fóbia

Nem tudom, hol is kezdjem. Mit tudnék erre mondani? Semmit se, szerintem. Képtelen vagyok feldolgozni az előző két napi történéseket az életemben. Hogy könnyebben el tudjam mesélni, inkább előre haladok pár hetet. Az egész egy óriási vírussal kezdődött. Ettől féltem. A mi osztályunkba is berobbant a híre. Mindenki arról beszélt, mindenki azért ájult el. Kicsit Deja Vu érzés töltött el. Olyan volt, mikor a Harry Potter utolsó 3-4 részét kiadták. Divatot csináltak az egyébként remek könyvből, és mindenki nyavalygott utánnuk. Nem tagadom, én is olvastam, nekem is a kedvenceim között volt, de nem azért, mert de menő. Én valahogy máshogy néztem. Kritizáltam, gondolkodtam, vártam a folytatást, érdekelt, izgalomba hozott... Azt hittem, ennél jobb könyvet nem fogok olvasni életemben. Aztán rájöttem, hogy elhamarkodottan döntöttem. A kezembe került a Bad Girl összes kötete, és nem bírtam vele leállni. Nem azért, mert menő volt, hanem mert érdekes, szórakoztató, és feledtéb tanulságos. Ragaszkodtam ahhoz a könyvhöz, az életemnek tekintettem, nem bírtam leállni vele. Mint amikor elkezd egy ember drogozni. Nehezen, de belemegy, az elején nem tetszik neki, nincs meg a kellő hatás.. Aztán? Elkapja a hév, magával sodorja... És nincs visszaút. Na én is így éreztem magam. Aztán kitört az országban az a járvány, amitől féltem. Az úgynevezett "I (L) Twilight" kór. -Jaaj, ne! - sopánkodtam, mikor láttam, hogy az osztályban végigjár a könyv. Egy újabb 'sikerkönyv' ami a tinik kedvence lett, miután a HP kiment a divatból... Fantasztikus... tényleg, ez hiányzott ide. Már mindenki elolvasta a könyvet az osztályból, és mindenki ezen pampogott. Én sajnos kritikus szemmel tudom nézni a könyveket... A tartalmát, a fogalmazását, a kifejezéseket... Ez az életem. Erre tegnap előtt barátnőm a kezembe nyomja a könyvet. Én minden erőmmel tiltakoztam, de ő nem engedett. Hazavittem. Tegnap délután erősen szemeztem vele az ágyomon. Ha kinyitom, végül is nem lesz bajom! - gondoltam magamban. És akkor elkezdtem. Már szó szerint majd' elaludtam az első két fejezeten... Aztán pár történést követően felcsillant a szemem. Felment az adrenalin szintem, izgatott állapotba kerültem, nehezen vettem a levegőt. A hatalmába kerültem, nem volt menekvés. Csak olvastam, olvastam és olvastam, amíg ma, végre befejeztem. Ezalatt a teljes egy nap alatt olyan érzelmek suhantak át rajtam, hogy kezdtem saját magamtól és a környezetemtől is félni. Végzetes szerelem, sírások, öröm, izgalom, bátorság... félelem. Mind beindította a fantáziám, és nem tudtam letenni. Már bánom, hogy befejeztem. Csak az jár a fejembe, amikor a közös jelenetek vannak a könyvben. Az első beszégetés, az egymáshoz kerültés... egyszerűen fájdalmas. Jó, nem is bírom tovább írni...

minden széthullt_

Vége. Feladtam. Túl sok szenvedést kaptam már az élettől... Elegem lett! Egy év... Egy éve nincs senkim. Én meg annyira, de annyira társfüggő vagyok, hogy az borzalmas. És még mindig, mindenkiben őt keresem. Hiába, mikor már ismét halványul az emléke, ő bejelöl mindenhol, állandóan nézeget, összefutunk az utcán... Oké, ez egy dolog... De elhatároztam, hogy próbálok lépni. Van egy ismerősöm, - aki pár nap alatt a barátom lett. Tegnap elvitt a liget-térre, hogy ismerkedjek össze fiúkkal. Egyik sem jött be... Na bum... Csak egy a baj. Pont az tetszik nekem, de nagyon is, aki próbál nekem srácot keresni. Annyira aranyos, kedves... még nem volt velem ilyen senki. De van barátnője, akit szeret. Gondolhattam volna, ilyen az én szerencsém. Aztán nap végére rájöttem, hogy lemondok az ilyen dolgokról. Ha már a suliban szarul érzem magam, a volt legjobb barátőmmel rengeteget veszekedtünk, és miután már beszéltünk pár szót, - ő rögtön hazudozott rólam másnak... Szóval, nincs ugynevezett legjobb barátnőm, a másik - akiben a legjobban megbízhatok - közben majdnem összejött egy jó barátommal. (Félre ne értsétek, én ennek rohadtul örülök) Szóval nekik is megvannak a saját kis dolgaik... Más pedig nincs. Csak egy dologra számíthattam mostmár. A családomra. És derült égből villámcsapás mi történt tegnap este? Folyamatos veszekedések, kiabálások, fenyegetések... És a végén ki lett mondva. Elegük van egymásból, válnak! És én csak ültem a szobámban, és csak sírtam, és sírtam, és sírtam... Senki! Egyedül maradtam teljesen. Az a család voltunk, akik IMÁDTÁK! egymást. Elmondhatatlanul. És most? ... Ismét magamba zuhantam, ismét senkinek éreztem magam. Aztán csodák csodájára az értett meg a legjobban, aki egyébként elég paraszt volt velem eddig, és csak "megbaszni" akart. Érdekes. Egy új barátság kezdete? Aztán ma, beszéltem azzal az említett sráccal, aki elvitt a liget-térre. Mondta, hogy tudja miket élek át, és nyugodtan átmehetek hozzá, ha baj van. És akkor most mégis mi van? Káosz. Megismétlődik az a fejezet az életemben, mikor magamba fordultam...