válaszok_

Megvan! A napokban gondolkodtam, és rájöttem, hogy miért is vonz engem annyira New York. Először is, ki nem hagyhatom azt a fajta világot, ami ott van. Fények, csillogás - más felől nyugalom. Gyönyörű házak, családok, minden. De nem ez a fő ok. Menekülni akarok. Nem lenne semmi bajom ezzel az országgal, főleg nem Debrecennel. Szeretem. Szeretem a barátaimat, szeretek itt élni, mégis itt fogok hagyni mindent mögöttem. Nem bírok tovább itt lenni. Túl sok rossz- mély érzelem köt ide, amitől szabadulni akarok. Habár szellemileg ezt már megtettem bent a fejemben, mégis egyszer-kétszer kitör rajtam az űr, felgyülemlik bennem az addig összeszedett idegesség és káosz. És akkor kitörök. És minden emlékeztet olyan dolgokra olyankor, amitől mégjobban magam alá süllyedek. Bár ez az állapot percekig, órákig, olykor-olykor csak napokig tart, mégis szíven üt. És ha elmennék innen jó messzire? Végre magam mögött tudhatnám a gondokat egy életre. Félnék itthagyni a fél életemet - igen. De tehetek mást? Ha új életet akarok kezdeni, ez lesz a legjobb módja az előrelépéseknek. Ki tudja? Lehet ott majd egyszer megtalálom az igazit. Lehet, hogy ott nagy karikert futok be akár írónőként - akár újságíróként. Ez az egy végleges álmom van... Nem is álom, inkább cél, amiért meg teszek mindent, hogy sikerüljön. És lám, talán egy nap a New York-iak az én cikkeimet fogják olvasni, vagy a mi gyerekink majd a könyveimet... talán. De talán nem. Talán elbukok, itt maradok örökre, nem csinálva semmit, és egyszer csak megesz majd a több tíz évnyi szenvedés. De ez ellen én tenni fogok. Bármi áron.

elzárkózás_

Elképzelem magam Bella Swan helyébe. Elképzelem, hogy engem szeret Edward Cullen tiszta 'szívéből'. Hogy övéké az igaz szerelem mindörökre, még ha sok dologgal kell is megküzdeniük érte. De egy számít csak. Hogy együtt vannak, és a szerelmük kiteljesül. Ha valaha még egyszer az életben szerelmes lennék, akkor csak ezt a féle szerelmet akarnám elképzelni. Nem kellene más. Még ha meg kell hogy küzdjek azért, akit szeretek... Meg érné - tudván, hogy viszonzásul ő is szeret engem. A baj csak az, hogy a valós életben ez nem létezik. Akár vámpír, akár nem. Nincs ilyen szerencséje két embernek. Én voltam már szerelmes. De nem vagyok most az, és nem is leszek. Elzártam magam a külvilág elől, mint mikor Edward otthagyta Bellát, hogy megmentse az életét. Engem is hagytak már ott. Én is éreztem már ugyanazt. De engem nem azért hagytak ott, hogy megmentsék az életem, és az én Edwardom nem jött vissza - soha. Már nem is bánom. Nem érzem azt az érzést, mint régen. Mikor meghallottam a nevét, eszembe jutott, a gyomrom összeszűkült, és úgy éreztem, nyomban elájulok. Nem a jó értelemben... A rosszban. Ezek az idők elmúltak, csak ködös emlékek derengenek afelől, mit éreztem akkoriban. De tudom, hogy van esély arra, hogy még egyszer így érezzek. Bár kockáztathatnék, és lehet, megtalálnám az igazi Edwardomat, akivel egy örökkévalóságig boldogan élnék. De lehet, hogy rossz útra tévedek ismét, és még egy akkora szerelmi csalódást, mint ami volt, nem tudnék túlélni. Legyengültem, tehetetlen és fáradt voltam. Már kezdek javulni, kezdek erősödni, de sok-sok év kell ahhoz, hogy végleg a maximumot hozzam. De mit ne mondjak? Jó vagyok. Nem is olyan rég volt, hogy egy hónapig nem sírtam. Nem borultam ki, pedig megtehettem volna. Megbántottak ismét, de nem ártattam vele magam. Nem foglalkoztam vele, kizártam. Igaz- ennek van egy rossz része is. Akaratlanul is, de azokat is kizárom így, akiket szeretek, akiket nem akarom bántani, akik jelentenek nekem valamit. De így a legjobb most mindenkinek, ha eltűnök egy örök életre. Az esély, hogy elkaphatna a jó - vagy rossz szerelem, ötven-ötven százalék. De én nem kockáztatok. Nem azért, mert nem merek, hanem mert jobb félni, mint megijedni. Inkább nem leszek szerelmes, mintsem hogy szenvedjek. Ha nem kaphatom meg azt a fajta szeretetet, amit Edward érez Bella iránt, akkor nem kell Semmi!