz, de muszáj, különben megint a padlón leszek. Az pedig nem hiányzik most :)

500 days summer

Na jó. Nem 500 nap, csak 77... Túl kevés, túl hamar elszállt. Túl sok dolog volt, és túl kicsi volt az idő, amibe beletuszkolhattuk volna lehetőségeink ezreit. És már vége, nincs több lehetőség. A nyár is megsiratta végzetét, hűvös szellők keringenek felettünk. Mintha csak a halál dalát játszanák. A nyár halálát..Olyan volt ez, mint egy tökéletes nyár - hazudtam, nem tökéletes, mert semmi se az. De nem volt vele bajom, úgy volt jó, ahogy. A napsütés, a barátok, a reggelig tartó bulizás. Érezni, ahogy a zene átitat és libabőrös leszel. Ahogy rád folyik a hideg sör egy tikkasztó napon. Ahogyan nézed a napfelkeltét a barátaiddal, vagy hogy ülsz a buszon több órán át, és várod a találkozást egy másik helyen, egy régi jó baráttal. Az utazások, a fürdőzések, a kocsmázások, az esti séták, a hajnali filmnézések, az itthon töltött lány partik. Minden.. minden olyan gyönyörű volt. Románcok és szerelmek, szakítások és újra kezdések. Nevetések és sírások, ölelések és pofonok.. ez volt a mi nyarunk.. És még sok vár ránk, rengeteg! De egyelőre? Készülök a holnapi első napra az iskolában, és sírásra görbül a szám... Annyira nem akarom !

lehetőség? kösz, nem kérek!

Megnyílt előttem a lehetőségek kapuja. Találkozhattam volna vele. Csak egy igent kellett volna mondanom. És tudjátok mit? Igent mondtam. De már annyira bánom.. Megkaptam, nincs mese. Nem kell többet küzdenem se a beteljesületlen szerelmével, sem a távolsággal. Minden meg lett oldva, és már csak két hét.. Két hét, és végre láthatnám. De én visszamondom. Nem akarom. Csak elfeledni szeretném örökre. Mintha nem is létezett volna, minden szenvedéssel együtt. Változtam, mióta ismertük egymást - ő is. Teljesen más már minden, nem ugyanazok vagyunk, akikbe szerelembe estünk. Én nem őt szerettem.. Én egy régi énét. Nem tudom, ő hogy van vele, de ez nálam nem fog működni. pedig én annyira próbáltam..

questions

Miért én? Miért pont itt? Miért pont ilyenkor?.. Annyi kérdés merült fel bennem mostanában. Lehet-e olyasvalaki iránt többet érezni, akihez csak egy nap kerültél közelebb lelkileg, aztán már nem láttad? Lehetséges-e, hogy akiért régebben oda voltam, és bármit meg tettem volna, hogy láthassam, már nem érdekel? Lehet-e több felé irányuló érzésem? És ha igen, miért pont nekem kell ilyennel szenvedni? Eljön-e valaha is az az idő, amikor már kimondhatom, hogy túl jutottam rajta, és nem fáj? Lesz-e valaha olyan, hogy valakinek fontos leszek, és tényleg szeretni fog? Lehet-e egy olyan után sírni, aki csak kihasznált folyton, de mégis érdekel?... nem tudom. egyiket se tudom..

just gonna stand there and watch me burn, but that's all right because I like the way it hurts...

it starts with a picture, it ends with a touch

Alakzatok, kiabálások, üvegek koccanása. Az alkohol hatása alatt vagyok, a világ szétcsúszik körülöttem. Alakzatok, kiabálások, üvegek koccanása. Felállnék, de nincs erőm. Fel kell állnom, el kell mondanom neki. Neki kezdek, megremeg a lábam és visszaülök. Nem látom hol van, nem vagyok képes kivenni az alakját. Csak a sok foltot látom körülöttem. Nagy levegőt veszek, elindulok előre. A cigaretta füst szétárad testemen, szám száraz. De nem állhatok meg, mert beszélnem kell vele, meg kell nyugtatnom, hogy szeretem. Valaki a kezembe nyom egy feles poharat. Az alkohol illata árad ki belőle. Bátornak kell lennem, megiszom. Fintorgok, bár már ízeket nem érzek, és tovább megyek. És akkor meglátom. Ott ül egy asztalnál, nevet a barátaival s mikor megfordul és rám néz, a mosolya lehervad. Bámul, már-már zavarba ejtően és lehunyja szemeit. A bátorságom amit eddig összeszedtem, elillan. Kezdek rosszul lenni, minden forog körülöttem. Megtámaszkodom az asztalba, és lehajtom fejem. Aztán egy kéz megfogja vállamat. -Minden rendben? -Semmi sincs rendben. - válaszolom, de nem tudom, kinek. Majd felnézek, és látom, hogy ő az. Féltő kék szemeivel rám néz és csókot nyom homlokomra. -És mi a bajod? - kérdezi -Te. - mondom. Elhallgat, csak úgy, mint a zene a zenegépben, a kiabálások, és a zaj a fejemben. Síri csönd van. -Azt hittem, inkább te lehetnél az én bajom. -Az a bajom, hogy én vagyok a tiéd. Felhajtja fejemet, és megcsókol. A zaj a fejemben újra beindul, libabőrös leszek, szédülök. És végül kimondja azt a mondatot, amitől a legjobban féltem: -Boldog egy évet, drágám! És eltűnik... Mintha köddé vált volna, már nem volt ott. Körbenézek, hátha meglátom, de csak azt veszem észre, hogy mindenki engem néz. Közelednek felém az emberek ijedt arccal. Nem tudom, mi ennek az oka, nem tudom mi rosszat tettem. Valaki a kezembe nyomja a tiszta vizet egy pohárban. Megiszom, és leülök. Az az ember le gugol elém, és megkérdezi: -Jól vagy? Én csak bólogatok. -Kivel beszéltél? - kérdezi -Vele..-mondom -Azt hittem, már túl vagy rajta. -Megbocsájtott nekem, megint összejöttünk. - mosolygok és érzem hogy kezdek józanodni. Ő lesápad, és borzalmasan néz rám. -De hiszen ő egy éve meghalt. - suttogja És ezzel a mondattal összetört bennem újra egy világ...

A hűvös padló közepén feküdtem. Nem néztem semmit, csak bámultam magam elé, és vártam a megváltást. Mély levegőt vettem, majd kifújtam. Behunytam szemeimet, és azt kívántam, bárcsak itt feküdne most velem. Nem sírtam, nem fájt, egyszerűen csak hiányzott. Hiányzott, mint az összes nap összes percében. Azt se tudom már, mi vezetett ideáig. Még előttem vannak a jelenetek. 
Szeptember van, ismét új embereket ismerek meg. - pozitív.
Szeptember vége van, valakinek odaadtam valamit, amit már nem kaphatok vissza. - negatív,
Október, az év legrosszabb hónapja. Meghalt a szerelmem, valami összetört bennem. - negatív.
és a képkiesés... 
Április van, a szülinapom. Süt a nap, egyre vidámabbak az emberek.. ideje összeszednek magam, elengedni vígaszt adó barátom, az alkoholt, és elengedni őt is, hogy végleg megpihenjen. És megtettem, minden erőmet összeszedve.
Május, a -kétely, hogy visszaesek - hónapja. Meghalt a kutyám, vele együtt eltávozott egy igaz barátom.
Június, a felüdülés. A szabadság illata, az utolsó napok az iskolában és az érzés, hogy végre újra élek, mennyei.
Július, az elhidegülés ideje. Irányt váltottam, megfogadtam, hogy nem sírok többet. És nem is... meghalt még egy szeretett kisállatom, és nem sírtam. Nem gondoltam rá, nem figyeltem rá, hideg maradtam, és azt hittem, ez befog válni másnál is. Tévedtem. Csak rosszabb lett, mikor feltört a szerelmem hiánya. Borzalmas éjszakám volt akkor. És újra talpra álltam. Csak a nyárnak éltem. Buli és barátok egymás hegyén hátán. Végre jól éreztem magam.
Most augusztus van. Még egy hónap... egy hónap, és újabb szenvedés. Alig várom. Egy hajnalig tartó buli után lefeküdtem a hűvös padlóra, és csak bámultam. Nem akartam egyedül lenni, őt akartam..Nem sírtam, nem fájt, egyszerűen csak hiányzott. Hiányzott, mint az összes nap összes percében. És ahogy átgondoltam, rájöttem, hogy jutottam ideáig. Úgy, hogy kicseszett velem az élet. Hiszen bárki megmondhatja.. talán az élet tényleg nem való mindenkinek. de azért jó volt egy órát azon a padlón feküdni...

szép befejezése volt e napnak.

Kirobbantam az ágyból még az ébresztő előtt. Kimentem a konyhába, csináltam egy jó erős kávét, és bent ragadtam a zuhanyban egy órára. Olyan meleg éjszaka után, mint amilyen mostanában van, jól esett. Összepakoltam, felvettem fürdőruhámat, és elindultam. Negyed tizenegy, és a hőség kibírhatatlan. Felültem a csodálatos légkondis buszra, és élveztem a napsütést. Talán még egy kicsit mosolyogtam is magamban. Felszállt egy fiú a buszra. Ő elöl állt, én hátul ültem. Feltűnt, hogy sok ideje néz. Ez még jobban megmosolyogtatott. Helyes volt, aranyosnak tűnt, hát miért is ne néznék vissza rá? Jó kedvem volt, minden rendben volt... Aztán ő egy pillanatra lenézett a földre, és én lefagytam. Megláttam benne ŐT... Őt, akit már sosem kaphatok meg, mert végleg elment. Annyira hasonlított az arckifejezése annak az ismereten fiúnak hozzá. Olyan volt, mintha még élne, mintha ott lett volna velem, egy buszon. A mosolyom szempillantás alatt eltűnt, arcom sápadt lett. A szívem egyre gyorsabban dobogott, és nem tudtam, mihez kezdjek. Úgy éreztem magam, mint egy darab kő, aki beragadt valahova, és egyre csak fogva tartja az a valami... Kínzó volt az a fájdalom, ami végigsöpört bennem ebben az egy percben. A fiúnak feltűnt, hogy valami nincs rendjén, ezért másfelé nézett, én pedig csak bámultam magam elé. És a fogadalmam elszállt azzal a könnycseppel, amit akkor megejtettem. Csak sírtam, és sírtam és egyre csak jobban, megállás nélkül... Annyira hiányzik, annyira hihetetlenül, hogy azt el sem lehet mondani. Annyira várnám azt, még most is, egy év után, hogy felhívjon, vagy írjon smst, vagy hogy a vele megbeszélt helyen találkozzunk, vagy hogy együtt menjünk az unokatestvéreim szülinapjára... Sose lesz többet ilyen, sose látom többet ezeken a helyeken. Nem lehet szavakba önteni, mennyire hiányzik. És én már abban se bízhatok többet, hogy hátha összefutok vele az utcán... Soha többet nem fogom látni. Talán ezért volt hatással rám az az ismeretlen fiú, aki úgy nézett ki, mint ő? Talán... Nem lehet tudni. Aztán mire kiértem a strandra, teljesen elfelejtkeztem erről. Csak a víz, a napsütés, az izmos férfi testek, a szórakozás, a sör ivás, a fűben fekvés, és a napozás maradt meg ebből a napból. Úgy éreztem, a reggeli fél óra ellenére, csodálatos volt ez a nap.

say that i'm changed, say i'm different.

Kihajolok ablakomon. Körbenézek, síri csend. A föld az éjszakába burkolózott. Csak a bogarak zaját lehet hallani a messzeségben. Meggyújtom cigarettámat, és beleszívok. Magamban tartom, becsukom a szemem, kicsordulnak könnyeim, és kifújom a füstöt. Sírok, pedig megfogadtam, hogy nem fogok. Felnézek az égre, milliónyi csillag. Fények ezrei, melyek fényévnyire vannak tőlünk, mégis oly határozottan látom őket, olyan érzékelhető dolgok.Meglátom a göncölszekeret, pont felettünk. Meglepő, de tényleg hasonlít ennek a hét parányi csillagnak az alakja egy szekérhez. Olyan sok mindent tartogat ez a világ nekünk, annyi mindenre képes. A fejem felett sötét égbolt, alattam a föld, és én vagyok a közepén. De mit jelent ez? Nem az örökkévalóságot, nem a csodát. Ez az átmenet, amit mindenki véghez visz. Átmenet a semmiből a túlvilágra, ahol az igazi, véget nem érő élet van. De hiába mondogatom mindezt magamnak, hiába nyugtat meg csönd, a hűvös szél és a füst amit magamba szívok, nem tudok nem gondolkodni. Miért is sírok most? Hiszen megígértettem magammal, hogy nem fogok. Soha többé... Pedig sírhattam volna eddig. Ismét eldobtak, ismét meghalt egy szerettem. De én nem sírtam. Egy árva könnycsepp sem csordult ki belőlem. Hideg lettem, elérhetetlen. Megint menekültem a fájdalom elől. Egy olyan világba képzeltem magam, ami nem létezik, amiről azt hittem, nem bánthat meg. De tévedtem. Még ha kitaláció is, még ha csak hat évadból áll, én élveztem. Szorítottam a takarómat magamhoz napokig, növeltem az adrenalin szintemet a szívszorító jeleneteknél, és izgulva vártam, mi lesz a következő részben. Azt se tudtam többé már, ki vagyok, hol vagyok, miért vagyok, csak akkor, amikor szünetet tartottam, hogy kihajoljak az ablakon, elszívjam azt az egy cigimet, és addig az öt percig az eget nézve gondolkodjak. Nem vicces az, hogy a kemény, szánalmas, gyötrődő élet nem tud megríkatni, de egy sorozat, ahol a főszereplő örök szerelme majdnem meghal, igen? És mivel vége lett, most itt ülök, tehetetlenül, és emésztem azt a tényt, hogy szembe kell néznem azzal a félelmemmel, hogy saját erőmmel kell elérnem az érzelemmentességet - azért, mert változni akarok. Akarom, hogy ezt mások is lássák.

egy plusz jel.

Nem mindegy, hogy félig tele van, vagy félig üres a poharunk. Nagyon is sokat számít, hogy egy dolog miatt csalódunk, vagy tanulunk belőle. Én eddig mindig a könnyebb utat választottam. A csalódást. És mi lett ennek a végeredménye? Nem sok jó. Tegnap ismét sírhattam volna. Bőghettem volna itthon a párnámon, amíg el nem alszok. De nem ezt tettem. Elhangzott az a mondat, hogy "nekem ez így nem jó", felvettem azt a borzalmas álvigyort, megfordultam és ott hagytam. Ekkor kellett volna annak következnie, hogy mivel már nem lát, engedhetem a könnyeimnek, hogy kicsorduljanak. De nem tették. Mohón bennem maradtak, és a mosoly, majd a nevetés vette át a vezető helyet. S pár perc múlva azon kaptam magam, hogy meglepő módon vigyorgok a vakvilágba. És hogy miért? Mert az én dédelgetett poharam most nem félig üres volt, hanem félig teli.

neki is, nekem is.

Ismét változás következett be unalmas, szánalmas életembe. Ha most körbenézek, és látom, hogy "ők", "ők", "ők" és "ők" együtt vannak, arra gondolhatok, hogy "mi" is együtt vagyunk. Igen. Egy újabb személy az életemben. Hogy mit várok ettől? Nem tudhatom... Már félni se merek, hisz ki tudja, mi lesz annak a következménye. Egyelőre várok. Feszülten várom, mikor lesz ennek az eredménye, mikor tudom azt mondani majd, hogy igen, ez komoly kapcsolat. Egyáltalán ha ez az lesz valaha is... Két teljesen másfajta ember. Zűr. Alkohol. És bár csak öt napja mondhatom magaménak, néha már fejbe lőttem magam volna miatta. (:

The girl who seemed unbreakable, broke. The girl who seemed so strong, crumbled. The girl who always laughed, cried, the girl who never stopped trying.. finally quit.

suprise.

Most mondjam azt, hogy meglepődtem? Hát nem... vártam rá, kerestem megtaláltam, megkedvelt. kedves volt, aranyos - ismerkedni akart, a bizalmamat kereste. megkapta. megkapta a bizalmamat. túl rövid volt az idő - túl sokat vártam, túl sokat hittem. aztán már ő keresett az alkohol mámorában szédelegtem. kifogásokat keresett, betanult szövegeket mondott - otthagyott. én visszamentem, leültem egy padra, és csak vártam, hogy ismét kihulljon a könny a szememből. ...és több is kihullott, mint szerettem volna.

alive

Élnek az emberek. Rájöttem. Csak ki kell mennem az utcára, és meglátom a napot. A melegséget, a fényt, az erőt adó nyarat. Már csak egy valami hiányzik... Az az élő ember, aki szeret. És mi erre a válasz? Nincs olyan.. Hiába próbálkozok, hiába adok bele mindent, nincs. A napokban ismét kiderült, hogy csak kihasználásra vagyok elegendő...mint mindig. Pedig örülnöm kéne! Itt a nyár, nem kell tanulni, előttünk lehetőségek ezrei. De mindez nem ér fel azzal, hogy szeret valaki...Legalábbis szerintem nem. De holnap kiderül, ha beborul. Már pedig esőt mondanak. Holnap nincs menekvés, nincs kibújás a dolgok alól, csak a szomorú valóság, aminek már látom a végét: egy tequila, két tequila, három, négy, öt... sírás, ordibálás, harag, szomorúság, szenvedés, káosz. Aztán másnap a szégyen, még több sírás, és a kínos beszélgetések. Ismét...mint mindig, amikor megpróbálkoztam azzal, hogy szeressenek.

3..2..1..

Nem bírok magammal. Nem bírok a gondolataimmal. Egyszer fent, egyszer lent. Az egyik pillanatban még megőrülök az örömtől, a másikban könnybe lábad a szemem. Aztán eszembe jut egy gyönyörű éjszaka, libabőrös leszek, majd eszembe jut valaki más, és elsírom magam. Róla pedig eszembe jut a nyár, amitől vidám zenéket hallgatok, és felpörgök. Aztán eszembe jutnak a barátságok, amik megszakadtak az elmúlt hónapban, és rájövök, nem lesz ugyanolyan a nyár nélkülük... Aztán arra eszmélek, hogy a zuhanyzóban állok, testemre folyik a forró víz. Neki dőlök a falnak, lecsúszok a földre, de vízcseppek még mindig zuhannak lefele. Beletemetem arcomat a kezeimbe, és párhuzamban sírok a zuhany vízcseppeivel. Majd mély levegőt veszek, kicsavarom teljesen elázott hajam, megdörzsölöm szememet, és felállok... Aztán az ágyban fekszek, az eddigi három órát mintha robotként töltöttem volna. Nem is voltam ott lélekben, csak tettem a dolgomat. Most, hogy lefeküdtem, újra szabadak a gondolataim. Megint ő ugrik be.. De tudom, hogy csak gyorsan másra kell gondolnom, és elmúlik.. De én nem akarom, hogy elmúljon. Azt akarom, hogy szenvedjek. Megérdemlem. Aztán mégse azt akarom, hanem valakit, aki szeret, és aki életben van! Aztán rájövök, hogy nincs ilyen... És ismét elalszom a könnyeimmel.

is it summer? no, this is the hell !

Milyen mennyei érzés egy júniusi napon felkelni. Nyár van. Már csak minimális napok az iskolából. Át fut az agyamon, mennyi csodálatos dolog fog történni ezalatt a három hónap alatt. Aztán kinézek az ablakon... És esik. Esik, mint az elmúlt másfél hónapban eddig minden nap. Szakadó eső, hideg szél, fekete felhők. Hát nem irónikus? Rohadtul nem. Elment a kedvem a nyártól... teljesen. Már az sem érdekelne, ha még dupla ennyiszer a suliban kéne rohadnunk. Annyira mindegy. Pedig tényleg bíztam abban, hogy az időjárás majd meghozza a kedvem az élethez. De ez?! Csak rátesz egy-két lapáttal a szörnyű kedvre. Tegnap este ültem a nappaliban, néztem a tv-t, és próbáltam nem az ételre koncentrálni, mivel olyan beteg voltam, hogy nem tudtam enni. Azon gondolkodtam, már nem sírtam egy jó ideje. ( nálam ez az 1-2 hetet jelenti ) Aztán bementem a szobámba, nagy nehezen meggyőztem magam, hogy menjek fel msnre, és elkezdtem beszélgetni. Vele... A "nagy távolság fizikailag, rövid lélekben" emberkével. Ez volt már pár napja ismét, de sosem volt olyan, mint régen.. Mindketten megváltoztunk, nem ugyanazok az emberek voltunk már, mint régen. Nem ugyanaz már, akit szerettem. Ezzel tisztában voltam, de mégis nagy nyomot hagyott az életemben. Elmondta nekem, hogy tetszik neki valaki. Megmutatta, ki is ő, és én udvariasságból azt mondtam, nagyon szép. De borzalmasan esett, hogy pont nekem kezdi el ezeket ecsetelgetni. És ő ráduplázott azzal, hogy : "nekem mondod? ha szerinted szép, mit gondolsz, szerintem?*-*" És én elkezdtem sírni. Elkiabáltam magam a "hosszú ideje nem sírtam"-mal kapcsolatban. Nagyon rosszul esett. Főleg tőle hallani az ilyeneket. Lehet, már nem táplálok iránta mélyebb érzelmeket, de akkor is... Ezt lehetetlen elmagyarázni. Inkább ráhagytam a dolgokat ezután, és nem beszéltünk többet aznap.. És azóta se. Még mindig meg vannak a fura érzéseim. Mikor ülök a buszon, vagy otthon egyedül a szobámban, belém nyilal a fájdalom. De már kétszeresen. Meghalt a kutyám is. Olyasvalaki volt ő számomra, mint egy ember. Úgy viselkedtem vele mindvégig. Vele nőttem fel, vele játszottam.. két éves korom óta megvolt. Én vittem először sétáltatni, én tanítottam meg, hogy hol van az alvóhelye, ha kimentem az udvarra tanulni, mellém feküdt. Amikor hazaértem, ott várt az ajtóban, még ha eső volt, vagy hó is, és adott egy pacsit, aztán megnyalt. Olyan volt, mintha egy legjobb barát lett volna, vagy mintha egy második szülő. És nemrég végig néztem, ahogy már nem evett, nem tudott járni... És mikor odamentem hozzá sírva, hogy elbúcsúzzak tőle, belenézett a szemembe. Szemei fáradtak voltak, könnyel teliek. Tudtam, hogy jobb lenne neki, ha már aludna. Ő is tudta, érezte. A fejét ráhajtotta a lábamra, hozzám bújt, mancsait rárakta a kezemre, és sóhajtott egyet. Ekkor éreztem a 14 év alatt a legjobban, hogy mennyire is szeret. Szóval, tőle is búcsút kellett vennem, de ez teljesen más volt. Nem csak azért, mert egy nagyon jó barátom volt, hanem tudtam, hogy neki ennyi volt, eljött az ideje. Petinek még nem kellett volna... Ezektől a szörnyű érzésektől nem tudok megszabadulni soha. Mindig kísérteni fog, mindig belém fog nyilallni a fájdalom. Csak egyet tehetek ellenük... Elnyomom őket, valami kevésbé fájdalmassal...