félelem.

Annyira megijedtem ma... Majdnem szembesülnöm kellett a legnagyobb félelmemmel. Azzal, hogy egy családtagom meghal. Az lenne a végső ütés a lelkembe. Az az egy dolog van, amit nem tudnék túlélni, bármilyen erős is vagyok. Ma bevitték a testvéremet a kórházba. Amikor én voltam milliószor ott, nem tűnt nagy dolognak, mert nem nekem kellett átélni az aggódást a szeretteim miatt. Nekem csak feküdnöm kellett és szenvednem... Nem ugyanaz a kettő. Az aggódás sokkal rosszabb. A hugom majdnem megfulladt.. Nem sok kellett hozzá, hogy meghaljon, és lepörgött előttem, hogy mi lett volna velem akkor, ha... És akkor elsírtam magam. Belepusztulnék. Vége lenne mindennek, minden összetörne. De hál'istennek, csak feltételesen beszélek. Szeretem a családomat, mindenkinék jobban, még ha van, akivel nem jövünk ki egészen jól.. Még ha szemetek velem, akkor is, eltudok nyelni minden dolgot, mert ők a családom, ami csak egy van. És ha egyszer elvesztettem, vissza már nem kaphatom többet...

négy hónap.

Négy hónap... ennyi idő telt el. Négy hónap keserves élet - eddig. Annyi fájdalom gyülekezik most bennem. A keserves kín az, ami a sírba fog vinni engem is, ha nem vigyázok. Visszagondolok azokra az időkre, amikor megtudtam, amikor szembesültem vele, és amikor feldolgoztam. Mocskosul nehéz egy dolog, senkinek sem kívánom... De hiszen ezt már elmondtam párszor. És azt is, hogy erősödtem... De mit is jelent ez valójában? Azt, hogy tudom kontrollálni az érzéseimet. Hogy mikor kitörne rajtam, én vissza fojtom, el a pokol mély bugyrai közé, hogy még véletlenül se gondoljak arra. De akármennyire is sokszor csináltam már ezt, nem mindig megy könnyedén. Nem is várhatja el ezt senki.. Egyáltalán az is csoda, hogy azt elértem, amit. Sose volt a lelkem olyan, ami kibírna ennyi szenvedést.Mégis a leggyengébbek kapják a legnagyobb szívatásokat a sorstól. Milyen irónikus, nemde? Azt kéne erre mondanom, hogy ilyen az élet, ez a velejárója, el kell fogadni, nincs mese. Igen, valóban, a halál az élet velejárója, mert két dolog van, ami a több milliárd embert összeköti. A születés, és a halál. Furcsa... Néha elgondolkodom ezen. Vajon hány ember élte már át azt ezek közül, amit én? Vajon hány ember jutott olyan sorsra, mint Ő? Vajon hány ember viselkedik úgy, mint én, vagy mint a barátaim? Vajon hányan várnak az igaz szerelemre, mint mi, és mégse kapják meg? Nem vagyunk egyedül... Nem csak nekünk ilyen az életünk. Nem egy sorstársunk van ebben a nagy világban. Mindenkinek vannak félelmei, fájdalmai, boldogságaik, és szeretteik. Csak mindenkinek másképp adatott ez meg. Van, akinek egy szegény, Afrikai országban, van akinek a napfényes és gazdag Beverly Hillsben.. És van, akinek egy eldugott országban, egy eldugott városban... mint nekem. Lehet, hogy ezek az emberek máshol élnek, máshogy nevelkedtek, de az érzései senkinek sem változnak a neveltetés miatt. Az érzéseket senki sem irányíthatja. Nem tehetünk arról, ha nem tudjuk elengedni azt, aki nagyon messze lakik tőlünk, pedig tudjuk, hogy nincs értelme... Mert érzéseket táplálunk iránta. Nem tehetünk arról, hogy mérgesek vagyunk arra, aki újat húzott velünk, mert a természet rendje, hogy mérgesek legyünk. És nem tehetünk arról, ha néha napján nem tudjuk visszatartani a könnyeinket a fájdalom miatt... Csak ki kell engedni, és hagyni, hogy magával sodorjon az érzelem. Mert nem csak a születés és a halál köt össze mindenkivel, hanem ez is. Az érzelmek sokasága. Szóval én most megyek, és átadom magam az érzelmeimnek, és sírok egyet. Mert ez is össze köt sok mindenkivel, olyanokkal, akik tudják, mit érzek. És legfőkébb, vele. Mert bár lehet, hogy nincs köztünk, de én hiszem, hogy tudja, mit érzek iránta, és hogy mit fogok örökre...! ( http://www.youtube.com/watch?v=11u7O-hYMRg - ezt hallgattam, miközben irtam.. igaz, a szövege nem épp ide illő, de akkor is olyan gyönyörű zene <3)

nyár.

Nyarat akarok. Azt akarom, hogy minden nap délig aludhassak. hogy minden nap arra gondoljak, "baszus, nem tanultam, holnap suli", aztán rájöjjek, hogy nem lesz suli. hogy a strandon napozhassunk. hogy koncertekre járjunk, és reggel érjünk haza. hogy senkit se érdekeljen, mibe vagyunk, olyan meleg van. hogy bejárjam az országot, és mindenkit meglátogassak. hogy Örsivel esténként kapaszkodjunk kamban. hogy nyári videót csinálhassunk. hogy moziba járjunk minden héten. hogy olvashassak annyi könyvet, amennyit szeretnék. hogy hajnalig legyek fent. hogy naponta 5x zuhanyozzak hideg vízzel. hogy eldugjam a sulis könyveimet. hogy még este 9kor is napszemüvegben legyek... nyarat akarok...

I wish...

"I can bring you back to life." - hátha a napsütés visszahozza az életem egy részét. Hátha visszakapom legalább egy kis darabkáját a régi énemnek. Vannak erre utaló jelek! :) Hátha...

gyöngeség.

Tegnap este ismét kiakadtam - bár rég csináltam már ilyet, az biztos. Nagyon kevés kellett ahhoz, hogy kiboruljak, és össze is jött. Elég hozzá pár régi kép, az idegesség, a fájdalom és a kimerültség s máris romokban heverek. Azt mondtam egy barátomnak, hogy feladom, nem bírom ezt tovább csinálni. Nem bírom azt mutatni, ahogy erős vagyok, nem bírom tovább visszafolytani az érzelmeimet. Szenvedek, és megemészt belülről teljesen. Szétszed a fájdalom. Aztán, miután kisírtam magam, ( inkább kizokogtam ) beszívtam egy mély levegőt, s ismét felvettem a maszkomat. Nem engedhetem meg magamnak, hogy gyengének lássanak, mert ha mások azt látják, erős vagyok, a végén velem is elhitetik majd. Szóval egy pillanat múlva rendbeszedtem magam, és mintha misem törént volna, csináltam tovább a dolgomat. Mintha semmit se mondtam volna a barátomnak, mintha nem sírtam volna, mintha nem borultam volna ki... Ismét úgy viselkedtem, mint egy bábu. Ridegen.

true blood.

Ha tudnék vért sírni, már rég elvéreztem volna...

goodbye.

"You'll come back when it's over... No need to say goodbye You'll come back when it's over No need to say goodbye..."

Megint telnek a napok... Mint a vízfolyás. A télnek mégsincs vége. Olyan, mintha egy örökkévalóságban élnék, aminek a pillanatai felvannak gyorsulva. De minek? Ha örökké tart, feleslegesen sietünk... Nincs energiám a könyvre, nincs energiám másokra, nincs energiám tanulni többet, nincs energiám szenvedni, nincs energiám belegondolni elég sok dologba... Kezd kicsúszni az irányításom alól az életem. Már felkelni sincs kedvem, hiszen minek? Később úgyis megint lefekszünk aludni. Teljesen felesleges ez az egész élet. Úgyis hamar véget ér, akkor miért kell szenvedni benne? Csak látnám már magam előtt azt a napot, amikor kimondják, csak egy heted - napod - órád maradt hátra. Nemrégen elgondolkodtam azon, mit tennék akkor. Családdal lennék vagy barátokkal? Mit csinálnék? Min gondolkodnék...? Egy dologra biztosan szánnék időt. Arra, hogy felkészüljek a találkozásra vele. Alig várom azt a napot! Valamelyik nap egy ismerősöm mondott rólam valamit. Azóta is ezt a mondatot pörgetem le a fejemben minden órában. "Olyan vagy, mintha eljárt volna feletted az idő." Annyira rossz ezt hallani... Nem, nem is hallani, hanem érezni. Mert azt érzem, hogy ez tényleg igaz. Mintha teljesen kimerültem volna. Fizikailag, és lelkileg is egy nulla vagyok. Nincsenek érzéseim... Ha vannak, azok is rosszak és szomorúak, olyanok, amik megölik az embert egy idő után belülről. Mondjuk belülről én már réges-rég meghaltam. Amikor egy könyv, egy sorozat, vagy egy film arról szól, hogy meghal a szerelmed... Teljesen más, el se lehet mondani mennyire. -Jó, lehet nem jönnek le a vásznon keresztül az érzelmek, de még a közelében sem járnak ahhoz, amit valójában érez az ember ilyenkor. A keserűséget, a fájdalmat - ami később már fizikai is lesz, a bánatot, a bűntudatot, a véget. Túlélni minden egyes napot úgy, hogy belédhasít a kép, hogy igen, tényleg elment. Amikor belédhasít az, hogy Jézus, tényleg Ő, tényleg nincs többé, soha.... Amikor belédhasít az, hogy még ezt kell átélned legalább egy évig naponta... Már a gondolatba is szétmegy az ember lelke. Nem.. Nem tudom elmondani, mennyire fáj, és hogy már mennyire nem bírom tovább. Nem akarom azt mutatni, hogy erős vagyok. Abból is elegem van már. Nem bírok semmit se csinálni már, csak vele akarok lenni. Elegem van mindenből... Ebből az egész rohadt életből.

__

~Eddig tényleg azt hittem, ezt a blogot senki se olvassa.

Elírosgattam magamnak, de nem másnak...

De egyre többszörr hallottam, hogy mennyi

ember olvassa valójában. Nekem nem ez volt

a célom, hogy megosszam mással a dolgaimat.

De ha már ennyien olvassák, felhasználom ezt a dolgot.

Most szeretném leszögezni, hogy millió pletyka kering rólam,

amiknek a fele sem igaz. Sokan hisznek ezeknek...

Alapok nélkül. Csak szeretném, ha néhányan

elgondolkodnának, milyen lenne az, ha róluk pletykálnának

hazugságot, és mindenki elhinné.

Nem hinném, hogy bárki is örülne neki :)

Hát én se örülök...

oly'szép a régi én.

Hol vannak azok az idők, amikor minden remek volt? Annyira más most minden. Annyira bevagyok süppedve. Nem ugyanaz minden, mint volt. Persze ennek az is a része, hogy tél van... Lehangol teljesen, hogy sötét minden, az emberek sietnek, rohannak, nem nevetnek úgy igazán, mintha a napfény sütne. Annyira jó érzés, mikor pulcsiba mész suliba, aztán hazafele már azt se kell felvenned, mert annyira meleg lesz. Alig tanultok már, kint vagytok az udvaron, locsoljátok egymást vízzel, és nevettek. Nevetve várjátok a nyarat, aminek a lába már ott lóg a nyakatokon. Olyankor annyira más minden, annyival felszabadultabb vagyok... Ti nem? De nem csak ez van, alapból valami megtört bennem, valami miatt teljesen megváltoztam. Jó, rendben... Persze, hogy tudom, mi miatt. De nem kéne ilyennek lennie... Vissza akarom kapni a régi énemet. Nem ezt az elfucserált, lelketlen, érzelemmentes, üres embert, aki most vagyok. Annyira erősen próbálkozom, szívem szakadtából, de nem megy. Már semmi sem ugyanaz. Ki vagyok merülve. Igaz, már nem fáj semmi, de mégis, annyira fáradt vagyok lelkileg. Már nevetni sem tudok úgy egy istenigazi jót. Ezért várom annyira a tavaszt, a nyarat... Hátha a napsütés meghozza a kedvemet. Addig pedig, nem tudom, mi lesz velem... Szenvedek még egy sort, filózom azon, hogyan változtathatnék magamon. Csak legyen már vége ennek az üres, szürke korszaknak!

szabadság, szerelem... szeretem!

Irány Amerika! Irány New York! Irány a végtelenség! ... csak el innen, minél messzebb, el a fájdalomtól, a szenvedéstől, a nehézségektől. Néha úgy kizárnék mindent a fejemből, és csak magammal foglalkoznék. Csak azzal, hogy jó legyen, problémák nélkül, és hogy csak a pillanatot élvezzem. Csak ennyit szeretnék... Olyan nehéz kérés ez???

love?

Is there somebody, who still believes in love? - mindjárt Valentin nap. Fantasztikus ;D Annyira nem tud már érdekelni. Eléggé felesleges egy "ünnep". Felesleges pénzkidobás, áltatunk másokat, mennyire szeretjük őket. Nyálas. -blööö Annyira furcsa még mindig minden - tudom, hogy már unalmas ez a mondat... Azt hittem, egy dolgon kívül az életem újra a régi kerékvágásba áll vissza, és azon kívül minden jó lesz. De tévedtem. Jó, persze, ez nem olyan vészes, és ha jobban mgamba nézek, nem is bánt meg igazán... De mégse kellemes. Az a barátnőm, aki hat éve ismert, elárult. Nem egyszer, nem kétszer, háromszor. Többször nem fogok megbocsájtani neki. Azok, akik nem ismernek, előitéltettel vannak velem szemben - én ilyet sosem tudnék csinálni egy emberrel, nem tudom, mások hogyan képesek erre. Valahogy mindenkinek a terhére vagyok, úgy érzem. Mintha mindenki csak a háta tetejére kívánna, és ezért próbálom minél jobban meghúzni magam - az átlagosnál is jobban. Egyre többet vagyok otthon, egyedül, egyre jobban lefoglalom magam más hülyeséggel - pl. a tanulással. Ez az egy előnye van ennek. Nem vagyok szerelmes, nem, nem. Azért nem, mert tudom, hogy lehetetlen. Peti... az Peti, Laci meg köztem pedig 300 kilóméter van. Na meg a barátnője. Sokszor, mikor beszélek vele, úgy érzem, egyre közelebb kerülünk egymáshoz. (lelkileg, persze.) Egyre több dolgot mondunk el egymásnak, egyre fájdalmasabb a távolság. De vannak napok, amikor ez az egész érzés feloszlik, és helyette úgy megütném. Ha velem járna, és ilyeneket csinálna mellettem egy másik lánnyal... az nagyon nagy szemétség lenne. Szóval ez is az. Néha tényleg úgy érzem, jobb lenne ha nem szólnék bele az életébe. Sok remény nincs arra, hogy egyszer együtt legyünk, szóval minek húzni egymás agyát? Mondjuk könnyű ezt mondani, mikor nem beszélünk, de mikor igen, rögtön elfelejtem ezeket, és teljesen elvarázsol. Egyáltalán csoda, hogy tudok még érezni ~ néha, mikor egyedül vagyok, vagy nem zavar senki, elgondolkodom a dolgokon, és úgy érzem, mintha teljesen üres lennék, mintha nem lenne a régi énemből már semmi se meg. Ez nem valami jó... egyáltalán nem_ Ja és még valami. Szeretek másokkal foglalkozni, egyre többször. Az én gondjaimat nagy általánosságban már megse említem. Minek? :) Ha nem mondom, én se foglalkozom velük. [észrevétel: sokkal jobban tudok barátkozni a fiukkal... ehhh..] ~You touched my heart you touched my soul. You changed my life and all my goals...