up'n'down

Egyszer fent, egyszer lent. Van, amikor nehezen, de sikerül kizárni mindent a fejemből, és van, amikor újra és újra összeomlok. Borzasztó ez az érzés. Kikészít. Hiába visz mindenki minden helyre, nem tudom jól érezni magam. Rendben. Már nincs az, hogy mások előtt is sírok, és nem beszélek szinte semmit. Próbálom azt mutatni, hogy jól érzem magam ( úgy látszik, ez bejön, mert a többiek nem sejtenek semmit) de legbelül szétszakadok a fájdalomtól. Leírni sem lehet. Esténként lepörgetek a fejemben mindent, amit vele éltem át újra... és újra... és újra.. és így tovább. Aztán megint arra ébredek, hogy vele álmodtam, és sírok. Néha, mikor kivan kapcsolva az agyam, hirtelen beugrik ő, és azt gondolom, "hm, beszélni kéne vele, újra szeretnék kezdeni mindent, mert szeretem!" Aztán fél perc múlva ráeszmélek, hogy ez lehetetlen, mert meghalt. Mert nem lehet többé velem. Nem lehet mellettem, nem nézhet rá, nem beszélhetek vele, nem mondhatom neki azt, hogy szeretlek. És nem érezhetem azt, hogy szeret. Mert nincs. Elment. Mindenki mondja, hogy lépjek már túl ezen, úgy se tudok ezzel már mit csinálni, az élet megy tovább. Én is ezt mondtam volna másnak, ha mással történt volna meg. De ez az érzés teljesen más, mint ahogy elképzelnéd. Csak akkor lehet érzékelni, mikor már tényleg megtörtént. És olyankor lehetetlen vele mit csinálni. Már egy hónap telt el, de nállam semmi javulás sincs. És még azt sem érzem, hogy lassan lesz majd... Csinálom a dolgomat mintha egy robot lennék, nevetek, ha kell meg beszélgetek, de semmi több. Nincs magánéletem, nem tudok úgy isten igazából örülni bárminek is, és ami a legrosszabb, hogy nem tudok igazán szeretni. Pedig lenne kit. Egyszerűen nem, mert a szívem csak az övé, teljesen mindegy, hogy nincs velem. Sőt, mostmár azt sem érzem, hogy lelkileg itt lenne. Mert amíg azt gondoltam, hogy itt van, addig minden valahogy könnyebben ment. Most pedig mintha minden a dupláján szakadt volna rám. Mintha már elment volna a közelemből. És az a legrosszabb, hogy a családtagok szemeibe sem tudok belenézni. Zavarban érzem magam, mintha én tehetnék mindenről. És mi van, ha igen?! Mi van, ha miattam volt minden? Ha ez az egész a lelkemen szárad? Annyira jó lenne vele lenni. Teljesen mindegy, hol, milyen formában, a lényeg, hogy vele.

hihetetlen kétségbeesés.

Beteg vagyok. Lelki beteg. Nincs erőm arra, hogy normális életet éljek, hisz akit szerettem, meghalt. Otthagyott maga mögött mindent, s vele együtt a gyászt is. Tudom hogy még alig telt egy két hét, de én teljesen romon vagyok. Nem tudok élni, nem tudok szórakozni, nem tudok másra gondolni, csak rá. És arra, hogy vajon itt van-e velem. Tudom, furcsa, de vannak pillanatok, mikor úgy érzem, igen. Mintha itt lenne velem, és még ha fizikailag nem is tud, de a lelkem mélyén megölel. És azt mondja, ,,én is szeretlek!" Ez az egy dolog ad még erőt. Máskülönben teljesen összeomlanék. - Azt hiszem, a temetés óta vagyok teljesen ilyet. Mindaddig nem is tudtam, vagy csak nem akartam feldolgozni a történteket. Aztán ott szembesültem vele. Ott álltam a koporsó mellett, azzal a tudattal, hogy ő van benne, az, akit szeretek, aki a barátom volt, akit soha többé nem láthatok, és akitől bocsánatot sem kérhettem. Láttam a családtagjait, a szüleit, a testvéreit, és azt, mennyire összetörtek. És én még jobban sírtam. Aztán láttam a sok fiatalt, akik mint a barátaik voltak, akik szintén szeretik őt, és szintén óriási sebet hagyott a lelkükben. És láttam, hogy minden fiú sírt, aki ott volt. Nem szégyellve érzéseiket. És ők is néztek engem, miközben nekem patakokban folytak a könnyeim, reszkettem, és anya tartott a kezei között, hogy össze ne essek. Szörnyű volt. Azt hiszem, az volt a fordulópont. Azóta roncsolom magam, azóta alig eszek, nem tudok feloldódni a társaságban, minden reggel, este, és napközben sírok, mert egyszerűen nem bírom elviselni azt, hogy elhagyott. NEM!!!! Nem mehetett el! Hogy tehette ezt?! Hisz szerettem, bármit meg tennék érte hogy vissza hozzám, BÁRMIT!!!! Istenem, segíts...