i'm scared...

Félek, de mitől? Attól, hogy rosszabb lesz az életem? Nem valószínű. Nem tudok feloldódni, nem bírok huzamosabb ideig társaságban lenni. Hozzászoktam ahhoz, hogy minden nap délután kelek fel, aztán megnézek két filmet, és megint este, és én megint alszok... De tegnap elcipeltek bulizni. Jó hangulat, zene, tánc... És én egyszerűen nem tudtam élvezni egyiket sem. Mi a baj velem? Miért nem vagyok olyan, mint a többi, egyszerű ember? Miért nem lehet nekem is olyan életem? Még csak 16 évet éltem le, de máris olyan öregnek és fáradtnak érzem magam. Mintha hetven felett lennék. Kikészítenek az álmaim, a vágyaim, és azok a dolgok, amiket lehetetlen elérnem. Példának okáért Laci. Mindenki azt mondta, hagyam egy ideig, majd ha érdeklem, ő keresni fog. És nem keresett eddig. Pedig mindig is azt hajtogatta, hogy szeret, imád, és bármit megtenne, hogy együtt legyünk. Nem értem... Elfogott az alkohol mámora is. Nem szabadna, nem engedhetem meg magamnak, hogy ilyet tegyek, de akkor kikapcsol az agyam, és én élvezem - egy adott ideig, amíg teljesen ki nem készülök tőle. Kegyetlen. Most volt három hónapja, hogy elment. Megint sírtam, de csak azon az egy napon. És jól esett. Még mindig érzem, hogy itt van velem, és vigyáz rám. Tudom, hogy azért álmodtam azokat a dolgokat, amiket. Szeretem - de szeretném végre elengedni, hogy tiszta lappal, új, nyugodt életet kezdhessek, mert már nem bírom tovább. Nem tudok megnyílni. Pedig régen mindig megtudtam. Csak szeretni akarok valakit, aki fizikailag is megfelelő számomra, és nem bunkó... Lehetséges ez?

i don't understand.

Nem tudom, mi zajlik le bennem mostanában. Annyira össze-vissza van minden. Azt hittem, ismer Laci. Hisz már egy éve vagyunk úgy... ahogy. De mindig csak azt hallom tőle, mennyire sajnáltatom magam. Bármit mondok, annak hiszi. Inkább már megse szólalok, még a napjaimről sem beszélek, hisz ő annak veszi le azt is. Ezért se mondtam el neki, mi történt velem pár hónapja... Ki tudja, arra mit reagálna.. És nem vagyok kíváncsi rá, mert nem bírnám elviselni, ha az negatív lenne. Szerintem már le se fog jönni hozzám. Pedig úgy volt, Január 24.én idejön. Akkor leszünk hivatalosan is "egy évesek". És akkor lesz három hónapja, hogy megtörtént... Nagyon jól összefog jönni az a nap, már látom. Úgy érzem, ha nekem fontos valaki, meghallgatom, sőt, meg akarom hallgatni a bajait, vagy bármit.. De ő nem úgy gondolja, hanem rögtön az önsajnáltatás.. nevetséges. Pedig annyi minden mondani valóm lenne. Miért viselkedik velem egy hónapja így, hogy érezheti magát bűntudat nélkül úgy, hogy közben barátnője van... Borzalmas. Petivel kapcsolatban, azt hiszem, teljesen elfogadtam mostmár, ami történt. Persze, nem könnyű, és ha tehetném, bármit megtennék, hogy itt legyen - még ha nem is lennénk együtt, csak tudjam, hogy él. De nem lehet... De egy nap úgy is együtt leszünk. Már alig várom. Annyira furcsa, hogy igazából senki sem tudja, mit éreztem, és mit érzek most, milyen ez. Mondjuk nem is kívánnám senkinek, de így meg se tudom beszélni rendesen senkivel... És nem jó ha egy idő után magamban tartom. Annyira leírhatatlan ez az érzés, ez a folyamat. Teljesen sebezhető vagyok, és meg is teszik, hogy megsebezzenek... Laci is ezért csinálja azt szívbaj nélkül, amit. Legalább nem hazudik csak azért, mert fél hogy megbánt, amit most nem kéne... De nem tudom érte hibáztatni. Nem tudom az érzéseit megváltoztatni. Nem is akarom - hisz azért kedvelem, amilyen. Az már más kérdés, hogy én úgy érzem, ő már nem engem... De az érzelmeket nem lehet irányítani. Annyira erősnek érzem magam mostmár. Ha bármi bajom van, egy perc múlva rendbeszedem magam, és mintha egy csettintésre elmúlna minden. Büszke vagyok rá, sose voltam ilyen. - Talán ennek kellett történnie ahhoz, hogy az legyek, aki. Rajtam nem fog ki semmi olyan, hogy valaki veszekszik velem, pletykál, stb mostmár. :) Csak az a baj, hogy ahhoz, hogy elérd ezt az eredményt, ilyen súlyos dolognak kell történnie... Ami jó hír, hogy folytatom a könyvemet. Azt hiszem, épp ideje, hisz már rendbeszedtem magam annyira, hogy képes legyek rá. És örülök neki, mert még több új dolgot tudok bele írni, mivel új tapasztalatokat szereztem. Szóval, nem tudom, mit mondanék most magamról, ha egy hirtelen bemutatkozást kéne írnom. Szilágyi Fruzsi, boldog, egyedülálló, előtte az élet, a lehetőségek, és lelkileg egy megújult, erős ember ? Én ezt érzem, de ezt nem lehet eléggé szavakkal kifejezni. Ez a kép meg szilveszterkor készült. Látjátok a mosolyt az arcomon ? Nem erőltetett, és nincs semmilyen alkoholnak kihatva ;) Csak a természetesség, és ez ezután volt, miután bolgod új évet kívántam Petinek. És tudom, hogy érezte! :)

túl vagyunk rajta.

Annyira nagy kő esett le a szívemről. Teljesen megkönnyebbültem. Vége van 2009-nek. Új évnek nézünk elébe, tiszta lappal indul mindenki és minden. Kizárok mindent, ami eddig történt, és az új tapasztalatokra koncentrálok. Megpróbálok minden nap mosolyogva kelni, és mosolyogva élni. Nem akarok sírni - eddig még nem is sírtam - és csak boldog akarok lenni. És ez érdekében mindent megteszek, ami csak tőlem telik. Próbálom máshogy felfogni Peti halálát. Tudom, hogy nem nagyon lehetséges, de legalább a szép emlékek jönnek már vissza, és érzem, ha segíteni próbál. Azt hiszem, most is azon van. :) A múltkor eléggé idegesen leírtam, hogy az a fiú, aki Tatabányán lakik, újra megjelent az életemben. Csak akkor még nem akartam elfogadni, és félem, de most már tudom, hogy jó, hogy újra "itt" van velem, és szerethetem. Tereli a figyelmemet, nem gondolkozok máson, és egyszerűen boldog vagyok vele. Annyira jó érzés ~ Ma este azt álmodtam, hogy bolyongok a temetőben. Hirtelen éneket hallok a távolból : "Boldog szülinapot, boldog szülinapot, boldog szülinapot Peti, boldog szülinapot..." Nem tudtam, mire véljem. Egyre közelebb értem a hanghoz, és megláttam Peti szüleit a sírnál. Nem sírtak, boldogak voltak. Megkérdezem, mit csinálnak itt, a sírjánál, és azt a választ kaptam : De hiszen Peti nem halt meg! És mindannyian mosolyogtak. Futottam kifele a temetőből, és hirtelen a városközpontban találtam magam. Egy létra alatt álltam, és az utca másik oldalán megláttam. Olyan volt, mint régen, mikor még élt. Odafutottam hozzá, de ő eltolt magától. - Hogy hihetted azt, hogy meghaltam? Azt hiszed, képes lennének itt hagyni? Én csak néztem, nem tudtam mit hozzászólni, helyette elkezdtem sírni. Megfogta az arcomat, letörölte a könnyeimet, és végül megölelt. -Mindig itt leszek veled, és segíteni fogok, ahogyan csak tudok, bármi is történjen! - mondta, aztán eltűnt. Én megint a temetőben találtam magam, ismét a sírnál. Még nem volt sírköve, és mindenki ott állt körülötte. Magamat is láttam, ahogyan ott sírok mellette, és az arcomon rengeteg fájdalom ül. Kérdezgettem mindenkit, mi történt, de senki sem hallotta, hogy ott vagyok. Aztán hirtelen megint megjelent előttem Peti, és azt mondta : Segíteni fogok! Te megérdemled! Aztán eltűnt a semmiben, és én mindvégig ott ültem a sírnál, amíg az összes gyászoló - magamat is beleértve - elment onnan. Fél nyolckor riadtam fel, körbenéztem, és megnyugodtam, hogy csak egy álom volt. Álom, de egy üzenet is egyben. Tudom, hogy ő küldte! :)