Azt hinné az ember, egy idő után nem fog sokat változni. Azt, hogyha valami nagy dolog történt vele és az megváltoztatta, más már nem tudja annyira. Azt hiszik sokan, hogy csak egy igazi van. Azt, hogy rosszat gondolnak róluk az emberek, azt, hogy sok mindent nem élnének túl...

Én túléltem. Túléltem két éve, túl éltem most is. Én is azt hittem, úgy maradok, ahogy akkor voltam. Kiszolgáltatottan, egyedül, fájdalomban. De változtam, és körülöttem is minden változott. Bele nyugodtam sok mindenbe, képes vagyok elfogadni olyan dolgokat, amit régen nem.

Na jó, talán nem fogadtam el teljesen. Talán még mindig fáj. De együtt tudok élni velük, vagy sok esetben nélkülük. 

Nyitott vagyok, és nem keseredem el. Boldog vagyok, és nem keresem a bánatot. Kockáztatok, nem mindig nyerek, de legalább megtettem egy nagy lépést, nem pedig egy helyben állok, mint eddig. 

Idővel minden meg fog változni, érzem. És én velük együtt tartok majd.

Van, akinek elveszett a macskája, de kárpótlásul később kapott egy kutyát. Van, akit elhagyta a nagy szerelme, de később megtalálta az igazi. Van, aki beütötte a kis lábujját, de később talált egy tíz ezrest az utcán. Én is szeretnék az az ember lenni.

Helyettük én vagyok az, aki elviszi a balhét. Én vagyok az, akinek meghalt a szerelme, akit négy év szeretet után valaki szó nélkül ott hagyott, aki mindenkinek tanácsot ad, de nem hallgatják meg, akinek sosincs barátja, aki egyedül sír az ágyában, akinek semmi sincs rendben otthon, akit kihasználtak. És sajnos nem kaptam viszonzásul semmi jót. Ahelyett, hogy élvezném az életet, most itthon ülök és sírok, mert ma van két éve... 

Nem értem a karmát. Tényleg nem.

Vége.

Valamit lezártam a hétvégén. Valamit, amit hiába várnék. Mégse sikerül... Talán mert félek, talán mert fáj.. talán a halhatatlan remény miatt..

I miss you so fucking much.

even if i see you every day.

                                          F U C K    Y O U
                                      remélem élvezed az életet nélkülem. hiszen oly' könnyű kitörölni a
                                            a másikat. csak úgy szó nélkül, miután szerelmet vallasz.

változás

Rám nézett. Arcán az a tipikus mosoly ült, a huncut de mégis romantikus fajta. Tudtam, hogy nyertem. Abban a pillanatban éreztem, hogy mostantól az enyém. Oly valóságos volt az egész, szinte már kézzelfogható volt. 

De én felkeltem, s rájöttem, ismét csak álmodtam. A héten ez már a negyedik volt. Negyedjére mászott bele tudatomba, hogy mardossa a lelkemet. 

Mégis, most valami más. Mintha máshogy nézne rám reggelente, mintha érezném, hogy érdeklem. Talán...talán ezúttal nem csak álom lesz, valósággá válik minden. Persze ehhez idő kell, mint mindenhez. Én türelmes vagyok. Változtattam a hozzáállásomon, s nem leszek könnyen sebezhető. Képes leszek heteket, hónapokat eltölteni boldogan, nem gondolva a rosszra csak azért, hogy később vele legyek boldog.
Minden megváltozott... Az időjárás, az emberek, a társaságok, a gondolatok, az elvárások, a lehetőségek, a céljaink. Mintha minden 180 fokos fordulatot vett volna, feje tetejére állítva az emberiséget. Csak reménykedem, hogy az én fordulatom a jó út felé fog tartani.. Mert én várok...

keveredek, belehabarodom. belefeledkezem, vele utazom..

Írtam volna sok mindent, de inkább kitöröltem. Erről még beszélni sem tudok.....

this is it.

"Így töltöttem a nyarat. Vágytam rád, csak... féltem beismerni."

Talán ez egy éve helytálló lett volna. De most? Beismertem.. Rájöttem arra az egyértelmű dologra, hogy kell nekem, hogy hiányzik. Sajnos kicsúszott a kezeim közül, mert nem vigyáztam eléggé. Azt hittem, könnyen megszerezhetem s megtarthatom. Tévedtem. Nem voltam neki elég jó. Ezen a nyáron pedig árnyékként követett a bűntudat, a veszteség és a szeretet hiánya. Minden alkalommal, ha olyan helyen voltam, ahol tavaly együtt voltunk, összeszorult a szívem. Amikor jól érezhettem volna magam, meg akartam volna vele osztani ezt az érzést. Amikor valami nagy dolog történt, rögtön elmeséltem volna neki. Amikor egyedül feküdtem az ágyamban éjjelente, hiányzott az érintése. Amikor megláttam, a gyomrom kiugrott a helyéről. S amikor rájöttem, hogy már nem az enyém - legszívesebben darabokra téptem volna a lelkemet. Hiányzik... A hajnalig tartó beszélgetések, a nevetése, az, hogy mögém settenkedik és olyat súg a fülembe, amitől libabőrös leszek... Az, hogy megfogja a kezem, az hogy ravaszul rám kacsint, az, hogy a vállára dőlhetek, amikor sírok. Hova tűntek ezek az idők? Mi lett velünk? Bár reménykedem, hogy még visszakaphatom ezeket a dolgokat, legbelül tudom, hogy ez nem igaz. Kevesebb, mint egy év, és látni se fogom többet... Akkor vajon mi lesz? Egyszerűen túlteszem magam rajta, vagy a végtelenségig reménykedni fogok?... Reménykedni abban, hogy egyszer összebotlunk az utcán, beülünk valahova beszélgetni, és rájövünk, életünk nagy szerelme végig itt volt az orrunk előtt...

valahogy így érzek... és ez az érzés felemészt...

"It’s been a while since the two of us talked
About a week since the day that you walked
Knowing things would never be the same
With your empty heart and mine full of pain

So explain to me, how it came to this
Let’s take it back to the night we kissed
It was Dublin city on a Friday night
With vodkas and coke, I was Guinness all night

We were sitting with our backs against the world
Saying things that we thought but never heard
Who would have thought it would end up like this?

But everything we talked about is gone
And the only chance we have of moving on
Was trying to take it back before it all went wrong

Before the worst
Before we met
Before our hearts decided it’s time to love again
Before today
Before too long
Let’s try and take it back before it all went wrong

There was a time that we’d stay up all night
Best friends, yeah, talking til the daylight
Took the joys alongside the pain
With not much to lose but so much to gain

Are you hearing me? Cuz I don’t wanna miss
That you would drift on memory bliss
It was Grafton street, on a rainy night
I was down on one knee and you were mine for life

We were thinking we would never be apart
With your name tattooed across my heart
Who would have thought it would end up like this?

But everything we talked about is gone
And the only chance we have of moving on
Was trying to take it back before it all went wrong

Before the worst
Before we met
Before our hearts decided it’s time to love again
Before today
Before too long
Let’s try and take it back before it all went wrong

If these clouds don't clear
then we'll rise above it, we'll rise above it
heaven's gate is so near, come walk me through
just like we used to, just like we used to, yeaah

let's take it back before it all went wrong

Before the worst
Before we met
Before our hearts decided it’s time to love again
Before today
Before too long.."

Megvilágosodtam. Ami eddig nem volt tiszta, azt most realizáltam. Amiben kételkedtem eddig, az eldőlt. Amitől féltem, az elmúlt, és amiben nem hittem, az valóságos lett. Csak egy újabb kiborulás kellett hozzá, ennyire egyszerű. Néha nem gondolnánk, mi minden van az orrunk előtt...Csak egy kis lépés hiányzik ahhoz, hogy meglássuk.

Rájöttem, hogy senki sem tökéletes. Az sem, akit annak hiszek. Felesleges féltékenynek lenni, hiszen lehet, hogy van valami a másikban, ami bennünk nincs...de ez fordítva is igaz. Megtanultam, hogyan legyen önbizalmam, és kellemes csalódást okoztam magamnak ezzel. Amikor nem hittem magamban, nem sikerült semmi. Most fordult a kocka, és sikerrel jártam. 

Akik eddig bunkónak és arrogánsnak mutatták magukat, kiderült, hogy kellemes és jószívű emberek. Akikről azt hittük volna, hogy a barátaink, cserben hagytak minket, mikor védelemre lett volna szükségünk.

Aztán rájöttem, mennyire utálom azokat, akik nyalják a másikat, csak hogy figyelemhez jussanak. Kihasználnak embereket, hogy bekerüljenek egy társaságba... Felhasználják egy gyenge pillanatát valakinek, hogy elmondjon olyan titkokat, amiket nem kéne. Áskálódnak, pletykálnak, ujjal mutogatnak sokan a másikra... Mondhatnám, hogy nekik nincs magánéletük, de az nem lenne igaz. Mindenkinek van. Csak ők valahogy úgy alakítják a sajátjukat, hogy az másokról szóljon. Szerencsésnek érzem magam, hogy én nem ilyen vagyok. Hogy nekem vannak saját titkaim, hibáim, fájdalmaim és van örömöm. Van magánéletem, amibe már sok ember belefúrta az orrát, mégis vannak dolgok, amiket senki sem tud... Sosem fognak tudni. Nem csak rossz emlékek - rengeteg jó is. Olyan dolgok, amiket más nem értene meg, nem tudna értékelni. Ez van, ha sok mindent él át az ember 17 év alatt - megtanulja a legfontosabb dolgokat titokban tartani. Nekem nem az a legfontosabb, hogy ki kivel feküdt le, vagy hogy mit pletykálnak rólam. Vannak ennél komolyabb dolgok is. Ezekhez egyszerűen fel kell nőni. Sok sikert kívánok mindenkinek, aki életcélnak érezte azt, hogy akár a mások, akár az én magánéletembe befurakodjon. Nem fog sikerülni. Főleg azért nem, mert most jól érzem magam. Nem ronthat el senki semmit, mert el se tudnák képzelni, mennyire magas a fájdalomtűrő küszöböm.

kiráz a hideg, hát még mikor ott volt 50 méterre tőlem_

emberek'állatok

VOLT fesztivál, 2011. 
Igen, jó volt. Már ha érteni lehet a poént. Eldobtam az agyam, kizártam mindent, elhagytam Debrecent, egy külön világba csöppentem arra a hat napra. Olyan világba, ahol mindenki kedves, ahol András bácsi borospincéjében fröccsöt iszogattunk, ahol 450 volt egy korsó sör, ahol a szél elfújta a sátrakat, ahol a closer to the edge-re sírtunk. Minden olyan tökéletes VOLT.
Aztán persze, hogy hazajöttem... Mocskosak az emberek. Sosem lehet elég nagyot csalódni. Rendben, bevallom, én is szoktam beszélni másokról, ha úgy hozza a helyzet. De ők? Nem csodálkoznék, ha nem ennének semmit, hiszen abból táplálkoznak, amit hallanak. Undorító, alja nép. Igen, rájuk gondolok. Életem egyik legnagyobb hibája volt, hogy találkoztam velük.

?

úgy érzem, valami rossz fog történni...valami visszafordíthatatlan.

volt lehetőség, de kihagytuk.

Minden nap találkozunk vele. A probléma csak az, hogy miközben éljük a fontos perceinket, csak nézünk...de nem látunk. Pedig ott van az orrunk előtt. Talán a szomszéd fiú, talán a buszon ülő srác... Talán minden nap elmegyünk a nagy Ő mellett. Egyszerűen csak annyira keressük a megfelelőt, hogy már észre sem vesszük. Elvakít minket a fájdalom és a magány hihetetlenül furfangos keveréke. Lehetnénk boldogok, de nem hagyjuk magunkat. Kapaszkodunk a rettentő múltba, az elképzelt jövőnkbe... De hogy mi van most? A sötétség... A rossz választások, az egyedüllét, a káros szenvedélyek kiélése, mások megkeserítése - de csak az után, miután ők megkeserítettek minket. Nézzük, ahogyan más elszalaszt sok-sok lehetőséget, lehordjuk érte őt, miközben mi is ugyanezt csináljuk.

A hibáiból tanul az ember, de az ember hülye. Nem elég egyszer megtapasztalnia, mennyire éget a sütő, ha hozzányúl a tenyerével. Ő azok után is hozzá fog nyúlni még több alkalommal. Mint én az alkoholhoz. Vagy a fiúkhoz... Hiába tudom, hogy csak megbántanak és kihasználnak...Még mindig van bennem remény. Egy halvány kis remény, ami azt sugallja, hogy bizony a következő nem fog megbántani... Ha következő alkalommal hozzá nyúlok a sütőhöz, nem lesz meleg... Már pedig az lesz. Ezt mindenki tudja, de senki sem akarja elfogadni. 

Egy barátnőm azt mondta nekem, ne várjak többet. Nem azért nem kapom meg az igaz szerelmet, mert alkalmatlan lennék rá. Szerinte alkalmas vagyok minden szempontból. Egy probléma van csak. Már annyira vágyakozom érte, hogy mindenkit eltaszítok magam mellől. De azt mondta, ez nem baj. Mert ahogy idősödik az ember, úgy változik. S majd egy nap, mikor senki se számítana rá, nekem olyan barátom lesz, akitől eldobják a többiek az állukat. Ő nem egy alkalmi kapcsolat lesz... Ő lesz majd az igazi nagy Ő. 

Kellemes ebbe belegondolni...Csak akkor is... akkor is, ott van az az alattomos remény, amit nem tudok megölni sehogy. Inkább ő öl meg engem, mielőtt bármit is elérhetnék az életben...

we fucked it up

Vége. Lehetne ennél még lejjebb is menni, de nem fogunk. Nálunk itt befejeződött egy történet. Olyanokat tettünk, amit egy életen át bánni fogunk. Megbántuk a múlt hetet, a tegnapot, s megfogjuk a holnapot. Ez ennyire kiszámítható, azok után, amikké váltunk. Önző, gyenge jellemek lettünk, akik bármit megtesznek azért, hogy egy pillanatig jól érezzék magukat. S aztán? Aztán csak a bűntudat lohol mögöttünk sebesen, a pletykákkal kézen fogva. Annyi mindent tehetnénk a szép jövő érdekében...Én vágyom is rá, de valahogy mindig visszahúz egy belső erő, ami miatt nem léphetek tovább. Valahogy...valahogy mindig találok kifogást, miért vagyok még mindig ilyen. De belül, a lelkem mélyén sírok. Sírok, mert más akarok lenni. Olyan, mint a többiek. Nem magányos, boldog, felszabadult ember aki nem bánja meg a tetteit és nem foglalkozik azzal, mit beszélnek róla. Ilyen akarok lenni, lelkem legmélyén... De egyszerűen nem megy. Nem tudok találni senkit akit szerethetek, de talán azért, mert nem is próbálkozom eléggé. Azt se tudom, hogy kéne... Nem tudok boldog lenni, mert mindig eszembe jut valami, ami elködösíti azt az érzést. Nem tudok felszabadult lenni, mert mindig feszélyeznek a többiek gondolatai. Mindenki más jobb nálam... Nem tudok nem foglalkozni azzal, mit mondanak rólam. Érdekel mások emberek véleménye, és hetekig emészt ha valami rosszat hallok vissza - már pedig hallok. Nem én teszem magam tönkre, hanem az emberiség visz engem...a sírba.

szálljatok már le az életemről!

may.

Május depressziós száma:





Május partulós száma:





Május valakire emlékeztető száma:

back to the happiness

Változnak az idők, hihetetlen sebességgel. A sors 180 fokos fordulatot vett, és úgy gondolta, kijár nekem egy kis boldogság. Ezek szerint megérte kívánni minden egyes alkalommal, amikor lehetett. Megérte elfújni a szülinapi gyertyát, letörölni a könnyeket a legnagyobb fájdalmam közepette, remélni, könyörögni, várni... Lehet, hogy sokat vártam, de úgy érzem, ezért megérte. Bár még semmi sem biztos, érzem, hogy változom. Lecseréltem a rá emlékeztető csengőhangot, nem gondolkodok másokon, csak az új talán-on. Ha minden jól megy, pár alkalom, és nagyon boldog leszek - már rám férne, úgy érzem. Ő visszahozhatna a sötétségből, visszaadhatná az életet nekem. 

Várlak, kedves. A tiéd vagyok!

minden okkal történik

- mondják a bölcs emberek. Az is megeshet, hogy igazuk van. Mi van, ha tényleg mindennek oka van? Mi van akkor, ha minden történés mögött egy logikus magyarázat áll, ami a jövőbeli dolgainkat alakítja? 
Talán nálam is azért történnek ilyen dolgok, mert még jelenteni fognak valamit a jövőben. 
Ha két éve nem döntöttem volna úgy, hogy nem akarok spanyolt tanulni, káosz lett volna az életem. S most, hogy osztályt váltottam, olyan barátokkal vagyok körülvéve, akik nem sok mindenkinek adatnak meg. 
Talán, ha nem ismerkedtem volna meg egy vidéki ismerősömmel, akkor sok élménnyel szegényebb lennék, és nem ugyanaz lennék, aki most.
Ha nem történt volna a tragédia az életemben, most egy megfontolatlan, eszeveszett, gyerekes lány lennék, aki nem vesz komolyan semmit.
Ha nem találkoztam volna vele azon a bulin, akkor megeshet, hogy a nevemet se tudná az a bizonyos ember és nem szenvednék miatta ennyit. De így, hogy szenvedtem, másokkal tereltem a gondolataimat. Ha nem lett volna ott más, amikor szükségem volt rá, talán már belebetegedtem volna a tudatba, hogy nem lehet az enyém. Ha egy ember, egy adott pillanatban nem ül le velem beszélgetni, minden máshogy történik. Így van ezzel mindenki. Ha ma reggel más időben keltünk volna, más lenne a hangulatunk, ami sok mindent befolyásolhat.Talán, ha ma valaki nem szaladt volna le a boltba tejért, nem találkozott volna a nagy Ő-vel. Ha ma nem esett volna be a szekrény mögé a gyűrűm és nem kezdtem volna el keresgetni, nem találtam volna meg a négy évvel ezelőtti osztályképemet - ergó nem lett volna meg az a fantasztikus 10 percem a napomból, amit elnosztalgiáztam. Már ezért is megérte ma felkelni.
És mi lenne, ha nem léptem volna be sehova, és nem ismertem volna meg senki újat? Nos...ez a válasz még alakulóban van. Valamikor kiderül, hogy miért volt érdemes ismerkedni, vagy miért nem. Egyet tudok remélni - hogy pozitívan fogok csalódni. Úgy, hogy végre megkapjam, amit megérdemlek. A kapcsolatot.

lenni, vagy nem lenni? hülyének lenni...

Nem értem. Azt mondják, minél idősebb az ember, annál bölcsebb. Én nem ezt tapasztalom se magamon, se a barátaimon. Egyre naivabbak leszünk, egyre kevesebbet törődünk a másik érzésével. Egyre több figyelmet szentelünk a saját érzéseinkre és szükségleteinkre - s ahhoz, hogy ezeket megvalósítsuk, megalázzuk az embereket mások előtt. Sőt, még magunkat is.
A mai nap fő kérdése az volt, mi történt velem. Minek kellett megtörténnie ahhoz, hogy így viselkedjek? Meddig süllyedhetek még? Van egyáltalán vége ennek a sötét alagútnak, vagy csak egyre lejjebb csúszhatok az évek során? Nem bírom tartani a szám, elmondom a legnagyobb titkaimat, félelmeimet olyan embereknek, akikben nem kéne megbíznom. Igen, lehet, hogy alkoholos befolyásoltság alatt, de akkor is. Régen annyi minden gondot magamban tudtam tartani, a körülményektől függetlenül. Mi lett velem? Ennyire kétségbeesett lennék, hogy már nem számít, mit gondolnak? Mi lenne ez, kapuzárási pánik? Az, csak kicsit másabb értelemben. A közeljövő kapuzárási pánikja ez. Annyira, olyan keményen akarom a társaságot, a kölcsönös szerelmet, annyira keresem az igazit, hogy lassan mindenkit eltaszítok magam mellől, aki szóba jöhetne. Nekem senki sem tökéletes, aki meg mégis, az foglalt. Így én is elfoglalom magam mással. Vagy legfeljebb lejáratom magam, mint múlt éjjel. Hova gondolok? Egy lezárt ügyet miért kell újra felhasítanom? Miért kell olyanokat mondanom a másiknak, amit nem is gondolok komolyan? Csak a pillanat heve, valamivel le kellett kötnöm magam, hogy ne gondoljak folyton egy emberre. S íme, egy másik fiú itta meg ennek a levét - illetve az újra kialakulóban lévő barátságunk.
Gratulálok, Fruzsi. Minél öregebb vagy, annál ostobább. Mikor fog benőni a fejünk lágya? Mikor fogunk reálisan gondolkodni? Mikor fogunk leszállni a földre?
Talán akkor, ha túl tettük magunkat az élet nehéz megpróbáltatásain, tragédiáin. Ha végleg lezártuk a régi dolgokat, akkor.. Akkor belevághatunk az igazi életbe.

what am i supposed to do, when the best part of me was always you ?!

Hogy mit mondanék neked? A következőket.. :
Minden nap, amikor meglátlak, a gyomrom görcsbe rándul. Nem a jó fajta értelemben... a kín miatt. Minden alkalommal, amikor vele látlak, a szívem összeszorul. Azért, mert én is lehetnék az az ember, aki ott áll melletted és akit megölelsz. 
Azt gondolom, hogy örökké emlékezni fogsz rám, mert olyan dolog történt... Azt gondolom, egyszer még lesz közünk egymáshoz újra, de én mindig többet akarok majd. Úgy, mint most. 
Minden éjjel úgy fekszek le, hogy azt képzelem, mellettem vagy és átölelsz. Mindenhova úgy megyek, elképzelem milyen lenne, ha elkísérnél és fognád a kezem. Nem vagyok szerelmes, de csak egy kicsi kellene és az lennék. Talán mégis az vagyok, csak a régi énedbe. A mostanit nem ismerem, mert másnak adtad.. 
Én a lelkemet is odaadnám érted. Mindent megtennéd, veled öregednék meg, minden este veled aludnék, veled élnék. Az életed része akarok lenni, de te ezt megakadályoztad. Remélem örülsz neki, remélem jól döntöttél. Minden alkalommal, ha egyedül vagyok sírok miattad, és majd meghalok a szenvedéstől. Ezt tetted velem, ezt okoztad azzal, hogy nem engem választottál - pedig megtehetted volna. 
Ezt fogom mondani neki egy nap. Szerintem ez az alkalom nem sokára megtörténik. Szeretlek. Vagy szeretnélek, ha hagynád? Egyelőre csak szenvedek miattad...

♥

"A legtöbb szerelmi történet olyanokról szól, akik egymásba szeretnek. De mi van velünk, a többiekkel? Hol a mi történetünk? Azokról, akik magányosan szerelmesek. Mi vagyunk az egyoldalú vonzalmak áldozatai, mi vagyunk az elátkozott szerelmesek, a viszont nem szeretettek, a járóképes sebesültek, a fogyatékosok, akiknek nem jár remek parkolóhely."

"Tudom, hogy milyen, ha olyan kicsinek és jelentéktelennek érzed magad, amennyire csak lehet, és ez hogy tud fájni belül olyan helyeken, amikről nem is tudtál. És mindegy, hogy hányszor csinálsz új frizurát, vagy hányszor mész edzésre, vagy hány pohár Chardonnay-t iszol a barátnőiddel. Az ágyban minden éjjel aprólékosan végiggondolod, hogy mit rontottál el, vagy hogyan érthetted félre a dolgot, és hogy hihetted akár egy rövid percre is, hogy boldog voltál. És néha még meg is győzöd magad arról, hogy észhez tér, és becsönget hozzád. És ezek után, bármilyen sokáig is tartott, elmész egy új helyre, és akikkel találkozol, visszaadják az életkedved, és a lelked apró darabjai egyszer visszaállnak, és a zavaros idők, azok az esztendők, amik így elmentek, lassan kezdenek elmosódni!"

april.

Április depressziós száma : 





Április partulós száma : 





Április valakire emlékeztető száma:

egy remény naplója

2011.04.28.
csütörtök


Láttam a szemében a fájdalmat. Messziről észrevettem, hogy felém tart, sietve - mintha mondani készülne valamit. Már csak pár méterre voltunk egymástól, de akkor elbizonytalanodott. Szája beszédre nyílt, majd meggondolta magát s amikor belenéztem mélyen a szemébe, hirtelen elkapta tekintetét. Még így is láttam, hogy elpirult. Ennyire sokat jelentenék neki? Ilyen sokat jelentene neki az a pár alkalom, amit együtt éltünk át? Nem gondoltam volna régen, hogy ideáig jutunk. Mégis mit gondoltam én? Hogy beérjük majd ennyivel? Naiv voltam és nem terveztem előre. Otthagytam, egyedül a sötétben, magányosan s valaki másnál kerestem vigaszt. Így is boldog vagyok, nem tagadom. De minden nap lefekvéskor, éjjel s nappal ott motoszkál bennem a kíváncsiság, hogy vajon milyen lenne, ha vele lennék. Néha csak megragadnám, egy elzárt helyre vinném és bevallanám neki, mennyire akarom őt. Mégse tehetem. Nem tehetem meg vele azt, hogy megbántsam, hogy később csalódást okozzak neki. Ő jobbat érdemel tőlem. S bár tudom, hogy jobb neki nélkülem, mégis szívszaggató nézni azt, ahogyan szenved miattam - szerencse, hogy én jól titkolom a miatta kialakuló szenvedésemet. Bár lehet, néha már észrevette. Például, amikor ketten maradunk egy helyiségben. Bárki elmondhatná, hogy izzik a levegő és mindketten arra gondolunk, hogyan tépjük le egymásról a ruhát. Ilyenkor sem mer a szemembe nézni, de már megtapasztaltam a jeleit. A karjai keresztbe tevése, bódult mosoly és a hajba túrás. Mind ismertető jegyei felém, mind nekem szólnak. Ő úgy gondolhatja, ezt nem tudom... Pedig úgy ismerem már, mint a tenyeremet. Mintha már úgy születtem volna, hogy ismertem minden porcikáját. Vajon ő is elmondhatja ezt rólam? Észreveszi, amikor kívánom, amikor megcsókolnám? Azt hiszem, nem... Túl sokat csalódott már bennem, túl sokat várt már rám. Nem tudja észrevenni a jeleket, mert a szenvedés eltereli a figyelmét az apró dolgokról. Ha csak egyszer... ha csak egyszer megpróbálná nem a rossz oldalát nézni ennek az ismeretségnek. Na, akkor megértené, mit érzek, és miért nem tehetem vele azt, amit szeretnék. Akkor talán könnyebben túllépne rajtam s nem kínozná annyit a szerelem. 

A mai nap is egy szörnyű nap volt számunkra. Ő látott engem mással, én láttam őt egyedül, sírva. Mindkettőnknek megszakad a szíve, de az igazság az, hogy rajtam múlik minden. Rajtam múlik az, hogy hagyom most szenvedni - később pedig továbblépni, vagy magamhoz kötözöm, hogy soha el nem múló fájdalmat okozok neki...

                                                                Írta: Egy lány reménye

would u lie with me and just forget the world?

Hétfő este volt. A szünet utolsó napjai következtek, így hát ki kellett élvezni. Miután megnéztem két évadnyi szex és New York-ot, úgy döntöttem, nekiállok készülődni. Zenehallgatás és hajszárítás közben rájöttem, mi kell nekem. Valaki, aki pár órára elfelejteti velem azt a személyt, akibe fájdalmasan bele vagyok esve. Olyan emberre gondoltam, akivel már volt dolgom, messze lakik, így egészen optimális volt a helyzet. Megtörtént, egy-két csók, és rá már nem is gondoltam. Azt hittem, így lesz tökéletes az estém. Nem volt az, de legalább felnyitotta a szememet arra, milyen is vagyok valójában.
Tessék. Meg kaptam valakit, nem kellett sokat szenvednem miatta, boldog is lehettem volna. De nem. Amíg nem kaptam meg, sóvárogtam érte, húztam az agyát. S ahogy sikert arattam? Valahogy már nem foglalkoztatott a dolog. Ahogyan ott álltunk a szórakozóhely közepén, körülnéztem. Rengeteg helyes fiú, mosolyogtak, idősebbek voltak, ergó maga a tökély. Abban a pillanatban elfelejtettem, hogy nekem itt egy srác, akivel foglalkoznom kéne - más kellett, olyan, akit nem kaptam meg eddig, de meglehetne. 

Mi van, ha egyszer őt is megkapom annyi év sóvárgás után (ismét)? Nem fog érdekelni többet ő sem? Ennyi lenne? Az éjszakai sírások, a gyomrom görcsbe rándulása, az izgalom és szenvedés... mind szertefoszlana egy pillanat alatt? Kíváncsi vagyok. Nem szeretném ezt. Most úgy gondolom, hogyha egyszer megkaphatnám, többet nem akarnám elengedni. Ahogy egy jó barátom mondta nekem egy lelkizős estén:

"Te azt várod el tőle, hogy lehozza neked a csillagokat. Nem feltételezed, tudod, hogy megtenné úgy, hogy nem is ismered annyira. Mi van, ha nem hozza le neked a csillagokat, csak kisebb dolgokat tesz meg? Elveszti a varázsát, mert túl nagyok az elvárásaid vele kapcsolatban!"

Igen...Lehet, hogy ha megkapnám, csalódnék benne és már nem érdekelne. Így arra a következtetésre jutottam, hogy változtatni kell. Vagy el kell felejteni végleg, vagy kevesebb elvárásaim kell, hogy legyenek. Hiszen azt is elvártam, hogy felköszöntsön szülinapomon. S lásd, én naiv... Nem tette meg. Pedig ennyit igazán megérdemelhettem volna, azok után, amilyen pozitív dolgokat állított rólam.
Holnap kiderül. Látni fogom a nézéséből. Megtudja a dolgokat, mert elszóltam magam és már nem tudja kikerülni ezt a témát sokáig. Érzem, tudom, hogy lassan egy hosszú-hosszú beszélgetés fog ránk várni. Ennek így kell lennie, annyira kell ez, mint egy zápor a nyári tikkadt időjáráskor. És most melyik szakaszban járunk? Abban, amikor már a levegő fülledt, 45 fok van, látod messziről a felhőket, de kéne még egy kis szellő, hogy odafújja feléd...

strong

Ami nem öl meg, csak erősít. Eddig nem hittem ennek a mondásnak, de igaznak bizonyult az elmúlt hetekben. Nem a múltra koncentrálva, a jövő felé haladok és a rosszat eldobom jó távolra tőlem. Így kellett volna csinálni mindig is, de sosem tudtam tökéletesen teljesíteni ezt a feladatot. Bár, ha úgy nézzük, még most sem tökéletes. Hogy miért nem?

Ismét elkezdtem beszélgetni a tatabányai régi nagy Ő-vel. Olyan ez, mint egy ördögi kör. Mindig nála lyukadok ki, bármit is teszek. Talán még fesztiválozni is együtt megyünk, pedig az igazság az, hogy nem szeretném... Nem akarok vele bármilyen kapcsolatba bonyolódni. Neki ismét barátnője van, mégis keresi a társaságom. Ha én lennék az a lány, vajon mással is ezt csinálná? Elég nagy az esély rá. Így hát inkább hagyom, hogy elfelejtse azt a baklövésemet, amikor újra felkerestem, és élje újra az életét nélkülem. Én is tudok nélküle élni, bár nem könnyedén, de megtanultam az idők során. 

Egy valaki még megzavarta a mindennapjaimat, egészen szeptember óta. Hullámoztak az érzelmeim, mintha a vidámparkban lennék, és mindig rosszul éreztem miatta magam. Sírtam, zokogtam, a gyomrom görcsbe rándult... Megörültem, mikor megtudtam, lenne esély, aztán újra megzuhantam, amikor elmondták, még sincs... Azóta sokat gondolkodtam rajta. Talán, ha egyszer megint lenne esély arra, hogy közünk legyen egymáshoz... Sosem lenne több egy alkalmi "kavarásnál". Én mindig többet akarnék, ő pedig sosem bántana meg engem azzal, hogy velem legyen?! Igen, ez így nem hangzik értelmesen, de én értem, mire akart célozni. Arra, hogy ismeri a lelkemet, tudja, hogy megbántana egy-két tettével, azt pedig nem szeretné... Ismerem már eléggé.

És hogy mi a legfontosabb dolog, amit átéltem ezen a héten? 

Ez is egy körforgás, aminek sose lesz vége. Nincs napos oldala, hiszen egy esemény teljesen megváltoztatta kettőnk közös életét - és az ő teljesét. 

Az unokatestvéreim házában voltunk vasárnap. Utoljára akkor jártam ott, amikor elkezdtem vele beszélgetni mélyebben. Azon a héten, amikor összejöttünk. Aznap találkoztam személyesen utoljára a szüleivel... Emlékszem, megbeszéltük, hogy ha egyszer már nem leszünk együtt, az ilyen eseményeknél egyszer ő jelent beteget, majd én. Tavaly nem rendeztek semmit... Most pedig, mit is tehettem volna? Beteget jelentenem nem kell, hisz nincs kitől bujkálnom... De az érzés, amikor beléptem a házba?

Rettenetes volt... A gyomrom darabokra szakadt, a szemem kezdett könnybe szökni, lábaim és kezeim remegtek. Rám néztek a szülei, és szomorú arccal köszöntek. A testvére? Levegőként kezelt. A mai napig sem tudom, miért... 

Borzalmas volt újra ott lenni. Abban a szobában, annál a széknél, amin régen ült. Azon a helyen, ahol - ha minden normálisan történt volna - most nem lettem volna, mert rám került volna a sor a betegségben. Vagy talán együtt mentünk volna oda... Sosem fogom megtudni. 

Sosem éreztem magam annyira erősnek, mint aznap. Bár csak egy hajszál választott el attól, hogy zokogásban törjek ki, ez nem történt meg. Lenyeltem a könnyeimet, szembenéztem a sorssal, a múlttal, a fájdalommal... Szembenéztem vele.

És tudjátok mi a legfurcsább? Másfél év után újra éreztem, hogy ott van mellettem. Éreztem az illatát, a leheletét a nyakamon. Lehet, hogy csak a tudatalattim művelte ezt velem azért, hogy elnyomja a rosszat. De lehet, hogy nem tévedtem. Én hiszek az utóbbiban, mert szeretett. Talán még most is szerethet valahol, messze tőlünk.

Remélem látja, mennyit erősödtem és javultam. Hogy mennyit tanultam az élettől, és mennyit adtam már cserébe. Ami pedig jelenleg a legfontosabb, hogy remélem rávezet az arany középútra azzal kapcsolatban, hogy mit tegyek. Mit tegyek a legundorítóbb emberrel? Neki is köze lenne ehhez a dologhoz... És tudnám mit csinálna. Egy biztos. Nem az ő oldalukon állna!

az emberek nem mindig azért sírnak mert gyengék, hanem azért, mert túl sokáig maradtak erősek..

Ámen. Vasárnap kipróbálhatom ezt a teóriát. Hogy is lesz? Ha elég erős leszek, akkor kiakadok és sírok otthon, ha nem, akkor még ott a helyszínen? Nem lenne szép az utóbbi...
Van négy napom arra, hogy felkészüljek egy eléggé kellemetlen találkozóra. Oda megyünk, ahova régen vele megbeszéltük, hogy ha szakítunk, évente váltjuk egymást. Egyik évben ő jelent beteget, máskor én - az unokatestvéreim névnapjáról van szó. Tulajdonképpen nem tudom mit csináljak. Jelentsek beteget? Nincs értelme, hiszen ő már nem tudna eljönni sose... Ott kezdődött el minden köztünk, azóta nem voltam abban a házban. 
Szembe kell néznem ezzel, egy másik undorító emberrel, aki tönkreteszi perpillanat a családomat egy fiatal lotyóval és vissza kell fognom magam, hogy ne üssem agyon. Találkozok az ő szüleivel, akik a tragédia óta úgy néznek rám, mint egy utolsó, mocskos bérgyilkosra... Nem mintha nem cipelnék elég fájdalmat... És mindezek tetejében senkinek se szólhatok semmiről egy szót sem, mert valaki rosszul jönne ki belőle. Gyönyörű vasárnapom lesz, már látom..
Inkább terelem a gondolataimat. Egyiket a másikba. Olyan ez, mint az eredet. Csak itt nem álmokról, hanem a valóságról beszélünk. Két emberről, akik még mindig az életem részei valamilyen formában, de sosem lesznek teljesen azok.
Múlt héten felcsillant egy csöppnyi remény a szememben, de hamar elillant. Lehetőségem lett volna megpróbálkozni a lehetetlennel, de mégsem adta meg a sors ezt az alkalmat. Olyan, mintha egy kötélre kötött csokit húznának előttem. Néha-néha megállítják, már majdnem elérném, aztán tovább húzzák.. - és én csak futok, futok, és futok a semmiért...
Úgy gondolom, ez lehet az oka a péntek esti csodálatos alkotásomnak. Küldtem egy üzenetet annak, akit már rég el tudtam felejteni, mivel el kellett. A tatabányai fiút, akihez közelebb állhattam volna, mint az eddigi "nagy ők"-höz. Mégis, az a közel olyan messze volt (csak 285 km..) Így több veszekedés, újrakezdés, találkozás megbeszélés és lemondás, hiszti, önzőség és fájdalom után eldöntöttem, hogy nem csinálom tovább, elengedem... Had menjen az orra után, keressen egy szép barátnőt helyben, én pedig keresek valakit Debrecenben. Ő talált is.. Én is, csak az enyém foglalt volt. Vagy elvették előlem? Így is lehetne fogalmazni... 
Szóval, küldtem neki egy üzenetet, nem tudom, milyen okból. Kiderült, hogy nem utál - most se. Pedig miattam vesztünk össze, direkt csináltam, hogy megkönnyítsem neki az elválást. Megígérte nekem, hogy újra beszélni fogunk, elmesélte, mennyire hiányoztam neki...
Ígéret. Olyan szó, aminek mély és komoly a jelentése, de sokan csak félvállról veszik. Ő is ezt tette, pedig nem így ismertem.. Ma délután sírva nézegettem az idézeteket, és egy rá passzolót találtam. Mondani sem kell, hogy utána még jobban sírtam...


                   Ismerős érzés? Amikor azt várod, mikor hív fel, 

                  vagy mikor ír neked. Csak vársz, de nem

               történik semmi. Te biztosan arra gondolsz, hogy

                nem tud, de az sosem fordul meg a fejedben,

                                  hogy nem akar...
              

 
Legalább arra a csöppnyi időre elfelejtettem azt, aki itthon okoz hiányosságot az életemben... Bár ez is fáj, de ha akarok, újra kiszállhatok belőle, még idő előtt!

march.

Március depressziós száma:





Március partulós száma:





Március valakire emlékeztető száma:





+ 1: Március KIÉGETŐS száma:

mer’ én téged – nem vicc tényleg, kicsit szokni kell, hogy – örökre szívembe zártalak..

- Bele voltál zúgva abba a srácba?

- Én? Sose!

- Ne butáskodj! Hiszen állandóan hívogattad sírva, szomorúan néztél rá, elvártad, hogy megbeszéljétek a kettőtök dolgát. Sírtál utána, mindig ott voltál, ahol ő, mindig őt akartad.

- Nem sok idő az a mindig, csak két hét.

- Nem sok, de intenzív. Tehát, bele voltál zúgva?

- Bele. Bár ez nem az igazi volt. Csak egy fellángoló érzés, ami hamar kihunyt. Csak egy bánatfelejtő eszköz volt. Hogy ne gondoljak arra, akiért tényleg bármit megtennék.

- Szerelmes vagy abba a valakibe? 

- Nem. Ahhoz jobban kéne ismernem. De biztosan az lennék, meg mernék esküdni rá! Elég lenne, ha a szemembe nézve elkezdene mesélni, és máris elolvadnék. 

- Ez a belezúgás melyik fázisa? 

- Azt hiszem, a legrosszabb és leghosszabb... A tehetetlenség, a kín. 

- Miért? Vele nem csinálod azt, amit a "két hetessel" ?

- Vele?! Sose merném! Elsüllyednék szégyenemben! 

- Akkor mit csinálsz ?

- Csöndben vagyok. Reggelente felkelek, még a fejemben van az álomkép, ahogy ölel. Elindulok az iskolába és meglátom. Nem szólok, lehajtott fejjel elmegyek mellette. Csöndben vagyok. Némán nézem, ahogy kézen fogva sétál az udvaron a szerelmével. Nem ejtek könnyeket, mert nem szabad. Nem láthatja senki, ez halk szenvedés. Majd otthon gondolok rá következőnek, s akkor már sírhatok, senki sem látja. Zokogok hangtalanul, úgy, hogy még a falak se hallják meg. Ha szórakozni megyünk el, nem hívogatom, hogy jöjjön ő is - nem merem, nem tehetem meg. Félek mit mond, félek, mit gondol, annyira sokat számít nekem. Csöndben kell maradnom örökre. Ez nem szerelem, ez belezúgás - ez kín.

- Lesz jövőtök?

- Volt múltunk, fájdalmas a jelenünk, de hogy lesz a folytatás? Biztosan... Az már nem lesz csöndes, az ordítani fog a kínzástól. A lelkem kínzásától. Hogy miért? Mert ő felejtőnek fog használni és én belemegyek akkor is. Nem fogok gondolkodni, nem az agyam fog diktálni. Ismerem magam. Azt gondolom majd, hogy elég lesz egy ölelés, egy csók, az illatát megérezni és máris tele leszek örömmel, nem kívánok majd többet. Pedig fogok... Egyre többet és többet. De ő nem, és én megint csöndben fogok tűrni...

                         Pedig nem vagyok szerelmes, csak buta.

aludj csak, én álmodom...

                                                          
                                             2009 - 2011...

mi más is lehetnék, csak csönd neked...

Megkerestél, megszereztél, megaláztál, megbocsájtottam, megbocsájtottál, megbántam, meggondoltam magam...

A mai napig azt hittem, hogy csak egy rossz vicc voltam számodra, de tévedtem. Akár hiszed, akár nem, sokat jelentek neked - ahogyan te is nekem. Mindig emlékezni fogsz rám, ha akarsz, ha nem. Van, ami örökre össze köt minket. Én ennek örülök. Nem azért, mert így könnyebben lehetek majd a tiéd, hanem azért, mert nem alacsonyodhatok le a többi tucat szintjére. Nem egy strigula vagyok, hanem olyan, akit tényleg meg kell becsülni. Azért, mert én voltam az...

Még mindig nem vagyok szerelmes, de lehetnék az. Csak ahhoz sok mindennek kéne történnie. Sok olyannak, ami nem tetszene az embereknek. Hagyom, hogy a sors döntsön. Ha azt akarja, hogy egyszer majd szerelmes legyek belé, akkor az lesz. Ha nem? Akkor majd jön egy másik igazi. Remélem.

Ha már a sorsnál tartunk, egy undorító alak is tud lenni. Ma tragédia történt az iskolánkban. Egy ott dolgozó, fiatal nő elvesztette az életét. Egy reggel felkelt, mint minden alkalommal, elindult munkába, végezte a dolgát, és egyszer csak bekövetkezett az utolsó lélegzet, mozdulat, gondolat... Mind így végezhetjük, akár holnap. Én nem akarok meghalni. Nem tudom elképzelni, mi lehet azután. Hogy már nem gondolkodol, nem létezel, nem vagy részese az olykor igenis szép világnak. Ha tehetném, örökre élnék, bármennyi gonddal is kéne szembenéznem. 

De mindannyian így fogjuk végezni, kiszolgáltatva a föld alatt. Belegondoltál már ebbe? Borzasztó...

És ma más is feljött. A halál szaga és hangulata érződött a levegőben, feltörtek rettenetes emlékek. Megint feljött ő, amikor megtudtam, hogy meghalt és amikor a temetőben álltam, hallgatva ahogy lassan minden kupac földet rá szórnak a sírra. Mindez feljött, és egy kicsi választott csak el attól, hogy kiboruljak teljesen. Ehelyett hoztam a szokásosat és elkezdtem poénkodni, hülyéskedni - mintha semmi sem történt volna. Mindig ezt csinálom. Menekülök az érzelmek elől, nem akarom, hogy feltörjenek bennem. Félek szembenézni a sorssal, a múlttal, a jelennel és a jövővel. Lehet, hogy kezeltetni kéne, de az is lehet, hogy ez teljesen átlagos érzés. Nem tudom, más ilyen sorsú emberrel még nem volt "szerencsém"...

De hogy jót is mondjak a sok mosolysavanyító dolog mellett, főszerkesztője lettem a Debreceni Diákújságnak és blognak. Hogy mennyire örülök ennek? Nem tudok annyi karaktert írni, hogy megmutassam... :)

feltörő emlékzuhatag

Pár héttel ezelőtt csak egy hirtelen ötletnek tűnt. Tudtam, hogy jön a tavasz és felszedtem pár kilót télen. (Mert miért is ne?) Nem akartam így maradni, ezért én, a nagy "sportoló" elhatároztam hogy minden este futok a futógépen egy órát. Aha... Az egy órából először öt perc, majd tíz lett, a leghosszabb teljesítményem pedig három hét alatt húsz perc volt. Kivéve a mait. Ma valahogy más volt minden. Rossz volt a közérzetem, délután már sírtam is a semmiért. Elkezdtem futni, zene be. Direkt olyan számokat kerestem, amitől nem depressziózok. Sikerült. Egészen felpörögtem, nem fáradtam. A huszadik percnél megörültem, hogy még bírom, és abban a pillanatban a fejembe hasított egy emlék:
Nyári, forró éjszaka volt, két évvel ezelőtt. Már hajnali kettő lehetett de én fent voltam, mert vártam arra, hogy felhívjon. Aztán jött az sms és én megörültem: Itthon vagyok, hívhatsz! :) Tárcsáztam az otthoni telefonszámukat, kihasználva az éjszakai ingyen telefonálás lehetőségeit. Csörög egyszer, csörög kétszer...felveszi. Meghallottam a hangját és görcsbe ugrott a gyomrom. Ő köszönt majd ezzel egyidejűleg ásított is egy nagyot. 
- Nem zavarlak, ha fáradt vagy. - mondtam, de titokban reménykedtem hogy nem rakja le.
- Jaj, dehogy! - ez az! - Csak most futottam másfél órát és kicsit kimerített. - másfél óra... röhögtem magamban. Vízilabdás, jellemző... 
- Nem tudom elképzelni, hogy tudsz ennyit futni - mondtam szkeptikusan. 
- Egyszerű. Csak gondolj bele. Hajnal van, sehol senki az utcán, az időjárás pont megfelelő. Fülhallgató bedug és csak a gondolataidra koncentrálsz. Ilyenkor tisztul ki a legjobban a fejed.
- Ma mire gondoltál? - kérdeztem.
- Rád. - felelte. Az orrom alatt mosolyogtam. - Egyszer elfoglak cipelni magammal, majd meglátod, teljesen felfrissülsz.
- Ne hülyülj... én meg a futás az utolsó két dolog, ami összepasszolhat. - nevettem. 
- Dehogy is! Amúgy meg, addig foglak nyúzni ezzel amíg el nem jössz velem. A másik dolog pedig, amit még elfelejtettem említeni, az utána a zuhany. Rohadt jó érzés annyi futás után a felmelegedett testedet a hideg víz alá rakni. Khm... és ha te is futsz velem, utána még jobb lenne. - mondta. Hallottam, hogy halkan nevetgél, ami boldoggá tett. 
Még három órát beszéltünk telefonon, minden témát kimerítve... De most nem az volt a lényeg, hanem a futás. Újra visszatértem a jelenbe és észrevettem, hogy már fél óránál tartok. Nem tudtam megállni, már csak miatta sem. A düh és a fájdalom vitt előre, és két óra múlva álltam le. Nem voltam fáradt, csak a mellkasomban tört össze újra és újra valami. Megint... Beszaladtam a fürdőszobába, ledobtam az összes ruhámat egy pillanat alatt és beálltam a hideg zuhany alá. Mennyei volt, nem hazudott. Még jobb lett volna, ha ő is velem van. Összezuhantam és elkezdtem sírni. Megint feljött, de most sok idő telt el az utolsó alkalom óta. Hiányzik nagyon. Ott, a zuhanyzóban ülve minden emlékem feltört róla, a legrosszabbak is. Az is, amikor a füvön feküdtünk együtt és az, amikor ő feküdt a koporsóban. Minden emlék feljött, és meggyötört. Még most is sírok. Pedig ez egy órája volt. Állandóan hiányzik nekem az életemből, de most még egy picivel jobban. Megváltoztatta az életem, mindenféle értelemben. Megtudtam mik az igazán fontos dolgok az életben. Megtanultam, hogyan szeressek valakit  félelem nélkül. Megtudtam, milyen az igazi szerelem. Megtudtam, milyen az igazi fájdalom. Olyan fájdalom, amibe nem tudsz belehalni, de bele akarsz, mert nem bírod. Nem az, amikor otthagy a volt barátod, vagy nem néz rád egy barátnőd többet. 
Mi az a két dolog, ami neked eszedbe jut, ha azt mondják, gondolj egy jó és egy rossz emlékre? 
Jó: megismertelek Rossz: örökre elveszítettelek.... Ezt már nem lehet visszacsinálni.

                                             Nagyon tetszik. Utoljára
                                     a Légy jó mindhalálig
                                    tetszett ennyire, pedig
                                    nem egy stílus és műfaj
                                    a kettő.. Jó volt olvasni.
                                    Végre egy kis értelem..
                                            

 Sütött a nap amikor ma felkeltem. Ma tényleg sütött és nem csak álmodtam az egészet. Nem fújt a szél sem, csicseregtek a madarak, érezni lehetett a tavasz kezdetét. Az egyik legjobb barátom Raffaello-val köszöntött kora reggel nőnap alkalmából. Jól esett. Jól esett mindenkinek minden mozzanata, mert jó volt az idő, ezért a kedvem is. Bizsergek belül, tudom hogy jön a tavasz, tudom hogy minden kivirul - velem az élen. Mostanában nem gondolkodom azon, hogy kéne valaki. Esélyem sincs, mivel nem ismerkedünk meg új emberekkel, csak a régi, megszokott társaságban vagyunk mindig. Nem mintha ez nem tetszene, csak azt mondom, nincs olyan helyzet, ahol lehetne ismerkedni. Majd egyszer eljön annak is az ideje... Nem lehet mindenki olyan szerencsés, hogy tökéletes kapcsolatban él. Másokat sem rossz nézni, elvagyok mint a befőtt. Egy-két dolgot kivéve persze. Végül is, nem is kicsi dolog az, amiről direkt nem írtam eddig sosem. Nem akarom, hogy kiderüljön... Nem azért, mert védem a "nevemet", sem azért mert mást védek. Ki fog derülni... ha magától nem is, majd én gondoskodom róla. Olyan dolgot fog megtudni a fél iskola, amitől egy ember - úgy, hogy megérdemli - azt is megbánja, hogy él. Megérdemli... Nem szeretek kicseszni az emberekkel, de ez a valaki az egész családommal kicseszett. Erre pedig nagyon érzékeny vagyok. Velem szórakozhat, de velük nem. Ha ő(k) így, én úgy. Meg fogják még bánni azt a napot, amikor úgy döntöttek, egy bizonyos lépéssel ( undorító, botrányos, hányingerkeltő lépéssel ) tönkretesznek egy családot, ami már így is  csonka...

szabadság, szerelem... tücsök, köcsög!

Lehet, hogy az időjárás teszi, lehet, hogy a biológia, de egy biztos: Az emberek változnak. 
A csendesekből hangosak lettek, a kedvesekből szemetek, a jókból rosszak és a szerelmesekből magányosak. Ilyen ez az élet. Tehetünk mi a sors ellen? Nem igazán. Egyet nem értek, a jók miért vállnak rosszá. Miért van az, hogy van egy ember, akire büszke vagy, mert őszinte de mégis jószívű. Aztán durr, mint a villámcsapás, ő is egy arrogáns, bunkó, önző...férfi lesz. (De még milyen bunkó.) Aztán ott vannak a lányok. Vannak az okosak és az üresfejűek. Egyre több üresfejűvel találkozok. Nyávognak az utcán, a suliban, a buszon, a próbafülkékben, a kávézóban, a kocsmába, facebookon és egyéb közösségi oldalakon. Miért? Miért van az, hogy nekik osztani kell az eszüket, még ha azt sem tudják miről van szó? Még ott van a fenekén a tojáshéj, de ők aztán jobban tudják. Ez van, változnak a generációk. Lassan már minket is kitúrnak és átveszik az uralmat. (Ha egyáltalán van olyan... bár sok retardált azt hiszi van, és persze, hogy ők az uralkodók...) Lényeg ami lényeg, néhány ember elkeserítő tud lenni. Biztosan ti is találkoztatok már ilyenekkel. Sajnos nem tudunk velük mit csinálni, majd benő a fejük egy szép napon. Addig is foglalkoznom kéne a saját dolgaimmal. 
Mondjuk, hogy olyan munkára tehetek szert, amivel megalapozhatnám a következő 10 évemet. Elég nagy szó, az biztos. Csak pár emberen múlik, hogy megszavazzanak és én minden erőmmel azon leszek, hogy ez sikerüljön. 
Az iskola meg már megint egy más dolog... Nehéz, nehéz, kié nem az? De lehet, hogy mostanában túl lazára fogtuk magunkat. "Most lett vége az első félévnek!." "Még van négy hónap a suliból..!" Aha... aztán a következő, amin kapod magad az, hogy május van, és te még most kezdesz javítani... Na ez az a szint, amit nem szeretnék elérni.
Aztán még valami, a még mindig elérhetetlen. De valamiért úgy érzem, mindig az is marad. Kezdek teljesen belenyugodni, de úgyis változni fog még a véleményem, főleg ha egyszer még lesz közünk egymáshoz...(márpedig lesz!) Csak rossz ha velem szembe jön. Vagy amikor rám mosolyog... Vagy amikor hozzámért...Mindez vele kapcsolatosan történik, mégsem velem. Olyan furcsa. Itt van, egy karnyújtásnyira, mégsem érhetem el, mert valami (valaki?) mindig visszahúz. Hiányzik az illata, vagy az, amikor a fülembe suttog valami huncut dolgot. :} 
Ahogy már mondtam, ilyen ez az élet... Szenvedünk, de remélem megkapjuk majd a jutalmunkat. Ahogyan pedig egyik legdrágább barátnőmmel beszéltük:
                        - A mai nap tanulsága: **** elf*szosodott!
                        - **** meg énekel!!! 

february

Február depressziós száma:





Február partulós száma: 


  


Február valakire emlékeztető száma: 

summer, i miss u!

Csodaszép reggelem volt. Felkeltem, kimásztam az ágyból, felhúztam a redőnyt és megcsapott a napfény. Sütött a nap, csiripeltek a madarak, plusz tíz fok biztosan lehetett kint. Kiugrottam az ágyból, kiszaladtam az erkélyre és mély levegőt vettem. Jön a tavasz! Ez már nem lehet másnak a jele. Letusoltam, gyorsan megreggeliztem és egy tavaszi ruhát felvettem, majd elindultam kifele...
Aztán felkeltem. Kinéztem az ablakon és borongós, esőre álló idő volt. Nem, nincs tavasz, csak álmodtam. Még mindig az a zord, hideg, unalmas és undorító idő van, ami öt hónapja... Kezd kicsit fárasztó lenni, nem tudom, ti hogy vagytok vele. Sőt, valamelyik nap hallottam a rádióban, hogy a tél hivatalosan, orvosilag elismerten a depresszió időszaka. Annyi mindent feltalált már az emberiség... A telet nem tudná valahogy megszüntetni?  Okkal vagyok olyan, amilyen. Okkal vagyok bepunnyadva a szobámba, okkal vagyok szomorú és okkal sírok sokat. Nem, nem valaki miatt, egyszerűen csak ilyen a kedvem és már kezd nagyon kiakasztani ez a dolog. Napfényt akarok, azt akarom hogy kabát nélkül járkáljunk, hogy kijöjjenek az idegesítő szeplőim, hogy kiszőküljön a hajam, hogy mehessünk strandra, és hogy az legyen a kedd esti program, hogy hajnalig megyünk bulizni!!! Hiányzol nyár, nagyon... Szükségünk van rád!
És nem csak ezekért, hanem azért is, hogy felejtsek. Hogy ne kelljen aggódnom azért, hogy ne jöjjön velem szemben a folyosón. Mert akkor le kell hajtanom a fejem és csöndesen elsétálni mellette úgy, mintha sosem történt volna semmi, és semmit sem jelent nekem. Pedig ez nem igaz. Ha meglátom, összeszorul a gyomrom. Ha rímel egy szó a nevére, rögtön az jut az eszembe. Ha hallok egy dalt, ami kötődik hozzá, sírok. Ha a szemembe néz, elpirulok. Ha hozzám szól? Nem kapok levegőt, de nem a boldogságtól, hanem a sírás elfojtásától. Azért, mert tudom, hogy nem lehet az enyém. Lehetett volna, de nem így jött össze.Nem vagyok szerelmes, egyszerűen csak kötődök hozzá, mégsem lehet az enyém és ez kiborító. Szükségem van rá, kell a mindennapjaimhoz. Ő lehetne az én napfényem az alagút végén...
Ez van. Ilyen az élet, nem tehetünk mást. Van, akinek sorozatban összejön, van akinek sosem. Én az utóbbiak közé tartozom...

                           A bánat? egy nagy oceán.
                           S az öröm?
                           Az óceán kis gyöngye. Talán,
                           Mire fölhozom, össze is töröm.

                                                                  /Petőfi/

who are we?

Elég csak egy éjszaka, hogy belátást nyerj az emberek igazi énjébe, - ha van ott alkohol. Hiszen részeg ember igazat mond, igazat gondol és könnyen játszadozik. Ilyen volt ez az éjszaka is.
A füst szállt a teremben, a kezek a magasban voltak. A másik helységben sokan ültek, szívták a cigiket és öntötték a vodkát. Ez volt az az este, csak egy átlagos péntek. De nézzünk csak körbe, ki melyik állatot hozta ki magából. 

A megbűnhődött: 
Bocsánatkérés és kibékülés. Őszinte megbánás. Egy aranyos puszi a homlokra, és kész, minden rendben.
A kétségbeesett: 
Mit csináljunk, ha minden szétesett? Kapaszkodjunk valami olyanba, ami mindenkit felháborít, mégis jó és poénos dolog. Több lánnyal smárolás. Azért, mert kétségbeesett. Ez így van rendjén. 
Az elkeseredett:
Mindenkihez odamegy és próbál becsajozni, miközben van barátnője, hosszú-hosszú ideje. Ez milyen dolog? Mondhatnám, hogy normális, de akkor nagyot hazudnék. 
A kalandvágyó: 
Kesereg, mert a tiltott gyümölcs ott van az orra előtt, játszadozik vele, mégse lehet az övé. Kegyetlen az élet, de ezekből tanulunk. 
A szenvedélyes: 
Hiába játszadozik, a szíve egy valakiért dobog, és az nincs itt. Bevallja, nem akar megbántani senkit, mert neki a szíve diktál, ha az nem dobog erősen, nincs értelme kalandokba bocsátkozni - ami másoknak rossz.
A mérges kígyó:
Tudja, hogy másoknak rossz lehet azt nézni, de megcsinálja. Látja, hogy más nézi, de nem érdekli. Önző módon, szánalomra méltóan odadobja magát másnak, csak hogy féltékennyé tehessen pár embert.
A naív:
Az, aki azt hiszi, több alkalmas kavarás után most nem fogja még egyszer elkövetni azt a hibát. De mégis megteszi, és mások nyernek. Mindig elhatározza, hogy nem esik bele ugyanabba a hibába, de mindig megteszi. Lehet, hogy akkor ez nem is hiba? 
A titkoló:
Úgy tesz, mintha már jól lenne, mintha már nem érdekelné senki. De mégis, ha én belenézek mélyen a szemeibe, látom a csalódást és a fájdalmat. Tetteti, hogy jól van, de óriásit hazudik.
A kétszínű:
Milyen jó embernek is mutatja magát! De elég egy kis alkohol, és megmutatkozik a valódi énje. Az ártatlan kis lány hárpiává válik, nem foglalkozva mások érzéseivel. 
A felszabadult:
Vége valaminek, és ő szabadnak érzi magát. Ezt meg is mutatja, őrjöng, tombol, iszik mértéktelenül, de később más valami is felszabadul: a valódi fájdalom, amit eltakart eddig.
Az "ártatlan":
Azt mutatja, ő nem tehet semmiről, végig hallgatja a lányokat, ahogyan bocsánatot kérnek tőle szánalmas módon. Ő csak mosolyog, helyesel, és titokban azt számolgatja a fejében, ez hanyadik lány volt már, aki megvolt neki. 
A hazug:
Ő is egy a sorban, ő is bocsánatot kér azért, amit meg sem tett. Bevallja, hogy már nem érez semmit, megnyugtatja a másikat, hogy nincs harag, csak tiszta barátság. Már nem érdekli őt, túl van rajta. És ez az éjszaka egyik legnagyobb hazugsága...

február 14.

Ma reggel nehezen keltem fel. Alig tudtam kipihenni a hétvégét. Kimásztam az ágyból, zuhanyoztam, megreggeliztem, kisminkeltem magam és kocsiba ültem. Egy kávé és az egyik legjobb barátom az iskolában, egy fizika óra majd egy matek, egy spanyol kellemes csalódás, és egy átlagos irodalom óra. Aztán fél füllel meghallottam azt, hogy "Valentin-nap". És leesett. Ma február tizennegyedike van, a szerelmesek napja, és én leszarom. De tényleg. Eszembe sem jutott, fel sem tűnt. Tudjátok milyen ez az érzés? Fergeteges! Hogy miért? Azért, mert én hülye azt hittem, kell ez az érzés. Az érzés, ami sok mindenkinek van. Hogy szerelmes, hogy boldog, hogy együtt alszanak és élnek valakivel. Nos... nekem ez nem kell. Nem az érzés kell, egy ember kell. De arra pedig felesleges gondolni, szóval mély levegő, szú-szá, és elfogadom hogy nem lehet. Így jött össze tehát, hogy nem érdekel a valentin-nap. És engem ez teljesen felvidít! :}

to live doesn’t mean you’re alive..

                                  Where are you, honey?

Olyan, mintha minden nap álarc mögé bújnánk. Ők azért, mert szégyenletes dolgot tettek. Ő azért, mert megbántott valakit. Te azért, mert hazudtál. Én azért, mert félek. Melyik a jobb? Hogy élünk, vagy hogy élőnek mutatjuk magunkat ? Egy idő után a hullának is szaga lesz... Csak azt nem a bogarak fogják majd megenni, hanem a gyáva, elcseszett emberek... Olyanok, akik nap mint nap körülvesznek minket.

let the rain wash away all the pain of yesterday.

Mi lenne akkor, ha minden visszafele történne? Csak gondolj bele, mint a Benjamin Button c. filmben, bár én néhány dolgot máshogy képzelnék el..
Egy koporsóban ébredek, a föld alatt. Csak akkor kezd el működni a tüdőm, ha kiásom magam. Miután ez sikerül, megvilágítja a fakó szememet a napfény, és üvölteni kezdek. Túl erős, nem bírom. Ránézek két kezemre, és észreveszem, hogy alig tartja valami őket. Ráncos, oszladozó bőr terül rajta, hajam ősz és hullik. Mi lenne, ha így születnénk meg?..
Aztán elvisznek a kórházba. Az intenzív osztályon kezelnek, gépekre kötve. Körülöttem mindenki "most született meg", köhögnek és nem bírnak beszélni. Több hónap múlva megérkezik az első látogatóm, a lányom. Nem látszik az arcán öröm, hogy láthat, inkább kétségbeesés. Talán vár valamire, egy végső jelre? De hiszen most kezdődik az életem! 
Egy év... Egy teljes év telik el, miután kiengednek onnan. Hazamegyek, a saját kis öreg házamba, ahol már nem lakik senki, csak egy macska járkál a kerítés szélénél. A férjem még nem él, a családom lemondott rólam, mielőtt megszülettem. Egyedül vagyok évekig, nézem a tévét, kötök, néha melegítek egy kis levest, és a helyi újságot olvasgatom. Aztán megszületik a férjem is, röpke nyolc év múlva. Nagyon örülök neki, de rossz passzban van. Minden nap én ápolom őt, viszem neki a gyógyszereit, felöltöztetem, megetetem egészen addig, amíg nem bír magától járni. Lassacskán már az udvarig is el tud menni, majd ki egészen a sarki boltig, hogy hozzon az újdonsült macskánknak tejet. Minden reggel, amikor megmosom az arcom és belenézek a tükörbe, látom, ahogyan a ráncaim fokozatosan simulnak elfele. Egyre szebb leszek, egyre többet gondoskodom magamról és többnek érzem magam. Már sétálni is sokat tudok egy huzamban és van amikor biciklivel közlekedem. Később tervezek venni egy kocsit is. 
Hetente megszokott látogatni a 39 éves lányom és a 37 éves fiam is. Mindkettőjüknek két gyermekük van, az unokáim, és szívesen látom őket mindig. Játszani szoktunk, a férjem felveszi őket a nyakába, és együtt szaladnak. Sok-sok nap telik el így, és a gyerekek egyre fiatalabbak lesznek.. Ahogyan mi is. Lazább ruhákban kezdek járni, már nem kell szemüveget viselnem olvasáshoz, könnyedén hajolok le és egészen későig bírok fent maradni éjszakánként. Mint például a fiam esküvőjén. Egy szép nyári nap ez a nap. Már látom a menyasszonya pocakját az első unokámmal, a gyönyörű fehér ruhájában. Örülök, hogy ilyen jó feleséget fogott ki magának. De sajnos a gyönyörű napot megkoronázta egy még fontosabb esemény. A lányomnál elindult a szülés az ikrekkel. Rohanunk a kórházba, a párom vezet, mivel ő nem ivott alkoholt. Több óra ugyan, de megérkezik az orvos, hogy minden rendben ment. Később már a kezünkbe tartjuk őket, várva, hogy a végső álmukba elszunnyadjanak.
Nézem napról napra, ahogy egyre kisebb lesz a pocakja. A fiam megismeri az igazit, és a lányom férjhez megy... Sűrűn telnek a hónapok, míg nem a fiú főiskolás lesz a lány pedig gimnazista. Egyre kisebbek én pedig egyre szebb. A barátnőimmel néha eljárunk szórakozni, és olyankor kipanaszkodom magamat a férjemmel kapcsolatban. Mostanában nagyon sokat veszekszünk, már a válást is megfontoltam.
Ma van a lányom első napja általános iskolában. A nagy táskájával battyog az utcán, szorosan előttem. A gimnazista fiam, aki szintén elsős, kamaszkorát élve nem foglalkozik velünk, és előre siet. 
Majd megkérem egy rohanós reggel a férjem, hogy vigye a lányt óvodába, mert már késésben vagyok munkából. Felveszem a magassarkú téli csizmám, beülök a kocsimba és már rohanok is szélsebességgel. 
Fél napos a kislány. A betegágyon feküdve karjaimban tartom, ő csak sír megállás nélkül. Sírok, kegyetlenül zokogok mert tudom, hogy itt a vég. Nem láthatom többet őt, megfiatalodott. Rá két évre a fiamtól is el kell búcsúzni. Egyedül maradtunk a párommal, unalmasan telnek napjaink, és már 20 évesek vagyunk. 
Lassan véget ér az egyetem, és nekünk elválnak útjaink. Más városba kerülünk mindketten, a szüleimhez költözöm. Van saját szobám, háziállatom, és van ki főzzön rám. Fergeteges érzés.Meghal a szerelmem, még mielőtt együtt lettünk volna. Aztán "megszületett", és egymáséi voltunk. Nagy, középiskolás szerelem. Igazi volt, és sosem lesz még egy olyan.  
Azon kapom magam, hogy már nem ismerem őt, helyette általános iskolás, nevetséges gyermekkori szerelmeket kergetek, fiatal, meggondolatlan fejjel. 
De már mindegy, hisz itt az óvoda. Alig tudom kifejezni magam, nehezen jönnek a szavak a számra, és egyre csak rosszabb lesz ez a helyzet..
Eljön az idő, mikor már nem tudok beszélni, pedig nagyon éhes vagyok, és nem értik meg, csak mosolyognak rám. A hajam kihullt, nincs fogam és tehetetlen vagyok.
Otthon ringat édesanyám a karjaiban. Könnyek hullnak szeméből, fájdalmasan néz rám. De ki is vagyok én? Mi ez körülöttem? Hol vagyok? Nem tudok semmit, össze vagyok zavarodva... Csak azt érzem, hogy egyre nehezebben tudok levegőt venni... Egészen addig, míg lecsukódnak szemeim, és nem marad több emlékem erről a földről...