bullshit

"Egyetem...egyetemen minden más lesz, találni fogsz valakit."
"Olyan ember vagy, akinek nem okoz problémát reálisan gondolkodni. Akit mindenki megért, akit megbecsülnek és tudják, hogy tökéletes nyelvérzéke van."
"Felsőkategóriás lány vagy, Fruzsi. Olyan, aki után nagyon sok pasi vágyakozik...Csak mégis, egy probléma van...Neked nincs önbizalmad, semmi..."
Vajon miért nincs? Kérdésre sem méltatnám. Senki sem néz rám, senki sem figyel rám, senkit sem érdeklem. Még magamat sem. Abbahagytam az írást, a szocializálódást, az életet. Hiába próbálkoztam, felesleges volt. Képes voltam elmenni a lakóhelyére Lacinak, aki évek óta a "társam" volt, akivel úgymond - kisebb, nagyobb kihagyásokkal - távkapcsolatot létesítettünk. Nem jött el, nem érdekelte, hogy ott vagyok, pedig a lelkemet is odaadtam volna érte. És ez csak egy ember... Egy nagyon fontos.
A másik, akiből évekbe tellett kiszeretnem, szingli lett. És most, hogy sok esélyünk lesz találkozni partikban... Nem. Nem akarom. Nem akarom látni a testét, arcát, mosolyát, semmit. Nem akarok semmilyen kapcsolatot létesíteni vele, mert visszaesek. Abba az állapotba, amikor valamibe kapaszkodni kellett, és csak az ő létezése volt kézen fogható. Nem volt velem, nem segített, de jobb volt miatta szenvedni, mint a konkrét fájdalmam miatt. Ennyi. Ennyi ok kell ahhoz, hogy valakibe beleszeress. Mert egyszerűbb szeretni egy hús-vér embert, aki elérhetetlen, mint egy olyat, aki elérhető lett volna, de már nem él. 
Minden rossz, pedig azt mondaná az ember, hogy idővel minden jobb lesz... Ez hazugság. Egyre rosszabb minden. Egyre jobban egyedül érzi magát az ember, nem talál társat, csak a magányt, ami szép lassan beborít mindent. A hétköznapokat, az éjszakákat, a nappalokat...mindent...Talán...Talán az egyetemi élet megváltoztat mindent, bár már én ebben sem merek hinni. Félek, hogy csak rosszabb lesz az eddigi állapotnál.