Miért szeretem?

eh

A faszom kivan - már elnézést. Eldobnak maguktól, mint egy darab pappírt, amit már teleírtak, én meg szenvedek miattuk, mindent a szívemre veszek, és most meg mindketten jönnek utánam, mintha mi sem történt volna. Nem értem. Ennyire "fontos" lennék én nekik? Egyik pillanatban még nem érdeklem őket, aztán meg, mint a pincsi kutya, koslatnak utánam. Az egyik telefonon, a másik gépen... Az egyik több száz kilóméterrel messzebb, a másik a város másik végéről. Nem olyan a lelkem, hogy ezeket kibírjam. Döntsék el, mit akarnak. Szeretni? Vagy csak szórakozni? Én nem tudom eldönteni helyettük, de már elegem van ebből. Mert beleesek mindig ugyanabba a hibába, és tudom, hogy hiába. Hiába beszélek az egyikkel órákon át, nem lehet az enyém sose - mert messze van. A másikkal pedig azért hiába, mert úgyis csak átverne. Mindkettőjüket szerettem. A három ember közül, ketten maradtak. Nem tudom, melyik a jobb... Egyik sem. Ő elment örökre, így nem tudok mit tenni. Pedig ő hitt volna bennem. Aki messze van, az is hisz bennem, de mit érek vele? Egy nagy lófaszt. Sose lehet az enyém úgy igazán, de ezt ő is tudja, mégis beszélünk... Nem is akárhogy. Minek csinálja ezt? Csak rosszabb lesz.. Aki pedig közel van... Amiket csinál velem, szép és jó, de mással is ezt csinálná, ha mi együtt lennénk. Ennek is mi értelme van? Semmi... Inkább dobjanak el megint mindketten, úgy, hogy ne is emlékezzek rájuk, mert így, hogy tudom, nem vagyok számukra közömbös, csak nehezebb. Ha tudnám, hogy már kizártak az életükből, hamarabb lehetnék túl rajtuk. Elegem van. :) If I were a boy, I think i could understand, Hove it feels to love a girl, I swear, I'd be a better man.

'09

Nos, akkor jöjjön. Év végi összefoglalás. Érdekes lesz, az biztos. Január: Megfogadtam, hogy nem fogok többet sírni amiatt, akit egy évig szerettem. Persze ezt még Január elsején meg is cáfoltam, de sebaj. Február: Két akkori barátnő segített kimászni a bajból, hogy egy új, nyugodtabb életet kezdjek, a fiú nélkül, akit akkor szerettem. És lám, sikerült. És ezért nem lehet elég hálásnak lenni. Március: Bár már nem voltam szerelmes, azt hittem, nem is lehetek az többé. És mégis - egy olyan emberbe szerettem bele, akire a mai napig felnézek, még ha fájó szívvel is. Igaz, hogy már egy jó ideje nem is beszéltünk, de még mindig beugranak a pillanatok, amikor "együtt voltunk". Azért nem együtt, mert a távolság szétszakított minket. És most csak nézem, és figyelem messziről, hogyan éli végig boldog életét - nélkülem. Április: A szülinapom. Valahogyan, de kimagasló volt ez a hónap. Tele volt boldogsággal, nevetéssel, viccelődéssel, flörtöléssel. Tavasz. Nem tudom másra fogni. Május: Már mindenki érezte, hogy vége a sulinak. Sütött a nap, alig voltak órák, mindenki élvezte a napsütést. És én összevesztem azzal a fiúval, akit akkor szerettem. Nem jött el hozzám sose, és azt hittem, örökre elveszítem. Aztán volt egy szép kórházi látogatásom is egy hétig, majd még bő két hétig vizsgálatok. Nem volt kellemes.. Sőt, kimondottan meggyötört. Június: Eljött a nyár. Azt hittem, ez lesz az eddigi legjobb. Így is tűnt - de visszanézve, maga volt a pokol. Július: A semmittevés ideje. Mikor már ahhoz sincs kedve az embernek, hogy kimozduljon otthonról. Nem volt értelme semminek, a nyárnak is majdnem vége volt, életkedv nulla, a barátok pedig nem értek rá. Augusztus: A nyaram fénypontja, itt indult be az élet. Összejöttem azzal, akit elvesztettem. Ha nem lett volna az, talán most nem tudnám, milyen érzés feldolgozni egy szeretted halálát. De visszatekintve arra az időszakra, amikor együtt voltunk... Akkor voltam boldog úgy isten igazából. Még a nyári záporokat is tudtam élvezni. Nyitottabb voltam sok mindenre. És ez jó, nem? Sok mindenben változtatott meg. Mondhatni, megtanított arra, hogyan élvezzem az életet. Aztán vége lett a nyárnak, és vele együtt a kapcsolatunknak is. Szeptember: Osztályváltás, új emberek. Az elején féltem, de szerencsére hamar befogadott mindenki. De olyan egyedül éreztem magam ettől függetlenül. Valahogy nem találtam a helyem. És hiányzott az a boldogság, amit akkor éreztem, amikor Petivel voltam. Ezenfelül, elkövettem - azt hiszem - életem egyik legnagyobb hibáját. Amit sajnos nem lehet visszacsinálni. Voltak belőle pletykák, botrányok, de mára már lecsendesült. Hála az égnek. Október: Az év legrosszabb hónapja. Az a hónap, amikor meghalt. Összeomlott minden ami lehetséges belül. Az a pici tartás, ami bennem volt, eltűnt. Nem volt már semminek sem értelme, még magának az életnek sem. Nem tudott rajtam segíteni senki és semmi. Csak vártam, vártam és vártam, mikor lesz már vége ennek az egésznek, és mikor hallom valaki szájából azt a mondatot, hogy nem, nem halt meg, még él. November: S mikor azt hittem, az előző hónapban teljesen magam alatt voltam, bebizonyosodott, hogy ez a hónap borzalmasabb lesz. Még iskolába is alig bírtam járni. Csak azért vett rá az erő, mert tudtam, hogy ott - ha nem is sok időre, de el tudják vonni a figyelmemet valami mással. Egy ideig ez be is vált, amíg nem jött a temetés. És onnantól kezdve nem volt megállás. Éjjel-nappal sírtam, hol a szobámban, hol az utcán, a buszon, az iskolában, vagy bármilyen helyen. Nem érdekelt a külsőm, hogy mit gondolnak rólam, hogy mit beszélnek rólam, csak egyet akartam: Utána menni. December: Azt hittem, sosem lesz vége ennek, hogy legalább egy évig így fogok érezni. S bármennyire is furcsa, az idő segített. Nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb lett az életem. Erősödtem, rengeteget. Aztán felvillant újra az, akit nem szerethetek - hisz év elején megfogadtam. Nem is tudok szeretni, nem ezzel van a probléma. De újra bele tudnék ugorni abba a hibába, hogy vele legyek. Mert mindegy, mennyire gyenge, de kell valami, amibe kapaszkodhatok. - A barátaim. Ők itt vannak ehhez. De persze, nekik meg más gondjaik vannak. Nem fognak folyamatosan arra gondolni, hogy mi történt velem - és ez természetes. És hát, Decemberben is megjártam a kórházat. Nem is kicsit. Életem eddigi legszörnyűbb kínjait éltem át ott azon a héten. Összetörtek, kívül-belül, szenvedtem, de egy jó dolog van : a fájdalomtűrő képességem az egekben van. És, bármilyen furcsa, meghalhattam volna. A sors kezén múlott. És a sors azt akarta, hogy még éljek. Hogy miért? Ezt nekem kell kitalálnom. És akkor egy rövid összegzés az évről: életem eddig legrosszabb éve!

egy hónap...

Valahogyan annyira más minden. Már több, mint egy hónapja történt. De egy örökkévalóságnak tűnik. Az elején nem is fogtam fel, nem gondoltam rá igazán. ( Később rájöttem, hogy csak azért tettem ezt, hogy ne szembesüljek a valósággal.) Aztán a temetés napján, mikor fizikai jelei is voltak, ott volt a szemem előtt minden bizonyíték, a fejembe hasított. És onnantól kezdve nem volt megállás. Éjjel-nappal sírtam, magamba zárkóztam, nem tudtam máson agyalni. Roncsoltam magam, szellemileg, és fizikailag is. Hiába voltak olyan órák, amikor csak a többiek kedvéért próbáltam fapofát vágni, vagy esetleg bekapcsolódni a beszélgetésükbe, legbelül szenvedtem, és gyötrődtem. És még mindig nem bírtam feldolgozni. Ellenállhatatlanul ragaszkodtam ahhoz a hithez, hogy itt van velem, mellettem marad örökre, és vigyáz rám. Tudtam, hogy így van, éreztem. Ekkor valahogy könnyebb volt élni. Könnyebb volt ezzel együtt, úgy, hogy tudtam, itt van. Aztán megint jött a depressziós időszak, amikor már végképp feladtam. Pedig ekkor már egy hónap telt el, és én csak egyre rosszabbul lettem. Nem bírtam az érzést elviselni, belülről darabokra szedett. Semminek nem láttam már értelmét. És egyetlen vágyam az volt, hogy vele lehessek. Azt pedig csak úgy tudtam volna teljesíteni, ha én is meghalok. De nem! Annyi, de csak annyi erő volt még bennem, hogy nem lettem önző, és gondoltam másokra is. S megpróbáltam elviselni a gondjaimat. Nehéz volt, pokolian nehéz, hiszen egyedül kellett végigcsinálnom mindent. Másra nem számíthattam. Hiába mondhattam volna el a barátaimnak, tudom, hogy nem ez lett volna a legnagyobb gondjuk. - És, hogy nem tudtak volna segíteni, vagy tanácsot adni, hiszen ők még nem tudják, milyen ez az érzés. Máshogy képzeli el az ember, sokkal kicsinyesebb dolognak tűnik. S amikor már megtapasztalod, életed egyik legszörnyűbb szakaszán esel át. Ezek után jött az, amitől a legjobban féltem. Már azt sem éreztem, hogy itt lenne velem. Mintha eltűnt volna, s itt hagyott volna magával minden problémát és gondot. Aztán rájöttem arra, amitől még jobban féltem. Feldolgoztam azt, hogy igen, valójában tényleg elment, meghalt, és nincs többé. Nincs többé az a fiú, akit szerettem, akit több, mint tizenkét éve ismertem, aki családi barát is volt, és egyben a legjobb ember, akivel eddigi életemben találkoztam. Nincs többé. És ez ellen nem lehet mit tenni. Az időt nem lehet visszapörgetni, mint ahogy sok filmben és sorozatban. Ez a valós világ, ahol nincsenek természetfeletti csodák, és nincs remény, hogy visszakapjam. Ezért hát szembe kellett néznem azzal a ténnyel, hogy bele kell törődnöm, nincs más választás. Hiszen ha nem teszem meg, akkor iszonyatosan nehéz lesz visszamászni a rendes életembe. Olyan erőt vettem magamon, mint még soha. És úgy látszik, sikeresen. Valahogy, mintha egy kicsit visszatértem volna a rendes életbe. Most már foglalkozom más, sokkal kisebb problémákon. Foglalkozom magammal, és vannak dolgok, amik lekötnek úgy, hogy másra ne tudjak gondolni. De persze, hogy fáj az, ami történt. Ha bármi kis tárgy, vagy hely emlékeztet rá, rögtön beugrik. De most már nem az, hogy elment, és itt hagyott, hanem az, hogy milyen szép közös emlékeink maradtak meg. És hogy milyen jó volt vele. S bár már képes vagyok felfogni, hogy nincs többé, mégis hiszem, hogy valahol itt van a közelemben, figyel és segít. Különben hogy lettem volna képes összeszedni magamat? És persze azt is tudom, hogy egy szép nap, - ki tudja, mikor vagy hol - de találkozni fogunk. Lehet, hogy sok-sok évet kell még rá várnom, de megéri. Mert előttem van az a cél, hogy igenis, látni fogom még egy nap.

up'n'down

Egyszer fent, egyszer lent. Van, amikor nehezen, de sikerül kizárni mindent a fejemből, és van, amikor újra és újra összeomlok. Borzasztó ez az érzés. Kikészít. Hiába visz mindenki minden helyre, nem tudom jól érezni magam. Rendben. Már nincs az, hogy mások előtt is sírok, és nem beszélek szinte semmit. Próbálom azt mutatni, hogy jól érzem magam ( úgy látszik, ez bejön, mert a többiek nem sejtenek semmit) de legbelül szétszakadok a fájdalomtól. Leírni sem lehet. Esténként lepörgetek a fejemben mindent, amit vele éltem át újra... és újra... és újra.. és így tovább. Aztán megint arra ébredek, hogy vele álmodtam, és sírok. Néha, mikor kivan kapcsolva az agyam, hirtelen beugrik ő, és azt gondolom, "hm, beszélni kéne vele, újra szeretnék kezdeni mindent, mert szeretem!" Aztán fél perc múlva ráeszmélek, hogy ez lehetetlen, mert meghalt. Mert nem lehet többé velem. Nem lehet mellettem, nem nézhet rá, nem beszélhetek vele, nem mondhatom neki azt, hogy szeretlek. És nem érezhetem azt, hogy szeret. Mert nincs. Elment. Mindenki mondja, hogy lépjek már túl ezen, úgy se tudok ezzel már mit csinálni, az élet megy tovább. Én is ezt mondtam volna másnak, ha mással történt volna meg. De ez az érzés teljesen más, mint ahogy elképzelnéd. Csak akkor lehet érzékelni, mikor már tényleg megtörtént. És olyankor lehetetlen vele mit csinálni. Már egy hónap telt el, de nállam semmi javulás sincs. És még azt sem érzem, hogy lassan lesz majd... Csinálom a dolgomat mintha egy robot lennék, nevetek, ha kell meg beszélgetek, de semmi több. Nincs magánéletem, nem tudok úgy isten igazából örülni bárminek is, és ami a legrosszabb, hogy nem tudok igazán szeretni. Pedig lenne kit. Egyszerűen nem, mert a szívem csak az övé, teljesen mindegy, hogy nincs velem. Sőt, mostmár azt sem érzem, hogy lelkileg itt lenne. Mert amíg azt gondoltam, hogy itt van, addig minden valahogy könnyebben ment. Most pedig mintha minden a dupláján szakadt volna rám. Mintha már elment volna a közelemből. És az a legrosszabb, hogy a családtagok szemeibe sem tudok belenézni. Zavarban érzem magam, mintha én tehetnék mindenről. És mi van, ha igen?! Mi van, ha miattam volt minden? Ha ez az egész a lelkemen szárad? Annyira jó lenne vele lenni. Teljesen mindegy, hol, milyen formában, a lényeg, hogy vele.

hihetetlen kétségbeesés.

Beteg vagyok. Lelki beteg. Nincs erőm arra, hogy normális életet éljek, hisz akit szerettem, meghalt. Otthagyott maga mögött mindent, s vele együtt a gyászt is. Tudom hogy még alig telt egy két hét, de én teljesen romon vagyok. Nem tudok élni, nem tudok szórakozni, nem tudok másra gondolni, csak rá. És arra, hogy vajon itt van-e velem. Tudom, furcsa, de vannak pillanatok, mikor úgy érzem, igen. Mintha itt lenne velem, és még ha fizikailag nem is tud, de a lelkem mélyén megölel. És azt mondja, ,,én is szeretlek!" Ez az egy dolog ad még erőt. Máskülönben teljesen összeomlanék. - Azt hiszem, a temetés óta vagyok teljesen ilyet. Mindaddig nem is tudtam, vagy csak nem akartam feldolgozni a történteket. Aztán ott szembesültem vele. Ott álltam a koporsó mellett, azzal a tudattal, hogy ő van benne, az, akit szeretek, aki a barátom volt, akit soha többé nem láthatok, és akitől bocsánatot sem kérhettem. Láttam a családtagjait, a szüleit, a testvéreit, és azt, mennyire összetörtek. És én még jobban sírtam. Aztán láttam a sok fiatalt, akik mint a barátaik voltak, akik szintén szeretik őt, és szintén óriási sebet hagyott a lelkükben. És láttam, hogy minden fiú sírt, aki ott volt. Nem szégyellve érzéseiket. És ők is néztek engem, miközben nekem patakokban folytak a könnyeim, reszkettem, és anya tartott a kezei között, hogy össze ne essek. Szörnyű volt. Azt hiszem, az volt a fordulópont. Azóta roncsolom magam, azóta alig eszek, nem tudok feloldódni a társaságban, minden reggel, este, és napközben sírok, mert egyszerűen nem bírom elviselni azt, hogy elhagyott. NEM!!!! Nem mehetett el! Hogy tehette ezt?! Hisz szerettem, bármit meg tennék érte hogy vissza hozzám, BÁRMIT!!!! Istenem, segíts...

Azt hiszem, most jött el az az idő, mikor képes vagyok leírni az érzelmeimet. Eddig nem ment volna. Hol is kezdjem? Valahogy mindenről nehéz beszélni. Régebben, még nyáron írtam egy fiúról, akivel összejöttem, és akit szerettem. Aztán a hülye fejemmel végeztem vele, mert féltem attól, hogy valaki képes engem szeretni. A napokban azon gondolkodtam, hogy bocsánatot kérek tőle, hátha tisztázni tudnánk az ügyet. Péntek reggel csak azt láttam, hogy anya falfehéren ül a nappaliban, és telefonál. És csak egy mondatot tudtam leolvasni a szájáról. "Peti meghalt!" Bementem a szobámba, magamra zártam az ajtót, és egy órán keresztül csak a falat bámulva ültem. Aztán megemésztettem, mi történt, és minden kitört belőlem. A legjobb barátom már látott sírni jó párszor, de azt mondta, így még sosem sírtam. Annyira látszott a fájdalom az arcomon, mint még soha. És hogy nem akar még egyszer így látni, mert még neki is rosszul esett. Ezt a dolgot nem lehet feldolgozni, egyszerűen lehetetlen. Mert egy olyan ember halt meg, akit szerettem. Szerelemből... Csak későn jöttem rá, akkor, amikor már elvesztettem. Most tudom érzékelni, hogy mi is az igazi fájdalom. Nem az, ha otthagy, vagy megcsal a barátod, nem az, ha veszekednek a szüleid, vagy ha összevesztél a barátnőddel, hanem a halál. Mindezek után már nem tudom a szívemre venni azt, hogy újra kezdem szeretni azt, aki másfél évig húzta az agyam, - mert ez van. Nem tudom a szívemre venni azt, hogy a szüleim már külön alszanak, állandóan veszekednek, - mert ez van. Bármennyire is fáj, és bármennyire sem lehet feldolgozni ezt, valahol, legbelül úgy érzem, erősödtem. Mert ami nem pusztít el, az csak erősít.

És most egy vidám dologról tudok írni. A barátaimról. Életem egyik legjobb döntése volt, hogy osztályt váltottam, hisz egy olyan jó társaságba kerültem, amit szavakba nem lehet önteni. És ők tényleg igazi barátok, hisz támogatnak, vígasztalnak, felvidítanak, és ami a legfontosabb : hisznek bennem!

hoppá

• Minden változott, minden más lett körülöttem. Hol is kezdjem? Elöször is, mikor már egy olyan dircsérte eszméletlenül az írásomat, aki ezzel foglalkozik, akkor én félbehagytam. Nem befejeztem, csak szünetelek. De nem tudom, miért. Pedig ebben annyi reményt lát mindenkit... Aztán ott van New York. Persze, persze, még mindig egy gyönyörű álom és cél. De mi lenne ott velem? Mi lenne, ha nem jönne össze az a munka, amit szeretnék? Nem tudom...
• Osztálytváltottam, és enyhén szólva nem bántam meg. Eszméletlen. Én még ilyen jó osztályt életemben nem láttam. :) Az a társaság, amibe berekerültem... gyerekek... no comment :) Semmit sem bántam meg, nem is fogok, mert eszméletlenül érzem magam. És nem csak az osztály miatt, hanem a tantárgyak miatt is. Végre olyanokat tanulhatok, amik tényleg érdekelnek. (Humáán:P)
• És mi van a pasikkal? Elkövettem azt a hibát, amit már nem lehet visszacsinálni. Amit mindenki tökéletesen képzel el. Vagyis, elméletben csak nem követtem el, de gyakorlatban mégis. És akkor most mi van?! Egyébként örülök neki, hogy most egyedül vagyok, sőt. Kell egy kis idő, hogy kitisztuljon az agyam. Mellesleg, nem tudok még annyira belemélyedni egy kapcsolatba, hogy szeretni tudjak valakit. Nem azért, mert még xy-ont szeretem, nem is azért, mert üres vagyok, vagy nem is azért, mert félek a csalódástól, henm egyszerűen most nem kell. Persze, lehet ezért hülyének nézni, és feltenni a kérdést. "Mi az, hogy nem szeretnél szeretni?" De néha jobb ez így. Egy kis relax, kikapcs, és csak a barátaidnak, és saját magadnak élsz. Csak ezzel a két dologgal foglalkozol, és nincs benned az a stressz, hogy akit szeretsz, azzal találkozz eleget, elégísd ki a vágyait, mondj neki mindig igent, ne bántsd meg, és ő se bántson meg téged. Szóval most tök szabad vagyok, és örülök neki. Nahááát:O Ilyet se fogtok hallani tőlem sokszor. Persze, még mindig irigykedve nézem azokat, akik több éve együtt vannak, és elmondhatatlanul szeretik egymást.
• A családomat pedig nagy ívből leszarom mostmár. Nem fogok tenni értük semmit. Eleget tettem. Próbáltam békíteni, újra összehozni őket, de most komolyan... Miután azt mondja nekem az anyám, hogy csak azért nem akarja szétszakítani a családot, hogy másnak ne legyen szar... ( mellesleg ezt egyik reggel, miközben mentem a suliba(Y)) most ezek után mit kezdjek? Már nem érdekel. Csak egy lenne... Hogy ne rajtam vezetnék le a feszültséget. Felőlem törjenek-zúzzanak, csak engem hagyanak békén mostmár, mert kezd az idegeimre menni minden.
• Néhány barátot pedig elvesztettem, néhányat megutáltam. Nem, nem megutáltam, hanem inkább végre tisztán látok, és látom, hogy mennyi rossz tulajdonságuk volt, amit csak azért nem vettem észre, mert magambabeszéltem - meg ők is, hogy mennyire szeretem őket. Pedig ez nem igaz, ők nem voltak igaz barátok, sosem.
• És emberek, úgy érzem, öregszem. Nem, nem kivülről, hanem belülről. Komolyodtunk, változtunk, (mégjobban) és ez már nem fog visszafele menni... De hát tök mindegy, 3 év múlva úgy is világvége :]

what the hell?

Túl hamar örültem meg mindennek, és én, mohó, azt hittem, végre nekem is kijut a boldogságból. Hát nem. Auguszus 20.án szakitottam vele. Hogy miért? Egyszerűen nem működött a dolog - részemről. Nem éreztem azt, amit azoknál, akiket szerettem. Így kellett tennem, minél hamarabb, annál jobb. Nem azért, hogy nekem legyen jobb, hanem hogy neki ne legyen olyan nehéz. Még mindig nem tudok elmenni úgy mellette, hogy ne jöjjön fel hirtelen minden emlék. Hogy ne kapjon el a pánikroham. Borzalmas. Mindig igy lesz? Vagy fog változni valaha? Nem tudhatom. De mást is rossz nézni. Azt a valakit, akivel igazából sosem lehettünk együtt, mert a táv megakadályozta. Őt is szerettem, s még mindig tudnám, de az eszemre hallgattam, és a nemet választottam. És megint itt vagyok - egyedül. "Sínylődve az élet keserves oldalán."

happy end.

Tüp, türüpp, türüpp... Sínylődtem itt a szar életemben, másokon segítettem, és néztem, hogy ők milyen boldogak, miközben én nem. Azt hittem, jó időre vége az "életemnek". Aztán mi történt? 11 éve ismerjük egymást... Ha nem 12. Családi "rokon". Ez most bonyolult lesz... Apának van egy lánytestvére, Timi. A nagynéném. Neki van egy férje, Misi, akit imádok, kurvajófej, de ilyen tipikus szivatósdit játszik mindig... Na nembaj. Van két testvére. Egy 25 éves lány, és egy 18 éves fiú... Peti. Valamelyik nap elmentünk Timiékhez, mert az uncsiméknak - Ricsike (3) Noémi (6) születésnapjuk volt. Minden évben van ilyen, minden évben össegyűlünk. Persze nekem ő mindig is tetszett, de úgy voltam vele, hogy van egy helyes rokon-ismerősöm... De jó már nekem... Sosem beszéltünk szinte, max annyit, hogy szia, szia. Aztán azon a délutánon elkezdtünk beszélgetni, miközben a két uncsim - neki a keresztgyerekei is ott voltak. Milyen a suli? Barátok? Buli? Kb. erről szólt az egész, de persze nekem ez is elég volt ahhoz, hogy még jobban belezúgjak. Nem bírtam magammal, aznap este felvettem msnre. Most mit veszítehetekvele? Úgy sem lenne semmi, hisz a "család"... Aztán ott elkezdtünk beszélgetni. Mondta, hogy milyen aranyos lány vagyok, nem sok ilyen van, és kiderült, hogy telejsen olyan a godnolkodása mint nekem. Kivülről-belülről az álompasim. Léptem, persze csak elhomályosítva a dolgokat, és megbeszéltük, hogy elvisszük a kicsiket fagyizni egyik délután. Először találkoztunk, majd elmentünk értük, de nem sokat beszégetünk, vagy azért, mert nem tudtunk, vagy a gyerekek miatt. Aztán felkisért a városba. Ott leültünk egy padra, és tényleg elkezdtünk beszélgetni. Feljött az a téma, hogy mennyire furcsa ez az egész. Hisz szinte sosem beszéltünk., meg ez a családos dolog is. Aztán megkérdezte, mit mondot anya arra, hogy találkozunk... Elmeséltem neki, hogy először kerek-perec kimondta, hogy nem akarja, hogy összejöjjünk, aztán este kisírtam magam neki, és azt mondta, induljunk akkor tiszta lappal, és hogy rámbízza, mit csinálok. Ő meg elmondta, hogy neki azt mondta misi, hogy jöjjünk össze. Már annyira sírhatnékom volt akkor, hogy az hihetelen. Rádőltem, ő megölelt, és egyre közelebb kerültünk egymáshoz... Akkor azt mondta, hogy neki mindig is tetszettem. Én csak nevettem, s akkor elsírtam magam - amiről nem tudott, legalábbis nem vettem észre :D . És akkor megkérdezte.. Biztos, hogy akarod? Én csak bólogattam, és akkor lesmárolt. *.* Az elmúlt másfél év legszebb pillanata. Nem hittem volna,tényleg nem... De ennek is van egy rossz oldala, természetesen. Hogy titokban kell tartanunk a szüleink miatt. Hisz ki örülne neki rajtunk kívül? Nem sokan... De annyira furcsa az egész, az, hogy kik is vagyunk valójában, és hogy pont mi ketten... leírhatatlanul. Még a saját fejemnek is sok... De most, ebben a pillanatban boldog vagyok, és az a lényeg, nem? Ilyet már rég nem mondtam... :)

egy régi története az életemnek.

A következő "történet" rólam szól, és a fiúról, aki miatt tönkrement az életem. Vagy ha nem is az életem, de a távolra nyúló közeljövőm egészen biztos. Nemrég találtam ezt a szöveget a dokumentumok között, ezt régebben írtam, a végét csak kiegészítettem. Kicsillagoztam a nevét, bár ha véletlenül megtalálná, így-is úgy-is megismeré. De attól függetlenül nem hiszem, hogy másnak tudnia kellene róla. Ha ismeri, ismeri, ha nem, nem. Élvezzétek! ;D Én mikor átéltem, nem élveztem... 1, Emlékek... Egy fiú, kiért régebben feladtam volna az egész életem. A barátaimat, a családomat, mindenkit! Hol is kezdjem? A baj az, hogy az érzelmeket nem lehet szavakba öntve kiadni magadból. Olyankor már jelentéktelenné vállnak, és nem lehet érzékelni úgy a súlyát az egésznek. Én mégis megpróbálom, és ha valaki semmibe venné ezt az egészet, hát nem érdekel. Azt tesz, azt gondol, amit jónak lát. Megláttam! Igen, te jó isten, micsoda jó pasi! Kockás sál, huncut vigyor, cuki arc... És elhalad mellettem a koripályán nem is egyszer. A barátnőm mindjárt szétolvad, annyira tetszik neki... Jó, nekem is tetszik. De most komolyan... Mit kezdjek vele? Csak egy pasi, és semmi több. Nem ismerjük egymást, nem tudom a nevét, és nem adok neki annyi jelentőséget, hogy érdeklődjek utánna. Van nekem más. A nagy "szerelmem" aki nem vesz észre, aki csak játszadozik velem. Igaz, még csak 13 éves voltam. Hisz ekkor még azt se tudtam, mit jelent igazából szerelmesnek lenni. De mégis, én felveszem a barátnőjét a szerelmemnek, és kikérdezgetem. Hogy nem sül le a kép a pofámról... Ő meg leterel. Na szép! Mivel érdemeltem ezt ki? Hisz csak egy érzelmekkel teli, jelentéktelen emberke vagyok. Igen, jelentéktelen emberke voltam. És hogy miért? Mert nem ismertem ************ . A srác, - a már fent említett - koris, helyes pasi... Kiért mindenki omladozik, és az a srác mindenkit megszerez. Nem túlzok, mindenkit! Én ezen csak röhögtem. Mint mindaddig, azok után se érdekelt, ki az, és mit csinál, miután már tudtam a nevét és megnéztem myvipen. Nem nagy szám... Kicsit el van szállva magától, ő is rendszeresen berug a haverjaival koripályán, és hobbia a csajfelszedés. Nekem ugyan újat nem tud mutatni. De azért én gyűjtögettem az ismerősöket, és bejelöltem őt is. Miért is ne? Kit érdekel? Persze, neki rittig' hogy megtetszettem, és az első dolga az volt, hogy felvett msnre. Ott meg még első nap letiltottam. Igazság szerint, csak nevetni tudtam rajta, milyen szánalmas. Még aznap este - mikor letiltottam - gondolkodtam azon, hogy ki is lehet ő, milyen érzelmei lehetnek egy ilyen srácnak? Aztán megsajnáltam. Másnap feloldottam, majd adtam neki egy esélyt - próba, szerencse. Igen, szerencse lett belőle. Te jó ég, hogy én hogy oda meg vissza voltam érte! Érdekes, hogy meg tudott nevettetni. Ezt nagyon kevés srác tudta meg eddig. És pár nap múlva eljött az, amitől féltem. Már vártam, mikor jön fel msnre, már dobogott a szívem, mikor rámírt. Ezt utálom. Szilveszter. Magamnak - és a szerencsétlenségemnek - köszönhetően nem mehettem sehova. Mit csinálhattam volna?! Ismét! kockultam... Egy árva emberke sem volt fent. És akkor feljött ő. Érdekes módon - ez a sors - őt sem engedték sehova. Helyette vigyáznia kellet az uncsiaira. És áthívott, hogy menjek segíteni! De én visszatartottam, és nem mentem. Ellenben, egész éjjel webkamoztunk, és ő volt az első, aki felköszöntött névnapom alkalmából. És akkor kimondta.... "Szeretlek!" Uh, te jó ég! 2, Még akkor haramdikán találkoztunk. Baszki hogy bevoltam tojva. Jól nézek ki? Mi lesz, ha leakar smárolni? Mit mondjak neki? ... És mikor megláttam, éreztem, hogy majd jön minden, ahogy jönnie kell. Jött is. Csak úgy kint ültünk az egyik játszik, és ő nyomta a rizsát folyamatosan. Hogy így, meg úgy... meg amúgy... Igazság szerint szóhoz se jutottam. De nem is nagyon akartam... Jó volt így. Minden egyes történésre emlékszem, ami vele volt akkor, de hosszú lenne azt elmesélni. Hideg volt. Nagyon hideg. ***** egy fehér-kék kockás splin-on ba volt, és az üvegben hajlakkal elkezdte csinálni a haját, merthogy a sapka szétnyomta állítása szerint. Aztán felemelt, és elkezdett rohangálni velem. Majd' megfagytam, és átölelt. És akkor megcsókolt. Ott, abban a pillanatban nem tudtam, hol vagyok, ki vagyok, és mit csinálok. Csak csókolóztunk, csókolóztunk, csókolóztunk... És én felmelegedtem. Nem fáztam többet. Teltek múltak a napok... Mi egyre kevesebbet beszéltünk. Ennyi lett volna? Egy másfél hetes járás, és hello, szia, szefasz? Mindegy... Nem érdekelt. Ha ennyi, hát ennyi... Csak egy volt a baj, amit már akkor is leírtam a naplómba... Rájöttem, hogy szerettem... De ez a jó fajta szerelem, mikor annyira boldog vagy. Hol vannak azok az idők? Ellepte őket a por. Nincs már más, csak üresség és fájdalom. 3, Hmm... *****, *****. Mikor már végre elefelejt valaki, te újra színre lépsz.Na mindegy, egy kavarás belefér az időmbe. - Gondoltam akkor. Ez volt az a korszak, mikor rájöttem, hogy az 'emo a menő' hogy a 'bebaszások a korinál' és a miegymás... Akkor leszünk ugyanis 'nagyobbak'... Na persze. ***** kavargattunk a Csokonai Színház bal oldalán... És hé, ti tudtátok, hogy a fal fog? Tiszta sárgák lettünk a sok smárolás közben. Aztán a tipikus hello, szia, szevasz... Csak a koripályán láttam néha, akkor is vagy nembírtam odamenni, olyan részeg voltam, vagy valaki mást fűzőt... Hű, de jó volt látni. Egyébként ezekben az időkben kezdett kialakulni a teljes szerelmem iránta... Ami még ugyanezekben az időkben hamar szét is esett.4, Jaj, hát Mészike, Lőrincz Lacika... ezaz... Nagyon menő voltam. És az a gáz, hogy a leghosszabb kapcsolatom Lőrincz Lacival történt... Konkrétan 1 hónap, 11 nap. És miért ért véget? Mert rájöttem arra, amire már rákellett volna jönnöm. Szeretem ****t. Na ez volt az a pillanat, amikor elsőnek mondtam úgy ezt ki, hogy már fájt. Kár, hogy nem az volt az utolsó... És megint jött, aminek jönnie kellett. Találkozzunk, smárolgassunk, fűzzük fruzsit, had essen bele a hibába. Napi sírások, fogyások, és a hibák. Mondjuk egyet köszönhetek neki. Azt, hogy kiestem az 'emo' korszakbol. Hogy miért? Mert azt mondta, neki "túl emo vagyok". Persze rögtön változtatni akartam ezen, csak miatta. Emiatt abbahagytam a kori melletti piálgatásokat is. (Mondjuk az is közrejátszott, hogy már nem volt tél.) De helyette jött más. A tk- társaság, a bagó, az üvöltözések, és a tk-s mindennapos tiltott dolgok. Mindezt egy valaki miatt. Akiről ez a történet szól. Így elfelejtettem őt, nem jutott az eszembe, helyette viszont kivülről-belülről roncsoltam magam. Szerencsémre, jött egy lány, aki segíteni akart.5, Maklári Lilu. Kiderült, hogy osztálytársak leszünk. Na meg persze az is kiderült, hogy régen ő is járt ******. Ekkora már befejeződtek a kavargatások vele, de valahogy így még fájdalmasabb lett az egész. Nem tudtam hova menekülni, inkább mást hallgattam, nevettem a barátaimmal, amíg belülről darabokra estem. Csak azért, mert Lilu elkezdett rólam beszélni ******, ezért a drága srác úgy döntött, újra szóba áll velem. Én persze megint a szívemre hallgattam inkább, és újbol találkoztunk. De ez most valahogy más volt...6, Nagyerdő, tópart, csend, napsütés. Ő és én. Lehet, hogy maga az emlék mostmár fájdalmas és undorító, de akkor, abban a pillanatban tényleg gyönyörű volt. Addig a pontig, amíg Lilu el nem mesélte neki hogy szeretem. És akkor végleg összeomlott minden. Az életem, a lelkem, az önbizalmam. Nem találkoztunk többet, nem köszönt az utcán, és én még jobban tönkrevágtam magam. Minden volt, amit ellehetett képzelni. Már nem akartam menekülni, csak a bánatomba mégjobban belesni. És sikerült. Augusztus, Szeptember, Október, November, December, Január, Február. Minden nap egy kínszenvedés volt. És azokban az időkben tanultam meg, hogy valójában mit is jelent a barátság szó. Ha ők nem lettek volna, talán mostanra már egy idegroncs lennék. - Amihez persze nem kellett sok. 7,Aztán bármilyen furcsa, az idővel együtt múlt a fájdanom. A sírást átváltotta a nevetés, de ez nem azt jelenti, hogy az emléke is kisétált az életemből vele együtt. Rettenetes nagy nyomot hagyott bennem a mai napig is. Bár már büszkén elmondhatom, hogy nem szenvedek tőle, mert nem szeretem, de a bánatot üresség váltotta át. Taszítom azt, akivel lehetne valaki, mert félek az újjabb csalódástól, mégis bármit megadnék, ha végre újra szerelmes lehetnék. Oyanba, aki engem is szeretne. De ez nem teljesült be a mai napig, és rájöttem, hogy felesleges az érzelmeimet is másoknak megmutatni. Ezért hát rideg, és elérhetetlen lettem, ürességgel, és nulla önbizalommal. Mint egy bábu, akit csak mozgatnak.

szerelmes barátság

• Szóval. Érdekes esemény történt velem az elmúlt napon. De ehhez egy kicsit visszább kell mennem az időben. Egészen pontosan januárba.
• Feltűnt egy fiú (csak azért hangsúlyozom ki, mert hát FIÚ!) myvipen, aki nézegetett.. És, nem csak hogy fiú, de helyels! is. Igen, nállam ez nagy szó. Visszanéztem, és így telt el pár hét, aztán vettem a fáradtságot, és írtam neki kommentárt. Ha már ő nem lép, én miért ne? Aztán felvettem, azzal az "ürüggyel", hogy küldjön át egy képet. Be is jött. Elkezdtünk beszélgetni, kamozni, és egyre jobban megismertük egymást. Eszméletlen volt a srác... Szó szerint. De ez túl szép lett volna ahhoz, hogy igaz legyen. Én Debreceni vagyok, ő pedig Tatabányai. Ami saccper kb. 350 kilóméter egymástól. Ez még csak egy dolog, de mikor több heti flörtölés után kiderült hogy egyébként van barátnője? Hm.. tényleg nincs szerencsém ;D De úgy tűnt, őt ez nem izgatja, mert elhangzott a bizonyos szó. Szeretlek! És igen, én is úgy éreztem, pedig az én lelki világom nem volt olyan akkor, hogy tudjak bárkit is szeretni. És sikerült. S mint derült égből villámcsapás bekövetkezett a baj. Telefonon megigértem neki, hogy elmesélem a múltamat. Igen, a 'sötét' múltamat. És miután megtudta? Veszekedések, kiakadások, és a végén az elválás.. Mondván, hogy ő retteneteset csalódott bennem. De tehet az ember a múltjáról? Tehet, de már nem lehet mit kezdeni vele. Régen volt, elmúlt, új ember vagyok. De neki ez nem volt elég.Több hetet sírtam végig, és nem is akartam próbálkozni a béküléssel, mert reménytelennek tűnt. Az is volt. Áprilisban felköszöntöttem szülinapja alkalmából, és jól lekoptatott.. Nem kellet több, felfogtam, hogy ez a dolog kettőnk közt teljesen befellegzett...
• S pár napja, nem tudom, miért, talán mert a képeket nézegettem, beugrott, milyen boldog is voltam azokban az időkben... Ő nyújtott vígaszt, ő nevetettett meg, őt szerettem. És a fájdalom és a veszteség könynei kicsordultak a szememből. Abban a pillanatban jöttem rá, hogy valójában mit vesztettem el, attól függetlenül, hogy messze van. Mégis oly közelt volt. A szívemben.Tudtam, hogy nem hajlandó velem többet beszélni, főleg nem msnen, így hát írtam neki myvipen pár sort, hogy hogy van, ilyesmik. Próba-szerencse. Bár megvoltam győződve róla teljesen, hogy elfog küldeni... Nem fogom érdekelni.
• És hogy milyen kedves volt! Úgy jöttek le a szavai, mintha nem is történt volna semmi. Elkedztünk beszélni msnen, és azt mondta, nem is emlékszik már rá, miért veszekedtünk. De ez tényleg igaz? És míg én meg voltam győződve arról, mennyire utál, ő igy ugyanígy volt vele. Ez az élet vicce. Beszélgettünk, mint régen, komoly dolgokról és komolytalanakról is. Jó volt, mégis más. Egy biztos, hogy együtt már sosem lehetünk. Több oka is van ennek. Miért tudna mégegyszer szeretni? Meg hát ott van a barátnője, és Budapestre megy egyetemre. Debrecenbe is jöhetett volna, de Pesttel jobban járt. Én ezt megértem. S ha már úgy nem lehetünk együtt, attól még egy barátság, ami mögött mély érzelmek rejtőznek (legalább is az én oldalamról) miért ne lehetne?

mennyország - a pokolban

1992, júniusát írtunk. 12 éves voltam ekkor. Semmit sem tudtam az életről, nem érintkeztem emberekkel túlságosan, sem a külvilággal. Mit ne mondjak, ez nem meglepő. Jacobstownban éltem, pár percre New Jerseytől. Ennek ellenére sosem jártam még ott. A szüleim nagy emberek voltak a kis városban. Mindenki csak Mr. és Mrs. Edsonnak hívta őket. Vagy mint Joe, a helyi szupermarket igazgatója, felesége, Nansy, és egyetlen fiú gyermekük, Charse. Igen, én lennék az a kisfiú. A csöndes, szerény srác a Jacobstowni iskolából, akinek barna haja és barna szeme úgy beleolvadt a környezetbe, akár csak az erdőben lévő fák. Senki sem tudta, ki vagyok személyesen. Egyik vasárnap, mint általában mindig, családostól mentünk a templomba. A szüleim hívők voltak, minden Istennel kapcsolatos dologban hittek, minden ünnepet ünnepeltek, és kivétel nélkül eljártak minden vasárnap a misére, ahova engem is elcipeltek. Néha apa édesanyja, a nagymamám, Daisy is velünk tartott. Olyankor mindig el tudtam valamivel foglalni magam, amikor untam az egészet, egyszerűen csak kisétáltam vele a templomból és kint egy padon mesélni kezdett nekem. Sosem lehetett megunni. Utoljára akkor jött velünk, amikor 9 éves lehettem. Tisztán emlékszem, hogy ・ mint általában mindig, akkor se volt kedvem elmenni. Sírni kezdtem, és apukám felhívta a nagymamát, hogy tartson velünk, és vigyázzon rám, amíg ők bent ülnek. Féltek egyedül hagyni a házban, és úgy gondolták, egy idő után hozzá szokom a keresztény élet teljes formájához.De ez nem így lett.Azon a napon, egészen pontosan június 28.-án esős nap volt. Tisztán emlékszem mindenre...Minél nagyobb lettem, annál jobban taszított a hívő gondolat. Annál inkább kerestem a kibúvókat a misék alól, mint például a házi dolgozat megírása, vagy a betegség. Ez a nap is olyan nap volt.-Anya, értsd meg, ha nem írom meg ezt az anyagot, egyest kapok! - mentegetőztem az régi, fa íróasztalomnál ülve, ami még anno édesapámé volt.-Mostanában mindig ez van, Charse. Állandóan találsz okokat arra, hogy ne gyere el velünk. Van valami baj? - aggodalmaskodott anyám az ajtóban állva. Csak ketten voltunk a szobámban, de így is alig fértünk el. Tíz négyzetméternél nem volt nagyobb az egész. Volt benne egy fémkeretes ágy, kemény szivaccsal, a már említett íróasztalom, és egy kazettalejátszó, amit még a tizenkettedik születésnapomra kaptam az egész családtól. Bár miénk volt a bolt, nem értünk vele sokat ebben a városban. Az embereknek alig volt pénze, vásárolgatni is csak néha jártak. És mivel ők szegények voltak, nekünk sem jutott ki a jóból. -Hányszor mondjam el? - emeltem fel a hangom idegességemben akaratlanul is. - Csak szeretnék kitűnő lenni az iskolában, nincs szó másról. Vagy talán ez is baj? Anya összehúzta szemöldökét tűnődve, majd sóhajtott egyet, és válaszra méltatott.-Tudom, hogy a mise miatt nem akarsz jönni. Az évek alatt kiismertelek már annyira. De tudd meg, fiam, a legszebb dolog az életben, maga Isten. És ha az akarat megvan, ő segíteni fog nekünk, bármi legyen is a bajunk. Megóv minket minden rossztól, csak hinni kell benne. - mondta, miközben odasétált mellém, és átkarolt.-Mellesleg, nem árt neked egy kis friss levegő sem. Olyan sápadtnak látszol. - figyelt meg. Úgy tűnt, nem gondolt arra, hogy születésem óta sápadt voltam. Sóhajtottam.-Anya, nem szeretnék menni. Megértenéd? - kérdeztem halkan.-Hát legyen. - törődött bele, és visszasétált az ajtóhoz. - De tudd meg, nem lesz mindig olyan alkalom, amikor kibújhatsz ez alól. - közölte fenyegetődzően, mégis kedvesen. - Szeretném, ha tisztelnéd Isten hatalmát felettünk. Hisz ő teremtett minket. Neki köszönhetünk mindent. - mondta.-A rosszat is? - dőlt ki belőlem a kérdés. Nem tudom, miért kérdeztem ezt, mivel hogy sosem érdekelt igazán a téma. Úgy tűnt, anya addig beszélt róla, míg a fejembe vésődött.-Nem. A rosszat csak magunknak köszönhetjük. Csak mi tehetünk róla. Majd egyszer megérted, Charse. - csukta le a szemeit, mintha gyászolna. -Légy jó! - suttogta még egyszer, majd bezárta az ajtót maga mögött. Negyed óra múlva hallottam, ahogy apám kiáll a szürke terepjáróval a sáros úttestre. Úgy tűnt, egyre nagyobb vihar közeleg, mivel már az ég is dörgött. Délelőtthöz képest egészen sötét volt, a nap alig látszott a felhőktől. Aggódtam. Nem szokott ilyen vihar lenni.A mise pontban délben kezdődött. Meg tudtam mondani már azt is, hogy a pap prédikációja meddig tart. Fél kettő lehetett, amikor én még mindig az asztalom fölött gubbasztottam, és próbáltam úgy tenni, mint aki tanul. Nemsokára otthon voltak a szüleim, és ha épp nassolok, vagy az ágyamon olvasom a kedvenc könyvemet, az az ő szavaikkal élve „felháborító・ lenne. Pedig szerintem nem volt az.Teltek a percek, a vihar már javában odaért. Dörgött, villámlott, az égből jeges-eső szakadt le a betonra és a földre, amiből egy nagy sártócsa lett. A szomszédok beterelték az állatokat az óljaikba, senki sem mászkált kint az utcán. Néha-néha, mikor kilestem az ablakon, várva hogy anyáék megérkezzenek, egy-egy veréb repült el kétségbeesve. Nekik se volt sok hátra. A vihar mindent elsodort maga körül. Nem akartam bevallani, de féltem. Reszkettem attól, hogy még véletlenül tornádó alakul ki, elsöpörve mindent. Ám ez nem így lett. Ennél sokkal rosszabb történt.Két óra volt, valaki megzavarta dúdolásomat azzal, hogy beállt a kocsifelhajtóra. -Biztos csak anyáék. - gondoltam, azonban nem telt el fél perc sem, valaki kopogtatott. Bár a „dübögött・ jobb szóhasználat lenne. Lefutottam a lépcsőn, és kinyitottam a bejárati ajtót. Az elején nem láttam semmit, úgy süvített az eső az arcomba. Az ajtóban álló férfi szó nélkül besietett, és becsapta az ajtót. Abban a pillanatban felismertem, hogy a rendőrfőnök volt az.-Szerbusz, Charse! - emelte le kalapját a fejéről, és lerázta róla a vizet. Hangja elbizonytalanodott volt, mintha épp valami rossz történt volna. Biztos a vihar.-Hello, Mr. Davis. - üdvözöltem. -Charse, mi lenne, ha kicsit bentebb mennénk? - kérdezte gyanakvóan.-Ó, anya és apa nincsenek itthon. - mondtam, mikor leesett, hogy őket kereste.-Ami azt illeti, most téged kerestelek, fiam. - nézett rám, és invitálás nélkül besétált az étkezőbe. Leült az egyik régi faszékre, és letette karimás kalapját az asztalra. -Sajnálom, hogy nekem kell ezt elmondanom. - kezdte, de nem nézett rám. Ha tehette, a földet bámulta, a kalapját, vagy épp a faliórát. -Te is láthatod, mekkora vihar van most. - folytatta. - Kész csoda, hogy nem lett belőle tornádó. Bár sosem lehet tudni. - sóhajtott. Feszülten figyeltem, nem tudtam, hova akar kilyukadni beszéde által. Aztán egy perc néma csend után rájöttem anélkül, hogy kimondta volna.-Ne! - üvöltöttem legalább három oktávval feljebb eredeti hangomtól, de nem bírtam többet megszólalni. A hangom elcsuklott...-Hívtuk a nagymamádat, Daisy nénit. Amint eláll a vihar, érted jön. - darálta, mintha már túl is esett volna a tragikus hírmondáson.-Nem csak ez az egyetlen egy baleset volt. Nyolcan haltak meg, csak kocsi által. - mondta. Igen, fiú voltam, de csak kisfiú. Aki elég gyenge volt ahhoz, hogy megtudja, a szülei meghaltak. Nem volt bennem akkor büszkeség sem, hogy elrejtsem könnyeimet. Csúnya dolog lett volna. Inkább hagytam, hogy sírásom reszketésbe törjön ki, majd hisztibe. Mint egy kétéves fiú, akitől elvették a játékát.Mr. Davis egész délután ott maradt velem, mintha egy családtag lett volna. Főzött nekem ételt, de nem tudtam enni belőle. Csak ültem a díványon egész nap arra várva, hogy egyszer felkeljek, és újra a szüleim mellett találjam magam. De ez már lehetetlen volt. Még az este megérkezett Daisy mama is. Hozzá se szóltam. Hallottam, amikor a bejárati ajtónál Mr. Davis motyog pár szót, mint a baleset, vagy mint hogy Joe és Nansy. De nem akartam ezeket többet hallani, így bezárkóztam a fürdőszobába, és csak sírtam naphosszat. Éjfél körül lehetett, amikor Daisy mama végre rábeszélt arról, hogy menjek ki, és egyek pár falat rántottát. Mikor megláttam az arcát, össze volt törve, szemei be voltak gyulladva, és mintha több tíz évvel idősebbnek látszott volna. Lehetetlen. Hisz csak pár óra telt el azóta, amióta...Még a fejemben sem bírtam kimondani. Nem akartam felfogni, nem akartam elhinni. Ha velük mentem volna azon a délelőttön, én is velük lennék most. Vagy talán annyira nyűgös lettem volna, hogy hamarabb elindultunk volna, mint ahogy a vihar közeledett. Újra kibuggyantak könnyeim a szememből, és a tányérra csöppentek.-Na, gyere ide, drágám! - csitított mama, de láttam az arcán, hogy ugyan olyan meggyötört ő is. -Amint eláll a vihar, elköltözöl hozzám, rendben? - kérdezte. Mintha meg sem hallottam volna ezeket a szavakat, mintha csak mérföldekkel arrébb beszélgetett volna valaki egy ismeretlennel. Én valahogy mégis rábólintottam, mert még aznap hajnalban becsomagoltunk, és otthagytuk a házat... Örökre.Nagyi háza kisebb volt, mint a miénk, mégis otthonosabb. A város másik végében lakott, így eltelt egy kis időbe, mire minden holmimat átpakoltuk. Nem volt külön szoba nekem, csak egy hálószoba, ahol régen a férjével élt. Őt sosem ismertem.A napok úgy teltek, mintha az órák megszámlálhatatlan ideig tartanának. A tanulásba menekültem nagymamám házában, bár iskolába nem jártam sok ideig. Daisy nagyi mindig ott volt körülöttem, egyszer sem hagyta, hogy gondolataimba merüljek. Mellette aludtam, mire felkeltem, mindig készen volt a reggelim, és naphosszat mesélt, játszott velem. Mintha egy kisgyerek lettem volna.-Nagyi, tényleg nem kéne ezt csinálnod. - mondtam neki egy nap, mikor elővette az egyik régi könyvet, hogy olvassak. -Mármint mit? - kérdezte értetlenkedve. -Azt, hogy eltereled a figyelmemet. Úgy sem tudod semmivel sem, hiába törekszel. Ez egy tény, hogy meghaltak. - ekkor mondtam ki először, mi is történ valójában. Sosem beszéltem így, ezek után éreztem, hogy ez a tragikus esemény megváltoztatta az életemet, és érettebb lettem. Csak azon a napon sírtam, amikor elvesztettem őket, ellentétben nagyival. Minden este hallottam az ágyban, ahogy halkan zokog, úgy, hogy ne vegyem észre. De az a zokogás reggelre eltűnt az arcáról, mintha misem történt volna.Eljött a temetés napja.Nem volt kedvem elmenni, mivel nem voltam képes végigállni az egész időt sírás nélkül. És nem szerettem volna a templomba lépni... De mégis meg kellett tennem, azoknak a végtiszteletére, akiket szerettem. Legalábbis a nagyi ezt mondta. A temetés nem volt olyan, mint a többi. A szüleimet mindenki ismerte, mindenki szerette őket. Nehéz volt rezzenéstelen arccal végighallgatni a papot, aki elmondta, hogy történt a baleset, és nehéz volt erre visszagondolni. Aztán minden egyes ismerősnek a részvétét kellett végighallhatnom. Borzalmas volt. De ennél csak egy dolog volt rosszabb, mikor nekem kellett elbúcsúznom végleg tőlük. Meglepetésemre nem sírtam, mikor megláttam a nyitott koporsóban feküdni őket. Az arcuk nyugodt volt, mint akik csak mély álomba szenderültek volna. Édesanyám arca most is olyan mesés volt, mint mikor élt. Vörös haja hálóként omlott vállára, hamvadt arca kisimult. Édesapám ekkor is ・ mint egész életében, komoly arccal feküdt ott, mintha mi sem történt volna. Láttam a szigort az arcában, a szeretetet, és a félelmet egyben. De tudtam, hogy sosem hallhatom többé a hangját. Pedig mit meg nem adtam volna azért, ha csak azt hallhatom, ahogy kiabál velem. Végignéztem, ahogy a koporsókat belerakják a földbe, ahogyan ráborítják a homokot, és még egyszer, utoljára, mit sem törődve az emberekkel, elbúcsúztam tőlük hangosan.És mikor kisétáltam a templomból, megfogadtam egy dolgot egész életemben. Soha többé nem megyek oda, se temetésre, se esküvőre, se misére. Nem hiszek Istenben, hisz akkor megmentette volna ezt a két ártatlan embert. Nem vagyok hívő, nem is voltam, nem is leszek. Soha az életben.

észrevételek.

• Ma reggel belenéztem a tükörbe. Hogy ez miért furcsa? Nem is maga a művelet az, hanem az, hogy olyan csináltam, amit kb. fél éve nem. Nem csak néztem magam, de végre láttam is...
• Lehet, hogy nem kellett volna. Egyszerűen borzalmas! Mit tett velem ez a szerencsétlen, ***, *** , ****, *** élet... Háh, sok minden rosszat. És későn jöttem rá mindezekre. Sok mindenki nem venné észre a változást, de én ismerem magam, tudom, milyen volt ezelőtt az arcom. Nyugodt, kedves, kíváncsi. És most?
• A mély karikák az arcomon azt jelzik, hogy fáradékony vagyok, kimerült. A sötétség a szemem körül? Gyengeség. És az arc kifejezés? Reménytelenség. A mosoly nem ugyanaz a mosoly, mint régen volt. Csak egy erőltetett mása az eredetinek, s ennek a hamisítványnak nincs meg a varázsa. A szem? A szomorúság. Nem kellenek ahhoz könnyek, hogy megállapítsd, egy ember szomorú. Csak bele kell nézni a szemébe... Onnan minden visszatükröződik.
• De milyen jó is lenne, ha csak ez lenne a problémám. A külső "jegyek"... Sajnos van más is. A belső változások, amiket még nehezebb visszafordítani. Nincs rá gyógyír, nincs rá szabály, hogyan kell kiküszöbölni a problémát. Mert ha a probléma már befészkelte magát az ember lelkébe, az örökre ott is marad, valamilyen formában.

-Annyira rossz, hogy az emberek azt hiszik, ha beszélek róla, hogy még mindig szeretem... -Ja, hiába mondasz bármit is, rögtön arra következtetnek... -Pedig már nem szeretem. De az emléke még fájhat, nem?

pokol.

Legszivesebben kimenekülnék a világból ordítva... Azt ordítva, hogy szabad vagyok! Szabad, a saját gondjaim elől.

Csak képzeld el... Egy meleg, nyári estén, te, a barátaid és a párod kint ül a csillagos ég alatt, és szórakozik. Ez mind szép és jó. De mi van, ha egy kis részlet hiányzik az egészből, ami miatt mindent elcsúszik a helyéről? Kezdek beleunni ebbe az egész játékba, amit hónapok óta űzök magammal, és másokkal. Mosolygok, ha más is mosolyog. Boldognak tűnök, mert más is az. Viccelődök, mert mások is ezt teszik. Végig hallgatom, milyen volt a barátjával a másiknak, mert neki ez a jó. Könnyedén nézem az utcán, ahogy mások elhaladnak kézen fogva. Mert nekik így jó. És kivülről az a természetes, ha azt látja az ember, hogy ennek más is örül, nemde? Hogy nézne ki, ha meglátok egy szerelmes párt, és elkezdek sírni? Nevetségesen. Hisz nincs okom rá - hiszik ezt a többiek. Ezért szeretek mostanában itthon lenni, egyedül. Nem akarok más terhére lenni, meguntam a színészkedést, itthon az lehetek, aki akarok lenni, azt érezhetek, amit akarok, és nem kell elfolytanom magamban semmilyen érzést. Egy ember terhére lehetne mindazokat az érzéseket felírni, amik velem történnek, és szó nélkül bosszút állhatnék, mert megérdemli. De nekem az miért lenne jó? Akármennyi bajt is okozott, akármennyire is tönkretette a közeljövőmet, ha én is tönkreteszem az övét, nekem attól nem lesz jobb. Ugyanannyira szenvedhetnék a magam kis világában, mint addig. Tényleg olyan nagy kérés lenne a sorstól, hogy egy picit boldog lehessek? Hogy legyen valaki, akiben megbízhatok? Akit merek szeretni? Szerintem ez teljesen átlagos, csak én nem vagyok az. Valahogy nem illek bele ebbe az egész világba. Nem találom a helyemet, pedig meg van írva. Vissza akarok menni az időbe... Én oda tartoznék. Érzem, és amit érzek, az úgy is van. Nem ez az én világom, nem az én országom, nem az én városom... Csak egy parányi porszem vagyok a földön, aki - nem úgy, mint a többiek, leragadt a földön , hanem felszállt, de valami megakadályozza, hogy kimenjen a világűrbe. Mert a porzsem a földre született, de ez nem azt jelenti, hogy az a természetes helye, ahol boldog lehetne. Ha egyszer nem ez az a hely, nincs más. Hiába próbálkozna beilleszkedni, nem menne semmi esetben sem. Unom ezt az egészet, néha-néha már fizikilag is fáj az egész szenvedés. De van még annyi akaraterő bennem, hogy ezt ne mutassam ki társaság előtt, és ez jó, nem? Mikor lelhetem meg a saját boldogságomat? Unok mindent. Unom hogy minden este kitör belőlem a sírás, hogy amikor magam vagyok, gondolodok a dolgokon... amik szintén fájdalmat okoznak. Hogy a buszon ülve nézem az utcán a boldog embereket, akiknek semmi problémájuk sincs. Vagy ha van is, nem nagyszabású. A 'legviccesebb' az egészben, hogy nem csak ez az egy bajom van. Persze, milyen jó is lenne, ha csak ez lenne. Még tisztán emlékszem, hogy amikor kiderült valami a szüleimmel kapcsolatban, azt kívántam, bárcsak inkább ezerszer érezném magam rosszul amiatt, hogy egyedül vagyok, minthogy az legyen - ami. De mikor tényleg ezt az érzést érzed, inkább azt kívánom, bárcsak ne éreznék semmit. Még a legnagyobb üresség is jobb ennél. Pedig régen még azt gondoltam, annál semmi sem rosszabb... Dehogynem. Amikor üres vagy, és fáj...

Minden nap felébredek, élek, lélegzem, mosolygok, mint egy robot. Csak remélni tudom, hogy egy nap okom is lesz arra, hogy ezt tegyem...

válaszok_

Megvan! A napokban gondolkodtam, és rájöttem, hogy miért is vonz engem annyira New York. Először is, ki nem hagyhatom azt a fajta világot, ami ott van. Fények, csillogás - más felől nyugalom. Gyönyörű házak, családok, minden. De nem ez a fő ok. Menekülni akarok. Nem lenne semmi bajom ezzel az országgal, főleg nem Debrecennel. Szeretem. Szeretem a barátaimat, szeretek itt élni, mégis itt fogok hagyni mindent mögöttem. Nem bírok tovább itt lenni. Túl sok rossz- mély érzelem köt ide, amitől szabadulni akarok. Habár szellemileg ezt már megtettem bent a fejemben, mégis egyszer-kétszer kitör rajtam az űr, felgyülemlik bennem az addig összeszedett idegesség és káosz. És akkor kitörök. És minden emlékeztet olyan dolgokra olyankor, amitől mégjobban magam alá süllyedek. Bár ez az állapot percekig, órákig, olykor-olykor csak napokig tart, mégis szíven üt. És ha elmennék innen jó messzire? Végre magam mögött tudhatnám a gondokat egy életre. Félnék itthagyni a fél életemet - igen. De tehetek mást? Ha új életet akarok kezdeni, ez lesz a legjobb módja az előrelépéseknek. Ki tudja? Lehet ott majd egyszer megtalálom az igazit. Lehet, hogy ott nagy karikert futok be akár írónőként - akár újságíróként. Ez az egy végleges álmom van... Nem is álom, inkább cél, amiért meg teszek mindent, hogy sikerüljön. És lám, talán egy nap a New York-iak az én cikkeimet fogják olvasni, vagy a mi gyerekink majd a könyveimet... talán. De talán nem. Talán elbukok, itt maradok örökre, nem csinálva semmit, és egyszer csak megesz majd a több tíz évnyi szenvedés. De ez ellen én tenni fogok. Bármi áron.

elzárkózás_

Elképzelem magam Bella Swan helyébe. Elképzelem, hogy engem szeret Edward Cullen tiszta 'szívéből'. Hogy övéké az igaz szerelem mindörökre, még ha sok dologgal kell is megküzdeniük érte. De egy számít csak. Hogy együtt vannak, és a szerelmük kiteljesül. Ha valaha még egyszer az életben szerelmes lennék, akkor csak ezt a féle szerelmet akarnám elképzelni. Nem kellene más. Még ha meg kell hogy küzdjek azért, akit szeretek... Meg érné - tudván, hogy viszonzásul ő is szeret engem. A baj csak az, hogy a valós életben ez nem létezik. Akár vámpír, akár nem. Nincs ilyen szerencséje két embernek. Én voltam már szerelmes. De nem vagyok most az, és nem is leszek. Elzártam magam a külvilág elől, mint mikor Edward otthagyta Bellát, hogy megmentse az életét. Engem is hagytak már ott. Én is éreztem már ugyanazt. De engem nem azért hagytak ott, hogy megmentsék az életem, és az én Edwardom nem jött vissza - soha. Már nem is bánom. Nem érzem azt az érzést, mint régen. Mikor meghallottam a nevét, eszembe jutott, a gyomrom összeszűkült, és úgy éreztem, nyomban elájulok. Nem a jó értelemben... A rosszban. Ezek az idők elmúltak, csak ködös emlékek derengenek afelől, mit éreztem akkoriban. De tudom, hogy van esély arra, hogy még egyszer így érezzek. Bár kockáztathatnék, és lehet, megtalálnám az igazi Edwardomat, akivel egy örökkévalóságig boldogan élnék. De lehet, hogy rossz útra tévedek ismét, és még egy akkora szerelmi csalódást, mint ami volt, nem tudnék túlélni. Legyengültem, tehetetlen és fáradt voltam. Már kezdek javulni, kezdek erősödni, de sok-sok év kell ahhoz, hogy végleg a maximumot hozzam. De mit ne mondjak? Jó vagyok. Nem is olyan rég volt, hogy egy hónapig nem sírtam. Nem borultam ki, pedig megtehettem volna. Megbántottak ismét, de nem ártattam vele magam. Nem foglalkoztam vele, kizártam. Igaz- ennek van egy rossz része is. Akaratlanul is, de azokat is kizárom így, akiket szeretek, akiket nem akarom bántani, akik jelentenek nekem valamit. De így a legjobb most mindenkinek, ha eltűnök egy örök életre. Az esély, hogy elkaphatna a jó - vagy rossz szerelem, ötven-ötven százalék. De én nem kockáztatok. Nem azért, mert nem merek, hanem mert jobb félni, mint megijedni. Inkább nem leszek szerelmes, mintsem hogy szenvedjek. Ha nem kaphatom meg azt a fajta szeretetet, amit Edward érez Bella iránt, akkor nem kell Semmi!

fóbia

Nem tudom, hol is kezdjem. Mit tudnék erre mondani? Semmit se, szerintem. Képtelen vagyok feldolgozni az előző két napi történéseket az életemben. Hogy könnyebben el tudjam mesélni, inkább előre haladok pár hetet. Az egész egy óriási vírussal kezdődött. Ettől féltem. A mi osztályunkba is berobbant a híre. Mindenki arról beszélt, mindenki azért ájult el. Kicsit Deja Vu érzés töltött el. Olyan volt, mikor a Harry Potter utolsó 3-4 részét kiadták. Divatot csináltak az egyébként remek könyvből, és mindenki nyavalygott utánnuk. Nem tagadom, én is olvastam, nekem is a kedvenceim között volt, de nem azért, mert de menő. Én valahogy máshogy néztem. Kritizáltam, gondolkodtam, vártam a folytatást, érdekelt, izgalomba hozott... Azt hittem, ennél jobb könyvet nem fogok olvasni életemben. Aztán rájöttem, hogy elhamarkodottan döntöttem. A kezembe került a Bad Girl összes kötete, és nem bírtam vele leállni. Nem azért, mert menő volt, hanem mert érdekes, szórakoztató, és feledtéb tanulságos. Ragaszkodtam ahhoz a könyvhöz, az életemnek tekintettem, nem bírtam leállni vele. Mint amikor elkezd egy ember drogozni. Nehezen, de belemegy, az elején nem tetszik neki, nincs meg a kellő hatás.. Aztán? Elkapja a hév, magával sodorja... És nincs visszaút. Na én is így éreztem magam. Aztán kitört az országban az a járvány, amitől féltem. Az úgynevezett "I (L) Twilight" kór. -Jaaj, ne! - sopánkodtam, mikor láttam, hogy az osztályban végigjár a könyv. Egy újabb 'sikerkönyv' ami a tinik kedvence lett, miután a HP kiment a divatból... Fantasztikus... tényleg, ez hiányzott ide. Már mindenki elolvasta a könyvet az osztályból, és mindenki ezen pampogott. Én sajnos kritikus szemmel tudom nézni a könyveket... A tartalmát, a fogalmazását, a kifejezéseket... Ez az életem. Erre tegnap előtt barátnőm a kezembe nyomja a könyvet. Én minden erőmmel tiltakoztam, de ő nem engedett. Hazavittem. Tegnap délután erősen szemeztem vele az ágyomon. Ha kinyitom, végül is nem lesz bajom! - gondoltam magamban. És akkor elkezdtem. Már szó szerint majd' elaludtam az első két fejezeten... Aztán pár történést követően felcsillant a szemem. Felment az adrenalin szintem, izgatott állapotba kerültem, nehezen vettem a levegőt. A hatalmába kerültem, nem volt menekvés. Csak olvastam, olvastam és olvastam, amíg ma, végre befejeztem. Ezalatt a teljes egy nap alatt olyan érzelmek suhantak át rajtam, hogy kezdtem saját magamtól és a környezetemtől is félni. Végzetes szerelem, sírások, öröm, izgalom, bátorság... félelem. Mind beindította a fantáziám, és nem tudtam letenni. Már bánom, hogy befejeztem. Csak az jár a fejembe, amikor a közös jelenetek vannak a könyvben. Az első beszégetés, az egymáshoz kerültés... egyszerűen fájdalmas. Jó, nem is bírom tovább írni...

minden széthullt_

Vége. Feladtam. Túl sok szenvedést kaptam már az élettől... Elegem lett! Egy év... Egy éve nincs senkim. Én meg annyira, de annyira társfüggő vagyok, hogy az borzalmas. És még mindig, mindenkiben őt keresem. Hiába, mikor már ismét halványul az emléke, ő bejelöl mindenhol, állandóan nézeget, összefutunk az utcán... Oké, ez egy dolog... De elhatároztam, hogy próbálok lépni. Van egy ismerősöm, - aki pár nap alatt a barátom lett. Tegnap elvitt a liget-térre, hogy ismerkedjek össze fiúkkal. Egyik sem jött be... Na bum... Csak egy a baj. Pont az tetszik nekem, de nagyon is, aki próbál nekem srácot keresni. Annyira aranyos, kedves... még nem volt velem ilyen senki. De van barátnője, akit szeret. Gondolhattam volna, ilyen az én szerencsém. Aztán nap végére rájöttem, hogy lemondok az ilyen dolgokról. Ha már a suliban szarul érzem magam, a volt legjobb barátőmmel rengeteget veszekedtünk, és miután már beszéltünk pár szót, - ő rögtön hazudozott rólam másnak... Szóval, nincs ugynevezett legjobb barátnőm, a másik - akiben a legjobban megbízhatok - közben majdnem összejött egy jó barátommal. (Félre ne értsétek, én ennek rohadtul örülök) Szóval nekik is megvannak a saját kis dolgaik... Más pedig nincs. Csak egy dologra számíthattam mostmár. A családomra. És derült égből villámcsapás mi történt tegnap este? Folyamatos veszekedések, kiabálások, fenyegetések... És a végén ki lett mondva. Elegük van egymásból, válnak! És én csak ültem a szobámban, és csak sírtam, és sírtam, és sírtam... Senki! Egyedül maradtam teljesen. Az a család voltunk, akik IMÁDTÁK! egymást. Elmondhatatlanul. És most? ... Ismét magamba zuhantam, ismét senkinek éreztem magam. Aztán csodák csodájára az értett meg a legjobban, aki egyébként elég paraszt volt velem eddig, és csak "megbaszni" akart. Érdekes. Egy új barátság kezdete? Aztán ma, beszéltem azzal az említett sráccal, aki elvitt a liget-térre. Mondta, hogy tudja miket élek át, és nyugodtan átmehetek hozzá, ha baj van. És akkor most mégis mi van? Káosz. Megismétlődik az a fejezet az életemben, mikor magamba fordultam...

new york

Start spreading the news, I'm leaving today I want to be a part of it - New York, New York These vagabond shoes, are loging to stray Right through the very heart of it - New York, New York I want to make up in a city, that doesn't sleep And find I'm king of the hill - top of the heap These little town blues, are melting away I'm gonna make a brand new start of it - in old New York If I can make it there, I'll make it anywhere It's up to you - New York, New York New York, New York I want to wake up in a city, that never sleeps To find I'm a number one, head of the list, Cream of the crop at the top of the heap. These little town blues, are melting away I'm gonna make a brand new start of it - in old New York If I can make it there, I'm gonna make it anywhere I's up to you - New York, New Yooork_

'life is short...play more'

• 
• Élet. Egy dolog, amit mindenki saját magának irányít. Egy óriási társasjáték ez a világ, mi pedig a bábuk vagyunk. A különbség az, hogy minket nem irányítanak. A saját eszünkre vagyunk bízva. De mivan, ha mégse? Gondolkodtál már azon, hogy mialatt mi játszuk a Sims játékot, mások ugyanezt teszik velünk? Sose lehet tudni... Start. Te megszületsz, mindenki boldog. Ez nem a sors, ez a szüleid döntése volt. Ők dobtak be a játékba. Miattuk lettél te is egy játékos a sok közül. Bukdácsolva teszed meg az első lépéseket, de elszántan, merészen, hisz akkor még nem tudod, mik várnak rád a célirányhoz közeledve. Kikell tapasztalnod minden új buktatót, váratlan feladatot és kérdést. Neked kell döntened arról, kivel mész az utcán, mikor fekszel le, mit nézel meg a tv-ben... És csak rajtad áll, ez milyen hatással lesz rád a jövőben. Lehet, hogy azt mondod, te most beszálsz ebbe a kocsiba... És lehet, hogy ott, abban a pillanatban kiesel a játékból. - Nem kezdheted újra - Vannak olyanok, akik rettentő merészek, és meg is éri nekik. Ők előretörnek, ügyet se vetve másokra. Sok embert kitúrnak a sorból, másokat megalázzák, és néhánynak megkeserítik az életét. Mégis ők nyernek. Vagy ha nem is nyernek, de egy ideig ők vannak a legközelebb a célhoz. Te döntöd el, hogy kivel kezdesz kapcsolatot, és kiknek hagysz teret a saját kis birodalmadban. Vannak olyanok, akik társakra találnak, és együtt viszik tovább a játszmát. De mi van, ha épp rossz társat választasz? Olyat, aki csak kiakar használni, hogy ő előnyhöz jusson? Sajnos ezt képtelenség kikerülni, mivel te szerettél bele abba a valakibe, és te egyedül te tehetsz arról, hogy ilyen sorsra jutottál, amilyen. Nem fogja Isten tiszta lelkiismerettel a füledbe súgni, hogy 'Próbáld ki a drogot, a piát, a cigit!' Nem kér erre senki se. Ez is egyszerűen egy próbatétel. Talán a legnehezebb. Rajtad áll, hogy mit mondasz ezekre a dolgokra. Igen, vagy Nem? Az elején legyintetek rá, hogy 'ugyan már, mi lehet ebben a rossz... kevés emberrel történik rossz, miért pont én lennék az?' És ekkor dobsz egyest a dobókockával. Alig léptél valamit, amíg a többiek már a félutat is elhagyták. Te leragadtál egy pontnál. A kocka el van vetve. Miért tetted ezt? Miért nyúltál ilyen dolgokhoz? Csak azért, mert te így akartad. Nem a sors, hanem TE! Megakadályozhattad volna, hisz a fejedben dől el minden. Ott irányítanak téged. Lényegében inkább te irányítod magad. Lassan, de biztosan közeledünk a vég felé. Te vagy keresel magadnak egy biztos állást, amivel nyugisan haladhatsz előre, esetleg olyan bónuszokat kapnál a játéktól, amivel 2x olyan gyors lehetnél. De az is lehet, hogy rossz útra tévedtél, és egy senkiként végzed az utcán. Erről is te tehetsz! Ne siránkozzon senki, hogy a sors hogy kiszúrt vele... Nem-nem. Csak ti szúrtatok ki saját magatokkal, ugyanúgy mint én jónéhányszor magammal. Lehet, hogy most a célhoz közelebb állnék, mint mások, mégse. Követtem el hibákat, tettem rossz lépéseket. Volt, mikor hátráltam, volt mikor majdnem kiestem. De egy idő után jobb és jobb számokat dobtam, és felemelkedtem. Egy új céllal, új önerővel, új akarattal, új érzelmekkel. Ez az én játszmám, a te életed pedig a tiéd. Csak sokan nem gondolnak arra, hogy az élet egy óriási kincs. Bár mindenki beér a célba egyszer, nem mindegy, hogy hogyan. Nem lenne jobb érzés, ha megöregedve, a szeretett családod mellett hunynál el, de csak akkor, amikor már neked nincs több dolgod ott? Amikor már minden feladatodat telejesítetted? Vagy inkább úgy akarsz meghalni, hogy csúnya balesetet szenvedsz 30 évesen az egyik részeg vezetésed közben? Az élet rövid, a lépések pedig csak tőled függenek. Ügyesen, emberek!

hiányérzet

• A legtöbb ember megtalálja a lelki társát. Hipp-hipp-hurrá! És boldogok! Nem kevés ilyen van. Én speciel olyan ember vagyok, aki nem képes magányosan élni. Mégis egy éve, hogy ezt teszem. Lassacskán beleőrülök! Annyian vertek már át, bántottak meg, annyi emberben csalódtam már, hogy bízni egyáltalán nem tudok. Nagyon nehezen tudnám azt mondani egy emberre, hogy 'Igen, benne tudnék bízni!' Talán nemrég ezt éreztem, és végre úgy érzem, túl léptem a régi szerelmen. Ami -több- mint egy évig tartott. Fájt, szenvedtem, kerestem a kiutakat. Találtam is jó párat, de rájöttem, hogy egyikkel sem értem el semmit. Csak azt, hogy a szeretteim sírtak értem. De egy biztos. Hogy kevesebbet, mint én. Minden éjjel úgy feküdtem le, hogy majd' belepusztultam az érzésbe, a gyűlöletbe, és a szerelembe egyszerre. És reggelente úgy léptem ki a házból, hogy majdhogynem imádkoztam azért, hogy ne fussak vele az utcán. Mert mi van, ha összefutok vele? Feltörnek a régi érzések, könnybe lábad a szemem, és egy újabb sebet ejt a szívemen azzal, hogy még köszönni se köszön. Én nem tettem semmit. Lehet, hogy mindenki ezt mondja, de nekem csak egy hibám volt. Hogy szerettem. Hisz ő olyan volt, aki nem bírt pár hétnél tovább egy lány mellett megmaradni. Egy jó kis kaland - ami párszor megismétlődhet- és vége. Élvezte azt, hogy mindenkit megkaphat, de szerintem nem fogta fel azt, hány tíz lányt tett ezzel tönkre. Köztük engem is. Mindenki mondta (mondja) hogy nem érdemes szeretni. Én ezt tudtam is. De lehet az érzéseket irányítani? NEM! Maximum csak elfojtani, aztán mikor nem számítasz rá, egy enyhe megbántással minden kitörik belőled, és te tönkremész. Nem tudtam elképzelni régen, hogy egy fiú miatt hogy lehet például ideg összeroppanást kapni... Aztán, mikor már másodjára is megtörtént ez velem, kezdtem tisztán látni a dolgokat. Mint amikor az óriási eső után minden csillog, és előbújnak a vihar elől elbújt állatok. Na nekem ez történt a fejemben. Mit képzelek én? Hogy egyszer visszafog jönni hozzám? Ugyan... Az a baj, hogy túl sok szerelmes történet van, és sokan - köztük én is- hiszem azt, hogy ez a valóságban megtörténhet... Dehogy történhet! Ébresztő! Itt nincs olyan, hogy boldogan éltek, amíg meg nem... Itt nem mindig a srác fut a lány után egy szál rózsával. Itt igenis sokszor a lány kapar a fiú után, aki aztán megcsalja, vagy bántalmazza, és egyáltalán nem élnek boldogan... Mindörökre biztos, hogy nem. Velem csak az a baj, hogy a srác miatt tönkrement - teljesen - az önbizalmam. Semmi sincs. Elzártam magam a külvilágtól, a szerelemtől, féltem ismerkedni. De most valahogy rádöbbentem arra, hogy 'Te jó ég, mit keresek én itt egyedül, mikor sikerülhetne?' De ezt csak kimondani egyszerű... Félek lépni, félek, hogy valamit rosszul csinálok, félek, hogy átvernek, kihasználnak... Mint mások. Hiába, legyen az a legártatlanabb, legédesebb srác a városban, félnék, hogy megcsal. De ezeken kívül annyira kijárna nekem most már, hogy megkapjam a boldogságot, hogy kézen fogva sétálgassak az utcán vele, hogy egymásnál aludjunk, hogy csak úgy legyünk egymásnak! Ez hiányzik az életemből, és ezért üresnek érzem magam.

gossip

• Pletykák. Egy dolog, ami minden embert elér. Legyen akár olyan ember, aki minden napp csöndben ülve figyeli az eseményeket, vagy egy olyan ember, aki mindenkit ismer, és folyamatosan bulizni jár. Legyünk akárkik, ebben a világban nem lehet kibújni a pletykák alól. Hát persze, hogy senki sem csodálkozik azon, ha egy ember, aki tesz a pletykákért, az hallani is fog magáról egy-két dolgot. Hiába, ha meglátnak az utcán egy még ismeretlen emberrel, vagy épp egy olyannal, akivel kézen fogva sétáltok, mennek is a telefonok, az sms-ek, hogy 'Hú, láttam izével...' Furcsa, hogy a legtöbben, akik riszálják magukat mindenhol, mindenkivel kavarnak bulikban, vagy máshol, azokról nem megy a pletyka. És ha valaki épp hogy visszahúzza magát, az már baj. Csak saját tapasztalat alapján tudok beszélni. Régen mindenki rossz szavakkal illetet, mert sokmindenkivel jártam, kavartam, és eléggé feltünő voltam. Aztán elhatároztam, hogy eltünök a nyílvánosság elől. És megcsináltam! Sikerült. Elmondhattam azt, hogy mostmár nem néz rám minden második ember az utcán szúrós szemmel. Nem beszéltek rólam, nem öltöztem kirívóan, nem riszáltam magamat sehol. Nem értem, akkor nemrég miféle hibát ejettem azzal, hogy a 'ribanc' jelzővel illetek a hátam mögött. De egy kemény nyomós okot is kaptam, hogy miért tették ezt. Jól figyeljetek, mert óriási hibát követtem el... Ránéztem egy srácra korizás közben! Te jó ég, mi lesz most? Hát... amikor meghallottam, csak röhögni tudtam. A legnagyobb vicc az egészben, hogy mindezeket kb. 19-20 évesek találták ki. Igen, szép ez a város, úgy szeretek itt élni :] *ez ilyen filozófikusan ferdített hajlamú hangsúllyal volt mondva*
• A legjobb, hogy a sok pletyka után megtanultam, hogyan is kezeljem őket. Egyszerűen, mikor a rólad beszélő egyedek elhaladnak melletted, csak nevess egyet, és kerüld a szemkontaktust... ha mégsem akarod kerülni, akkor viszont mélyen nézz a szemébe, úgy, hogy megértse mi a szitu. Az, hogy lekophatnak! Egyébként pedig mindenki tud mondani más háta mögött bármit. Aki ilyet tesz, egyszerűen gyáva!

barát

Mindenki azt mondta nekem, hogy a középiskolában mindenki változik, új barátokat szerez, a régiket pedig elveszti. Edina, Fruzsi és én ezen csak röhögtünk két ivászat között. Hisz akkor még az volt a 'menő'. Aztán eljött a nyár, és rákellett döbbenünk, hogy új életet kezdünk. Sajnos én olyan vagyok, aki mindenkibe belezúg két percen belül, és így volt ez egy bizonyos sráccal is. Találkozó napja, én ideges vagyok, Fruzsiék nyugtatgatnak. -Nyugi, biztos mindjárt itt lesz! Én nem hittem nekik, csak lelkem mélyén bíztam abban, hogy tényleg igazat mondanak. De nem így lett. Felhívtam hát őt, hogy merre van. Érdekes hangot hallottam a telefonban. Egy lányét. A háttérben vihogtak és ordibáltak, én meg idegességemben kiabálni kezdtem, hogy adják ide a srácot. Bele is szólt a telefonba egy fiú hang, de nem az volt, akit én vártam. Ekkor valaki kiáltott egyet, hogy "add ide!" és egy újabb lány hang szólalt meg. Nekem elegem lett, és kinyomtam a telefont. Hmm... érdekes volt, hogy este letiltott az a srác msnről. Ennyire megutáltattam magam vele, vagy mi? Aztán feljött, és magyarázni kezdte, hogy csak összeakarta szedni magát, hogy bocsánatot tudjon kérni, és hogy megmagyarázza a dolgokat. Persze ez engem nem érdekelt. Még aznap este bejelölt egy lány iwiw-en (Maklári Lilu) azzal a szöveggel, hogy osztálytársam lesz. Tök jó volt, mert jófejnek tűnt, és megnyugodtam, hogy nem leszek egyedül szeptember elején. Pár hónappal ezelőtt kiderült, hogy Lilu - a mostani legjobb barátnőm - volt az a lány, aki kikapta az egyik fiú kezéből a telefont, és beleszólt. Mikor leraktam, leordított mindenkit, később a sráctól kérdezgette, hogy ki volt az a lány. Ő csak annyit mondott, hogy 'Fruzsi'. Lilu rákeresett az ismerőseire Iwiw-en, és 'három fruzsi volt, és én a szilágyira tippeltem, mert az volt a legszebb.' Ha akkor, aznap Lilu nem vette volna fel a telefont, nem beszélt volna 'velem', nem jelölt volna be, és nem ismerkedtünk volna meg hamarabb, mint ahogy a suli elkezdődött, most nem tartanék itt. Nem hittem el, de tényleg megváltoztam. Kivülről-belülről. Eltűnt a régi 'menö vagyok, emo vagyok' korszakom, nőiesedtem. Nem affektálok, nem rázom a picsámat az utcán, nem szívom az agyam tönkre, nem iszom le magam minden hétvégén. És nem bánom. Majd egyszer a volt barátnőim is rájönnek, miért nem bánom. Nem fogok lesüllyedni odaáig, -mint régen- hogy minden áldott nap a nagytemplom előtt tettem a picsámat, és az egész napom ebből állt. Nem rongálok, nem lógok, nem köpködök az utcán. Egyszerűen csak élek, és boldog vagyok. Mégha nem is mindig, és nincs meg mindenem. Igen, nincs meg az, ami mégis annyi mindenkinek megvan. A lelki társ, a barát. Annyira jól esne, ha rosszul vagyok, vagy szar napom volt, odabújni hozzá, együtt aludni, és mikor reggel az ablakon keresztül bevilágít a fény, ő megölelne, és a fülembe suttogná, hogy 'Jó reggelt, szerelmem!' . Hogy kézen fogva, mosolyogva mászkáljunk az utcán, és mindenki megnézzen minket, hogy 'Te jó ég, ezek milyen boldogok!' Ez hiányzik az életemből, de ennek is története van... Azt majd egyszer elmesélem. A lényeg, hogy Maklári Liluval egy örök barátság kezdőtött, és életünk végéig tartani fog. Mégha rengeteget veszekszünk, és sokszor teszünk olyat, ami a másiknak fáj. Ő az, aki a másik felem.