oly'szép a régi én.

Hol vannak azok az idők, amikor minden remek volt? Annyira más most minden. Annyira bevagyok süppedve. Nem ugyanaz minden, mint volt. Persze ennek az is a része, hogy tél van... Lehangol teljesen, hogy sötét minden, az emberek sietnek, rohannak, nem nevetnek úgy igazán, mintha a napfény sütne. Annyira jó érzés, mikor pulcsiba mész suliba, aztán hazafele már azt se kell felvenned, mert annyira meleg lesz. Alig tanultok már, kint vagytok az udvaron, locsoljátok egymást vízzel, és nevettek. Nevetve várjátok a nyarat, aminek a lába már ott lóg a nyakatokon. Olyankor annyira más minden, annyival felszabadultabb vagyok... Ti nem? De nem csak ez van, alapból valami megtört bennem, valami miatt teljesen megváltoztam. Jó, rendben... Persze, hogy tudom, mi miatt. De nem kéne ilyennek lennie... Vissza akarom kapni a régi énemet. Nem ezt az elfucserált, lelketlen, érzelemmentes, üres embert, aki most vagyok. Annyira erősen próbálkozom, szívem szakadtából, de nem megy. Már semmi sem ugyanaz. Ki vagyok merülve. Igaz, már nem fáj semmi, de mégis, annyira fáradt vagyok lelkileg. Már nevetni sem tudok úgy egy istenigazi jót. Ezért várom annyira a tavaszt, a nyarat... Hátha a napsütés meghozza a kedvemet. Addig pedig, nem tudom, mi lesz velem... Szenvedek még egy sort, filózom azon, hogyan változtathatnék magamon. Csak legyen már vége ennek az üres, szürke korszaknak!