oh New York.

one year ago.

Október volt, egy pénteki nap. Hűvös szél fújt, az udvaron mindenki kabátban állt, miközben az ünnepség zajlott. Én gondolkodtam, nem tudom miért. Haza akartam menni, fel akartam menni msnre, hogy beszéljek veled, hogy elmondjam hiányzol és nem akartalak ott hagyni, nem direkt csináltam. Bocsánatot akartam kérni, újra veled akartam lenni.. Hazaértem, és rád írhattam volna, de nem tettem. Megijedtem, féltem, hogy nem állsz velem szóba többet, hogy meg se hallgatsz. Ezért elmentem a többiekkel, és ittam. Ittam, ittam egészen hajnalig, amíg padlót nem fogtam. Rosszul lét, stb.. Éreztem, hogy valami nincs rendben. Valami visszataszító volt a levegőben aznap éjjel, valami baljós. Az ágyamban ébredtem. Nem tudom, hogy kerültem oda. Bementem a fürdőszobába, lezuhanyoztam és rendbe hoztam magam.Bekapcsoltam a gépet, láttam hogy fent vagy, de nem mertem rád írni. Még mindig féltem.. Szombat volt, ezért felhívtam a barátnőmet akivel elhatároztuk, hogy ott alszok nála és elmegyünk valahova. Kómásan próbáltam betenni a szemembe a kontaklencsét, de sehogyan sem sikerült. A szemem be volt gyulladva és csak szemüvegben lehettem volna. Rossz volt a közérzetem, és elkezdtem sírni - hisztizni. Nem akartam szemüvegben mutatkozni mások előtt. Hisztiztem, sopánkodtam és még magamon is csodálkoztam, miért viselkedek így. Annyira éreztem... Éppen mentem volna anyának sírni és panaszkodni az étkezőbe. Láttam, hogy telefonál, ezért megálltam vele szemben, hogy hamarabb befejezze a beszélgetést. De nem így lett... Anya sápadtan ült, fejét fogta. Hallottam a telefonból, hogy a nagynénémmel beszél, aki zokog. "De hát annyira részegek voltak? Kocsival mentek? Vagy hogyan? Jézusom!" mondta anya. Megijedtem, amit látott rajtam. Ezért gondolkodás nélkül eltátogta: "Peti meghalt." Az egész testemen végigfutott a hideg, leblokkoltam. Nem jutott el az agyamig, amit mondott, ezért visszamentem a szobámba, és rád írtam msnen. Vártam, hogy visszaírj, vártam... de semmi. Ezért beültem a sarokba és a falat bámulva elkezdtem zokogni. Elért az agyamig. Nem tudtam beszélni, alig kaptam levegőt, úgy éreztem a mellkasom szétszakad a fájdalomtól. Pánikoltam, jött a szokásos tehetetlen érzés - a pánikroham. Anya berohant a szobámba, próbált lenyugtatni, valamit mondott nekem, de én csak azt láttam ahogy beszél. Nem hallottam semmit, minden megszűnt létezni. Meg kellett volna nyugtatnom magam, de csak egyre jobban felhergeltem. Kerestem egy kijáratot, valahogy el kellett szabadulnom. Láttam, hogy nem írsz vissza msnen, ezért feladtam. Kirohantam a szobámból, felvettem a kabátomat és rohantam a buszmegállóba minden nélkül. Megpróbáltam zokogva elmondani a barátomnak, jöjjön elém, mert baj van. Megértette, odajött. Én pedig az ölében összeestem és csak sírtam... Sírtam megállás nélkül. Nem várta, hogy elmondjam mi a baj.. csak azt akarta, hogy kisírjam magam. Igazi barát. Aztán vettem pár mély levegőt, és kimondtam. Ahogyan kimondtam, elérte teljesen a tudatomat. Még jobban sírtam, le akartam feküdni a földre és megölni magam. Amikor ezt a mondatot a barátom felfogta, elhurcolt a legközelebbi padhoz, leültetett, meggyújtott egy cigit és ideadta nekem. Remegett a kezem, nem tudtam tartani sem. Nem akartam felfogni, mi van. Csak azért akartam sírni, mert nem lehettem kontaklencsében aznap. Csak ezt akartam fájdalomnak, nem azt, hogy te meghaltál. Nem akartam felfogni, nem akartam, érted?! Képtelenség ezt az érzést leírni, nincsenek rá szavak. Még most, egy év után sem.. Lehet, hogy láttad ezt az egészet, lehet, hogy nem, de csak hogy tudd : Ilyen volt az Október 24.-i napom egy évvel ezelőtt. Azóta radikális változásokon mentem keresztül. Olyanokon, amiket sosem gondoltam volna magamról. Felnőttem egy év alatt hirtelen. Lelkileg legalább harminc évesnek érzem magam. Nem férek a bőrömbe, egy boldogtalan senki vagyok. Nincsen magánéletem, csak a pesszimista gondolataim. Együtt egy naaaagy-naaaagy családot alkotunk. Ők és én. A szánalom és én. Ezt tetted velem, de erről nem te tehetsz, kizárólag én. Azért, mert azelőtti nap nem volt elég bátorságom rádírni...

I saw you, you saw me, that's when I needed you, you needed me..

2 0 1 0 . 0 7 . 3 1 .

burn it!

Kezemben sok kis pappír, mindegyikre egy-egy szó vésve. Mindegyik szónak jelentése van. Ma még a szekrényem mélyén lesznek, de holnapra elégetem mindet, egyesével. Megszabadulok tőlük, elégetem az emlékeket a fejemből ! McKábító | betegség | antalka | önbizalomhiány | magány | testvér | félénkség | mások gondolatai | pletykák | börtön | féltékenység | maci | válás | gyilkos | csúnyaság | lámpaláz | szerelemhiány | rosszindulat | Peti...

i hate u!

Nem tudja megmondani valaki, mi az elmebetegség első jele? Nem ártana tudnom, ugyanis kezdem magam őrültnek érezni... Elképzelésem sincs arról, miért vagyok ilyen. Nem érdekel semmi, de minden felbassza az agyam. Mindenen sírok, még ha teljesen semleges napom volt is. Mindenkiben a rosszat keresem, mindenkit leütnék egy rossz pillanatomban. Olyan álmokat kergetek, amik elérhetetlenek és olyanokba kapaszkodok amik már nem lehetnek. Szóval akkor hogy is van ez? Már megint a lehetetlent akarom és ebbe már beleőrülök? Felmerülhet ez a gondolat is.. Csak tépném a hajam legszívesebben - vagy esetleg másokét. Olyanokét akik nem érdemelnék meg a boldogságot, mégis megkapják. Ez rohadt nagy irigykedésnek meg szemétkedésnek hangzik? Lehet..De lehet, hogy már meguntam nézni ahogy lenyúlják előlem amit (akit?) szeretnék úgy igazán a lelkem mélyén. Már az én fejemben is kezd unalmas lenni ez a szöveg meg az érzés, de ezt nem tudom elnyomni sehogyan sem. Mindig feltör, mindig kiássa magát belőlem és uralkodik felettem. Nem tehetek róla, nem tudom kontrollálni. Nekem is kijárna már egy kis jó - és nem hiszem hogy ez önzőség. De bárki más gondolhat amit akar. Csak létszíves, akkor a szemembe mondjátok majd legközelebb, ne a hátam mögött. Úgy is megtud mindenki mindent, nem kell ahhoz egy "gossip girlnek" lenni...

..

Tudod milyen érzés az, mikor a hetek alatt csak úgy gyűlik a megbántás, a szomorúság, a fájdalom és a gyötrelem benned, aztán egyszer csak kitör? Na, nekem tízszer olyan rossz... Nem tudom mindig kikapcsolni az agyamat, befogadni a rosszat és nem foglalkozni vele. Egyszerűen nincs elég hely, hiába nyomom össze fele a rosszat magamban. Senki se várhatja el, hogy lenyeljek egy olyat, ami velem történt, és mosolyogva sétálgassak az utcán akár egy év múlva is... Nem várhatja el senki, hogy tudjak szeretni, nem várhatja el senki, hogy kedves legyek másokkal.. Mert van, amikor már nem tudok. El kell fogadnom sok mindent, ami az életemben történt eddig, meg kell birkóznom vele és erre nem hiányzik még egy-két ribanc vagy faszkalap akik tönkre próbálják vágni a lelki világomat. Mellesleg nem is tudnák, mert olyanom már nemigen van.. Na mindegy, ezt senki se fogja megérteni, nem is várom el. Csak akkor más ne legyen kiakadva, ha néha ÉN kiakadok. Mint például ma, mikor betelt a pohár. Elég volt utolsó lépésként egy borzalmas álom a múltról, egy seggbemászó "lány" és egy hazudozó, szánalmas alak. Lekapcsoltam a villanyt, lefeküdtem az ágyra, magamhoz szorítottam a takarómat és kitört belőlem minden. Borzalmas érzés, mégis megkönnyebbülés. Egy óra múlva csendesedett a folyamatos zokogás és tudatlanság. Már csak a falat bámultam üres gondolatokkal, beszívtam mélyen a levegőt majd kifújtam, de nem mertem felállni az ágyból. Mert ha felállok, újra ki kell kapcsolnom az agyamat, újra azzá kell válnom, amit nem akarok. Újra szembesülnöm kell azzal, hogy nincs senki körülöttem, akire vágynék és hogy nem is lesz, mert elcsesztem. Nagyon elcsesztem, vagyis inkább az élet cseszett ki velem. Nem akarom látni a többieket, ahogy boldogok, mert féltékeny vagyok - nem szégyenlem, ilyen körülmények között ez teljesen normális. Mindegy.. nem akartam felállni, mert abban az életben semmi jó sincs, csak szenvedés.. igazi, leíratlan szenvedés, nem olyan mint amiket a filmekben látsz vagy amiket elképzelsz. Szóval jobb feküdni tudatlanul.. akár addig a pár percig is, amíg meg nem nyugszom és újra "életképes" leszek.

oktober.

Eljött, amitől annyira féltem. Eltelt egy év. Olyan hosszú volt, mégis olyan rövid. Szenvedve számoltam a napokat, amikor szörnyen éreztem magam, és elrepültek észrevehetetlenül azok a napok, amikbe pár csepp boldogság belekerült. Értékeltem minden kis apróságot, amit kaptam az élettől, sokkal tisztább lett a felfogásom. Ha élő példát kéne mutatni arra, meg lehet radikálisan változni pár hónap alatt, nos.. én lennék az. Kívülről-belülről. Szerintem még az is meg tudja mondani, aki nem ismer igazán. Nem? Még magamat sem ismerem teljesen, még magamon is csodálkozom, hogy cserélődhettem ki ennyire. Teljesen más ember lettem. Mintha két külön kontinensen élő emberről beszélnénk. Az egyik a felelőtlen, gyerekes, elhamarkodott, okoskodó ember, a másik a megfontolt, visszafogott, erős, kimért, helyzetfelmérő. Nem tudom, melyiknek kellene örülnöm jobban. Örülök, hogy érett és komoly vagyok, de a hozzáállásom sosem lesz az igazi. És hogy miért? Mert nem akarom könnyen adni magam, de nem is teszek semmit azért, hogy szeressenek.. Ez a kettő nagyon nem jön össze, így nem is csodálkozom. De nem akarom feladni az elvárásaimat magammal szemben, nem leszek olyan ribanc, mint minden második "lány" ebben az országban, hogy az első szóra odaadja magát a srácnak.. Nekem kapcsolat kell. Igazi, nem pedig olyan, mint a mesékben vagy a semmirekellő kislányok agyában. Aztán azt nem tudom még, miért nem értik meg, hogy mostanában nem megyek sehova.. Minden nap, mindenki megkérdezi : mit csinálsz? merre mész? hétvégén miért nem mész sehova? Nem akarom mondani nekik, hogy szóval.. Október van. Egy év. Kösz, de nem kérek a mókázásból. Ezért csak annyit felelek: Pihenek! :) Micsoda átlátszó, alattomos hazugság. Csak egy ember vette észre, a legjobb fiú barátom. Legalább is ő mondta. Nem baj, túl leszek rajta, túl fogom élni! Mindent túl éltem már, nincsenek akadályok, nem érez a szívem semmit, az egész fekete, már össze sincs törve, egyszerűen hamuvá vált. Nagyon nehezen lehetne ezt már helyrehozni, és az aki helyrehozhatná, nem akarja.. Szóval, ideje megszerveznem a szívem temetését. Nem lesz hosszú a meghívottak listája..

empty

Reggel hat óra volt, az ébresztőm szokás szerint megcsörrent. Félálomban és idegesen megnyomtam a szundítás gombot, és még kilenc percet aludtam, ami esküszöm tíz másodpercnek sem tűnt. Aztán újra megnyomtam a gombot, és még egyszer... Legalább négyszer játszottam ezt el, mire fél hét tájt ki bírtam mászni ágyamból. Be a zuhany alá, majd felfrissültem felöltözni. A tipikus napi rutin, mégse tűnt fel semmi változás - pedig volt. Ahogy ezen merengtem és kinéztem az ablakon, rögtön arcon vágott a valóság. Zuhogott az eső, mindjárt hét óra volt és sötét. Szabályosan látni és érzékelni lehetett bentről, ahogyan az erős szél fújt, és ahogyan e fák levelei hullanak lefele. Nos, hivatalosan is eljött az ősz. Aztán ismét pofán vágott valami. Ahogy jön az ősz, úgy jön a rossz kedv. Borús idő, pesszimistább felfogás. Hideg, lustaság. Tél? A halál... Ami magyarul annyit tesz, hogy hat, jobb esetben öt hónapig az agyamat kikapcsolva, üres lélekkel fogok járkálni az iskolában, és csak várni és várni, hogy legyen már vége a rossz időnek és hogy jöjjön már meg az élethez a kedvem. Olyan hosszúnak tűnik az az öt hónap.. Na persze, ha már túl leszek rajta, azt fogom mondani: Milyen hamar eltelt! De most? Komolyan.. ma sírtam a semmiért! Létezik egyáltalán ilyen? Nem! Csak rossz az idő, ezért rossz a kedvem ami annyit tesz hogy kiborulok és sírok. Nem normális ez a dolog.. Más, konkrétabb dolgok miatt sem tudok szenvedni egyelőre. Nincs hozzá se kedvem, se energiám. Egy dolog lenne, amiért teljes károsodás lenne a lelkemben ebben a hónapban, az pedig az, hogy most lesz egy éve hogy történt ami történt. DE még nincs itt az a bizonyos nap, ezért most átadom magam a semmi fájdalmának. És hogy milyen rossz lesz az a nap? Nincs kedvem még elképzelni.. Lehet, hogy az is túlságosan fájna már.

does it hurt? i'm sorry, but it's nothing..

Mit gondolsz, mi sorolható a legnagyobb fájdalmaid közé eddig? Tényleg, komolyan gondolkozz most el ezen.. Aztán nézz magadba és légy őszinte. A felsoroltak között lesz? Nem minden fájdalom olyan nagy, mint amilyennek gondolják. És tudod miért? Azért, mert az emberek önzők. Szeretik, ha fáj azért, hogy más is lássa ezt. Hogy vigasztalják. Hogy beszéljenek róla. Ennyi az emberi faj. Többre nem lehet méltatni. Gyenge kis giliszták az élettel szemben. Mert most őszintén, mi azon a nagy világfájdalom, hogy elhagyott a pasid? Igen, a szerelem erős érzés. De jön másik, ez is csak egy a sok közül. Lehet hogy ejtesz könnyeket érte, de nem halsz bele. Írhatnak róla sok ezer nyálas idézetet... Mind csak túlzás, elszenvedett érzések leírása, amik nem is léteznek - undorító. Aztán fájhat az, ha egy barátod már nem mondja magát annak, vagy becsap? Igen, biztos fájdalmas bizonyos mértékben. De emberek, ébredjünk már fel! Lassan de felnövünk, változnak körülöttünk az emberek, változunk mi is. Senki sem tehet róla. Pár év múlva felváltja magát a fontossági sorrend. A barátok helyett a karrier. Aztán újra megismétlődik ez a folyamat, csak a barátok helyet már a család és a karrier lesz. Két dolog üt egy másikat. Ha becsapott? Miért sírsz érte? Megérdemli? Egyáltalán nem.. Csak undort kéne érezni. Úgyis mindenki talál idővel mást, akit aztán szintén kibeszélhet vagy átbaszhat. És fáj, ha a szüleid szemetek veled, vagy állandóan veszekedtek? Örülj, hogy van egyáltalán családod! Felfogtad ezt az egyedülálló dolgot? Hogy van ház a fejed felett, hogy van, aki etessen téged, hogy van, aki intézze a megélhetésedet?! Nem.. Ezek a dolgok eszedbe sem jutnak akkor, amikor anyuci meg apuci nem ad pénzt egy új cipőre a 80 pár mellett... És akkor ha már rátértem. Tényleg annyira nagy versengés az, hogy ki mennyire divatos meg egyedi? Annyira undorító már ez az egész.. Csak nevetségessé teszitek magatokat. Elnézést, de most már nagyon felidegesített. Hogy miért? Mert én tudnék sokkal-sokkal szörnyűbb, fájdalmasabb problémákat is mondani, amik az enyémek, mégsem nyavalygok annyit miatta, mint egyesek egy két hetes kapcsolat végeztével.Tudod, most például, mikor ezt írom, arra gondolok, hogy ma lenne húsz éves a barátom akit szerettem. De kibaszottul nem lehetett már húsz éves, mert meghalt! Arra gondolok, hogy lenne egy testvérem, de kibaszottul nincs, mert meghalt! Arra gondolok, hogy lehet családom se lesz már nemsokára, mert kibaszottul elválnak! Arra gondolok, hogy leszarom más érzéseit, jobban érdekelnek az enyéim, mert végre önző akarok lenni! Azt hiszem, megérdemlem..Vagy neked más a véleményed? Nem érdekel, mivel titeket sem érdekel az én véleményem. Kvittek vagyunk.;) Annyira undorítóak vagytok ti mind : emberek. Emberek, Magyarország.. Két szó, amit ha már kimondasz, sötétség borítja el az agyadat. Mindegyik szó egy senki, mert itt senki sem lehet akárki..