april.

Április depressziós száma : 





Április partulós száma : 





Április valakire emlékeztető száma:

egy remény naplója

2011.04.28.
csütörtök


Láttam a szemében a fájdalmat. Messziről észrevettem, hogy felém tart, sietve - mintha mondani készülne valamit. Már csak pár méterre voltunk egymástól, de akkor elbizonytalanodott. Szája beszédre nyílt, majd meggondolta magát s amikor belenéztem mélyen a szemébe, hirtelen elkapta tekintetét. Még így is láttam, hogy elpirult. Ennyire sokat jelentenék neki? Ilyen sokat jelentene neki az a pár alkalom, amit együtt éltünk át? Nem gondoltam volna régen, hogy ideáig jutunk. Mégis mit gondoltam én? Hogy beérjük majd ennyivel? Naiv voltam és nem terveztem előre. Otthagytam, egyedül a sötétben, magányosan s valaki másnál kerestem vigaszt. Így is boldog vagyok, nem tagadom. De minden nap lefekvéskor, éjjel s nappal ott motoszkál bennem a kíváncsiság, hogy vajon milyen lenne, ha vele lennék. Néha csak megragadnám, egy elzárt helyre vinném és bevallanám neki, mennyire akarom őt. Mégse tehetem. Nem tehetem meg vele azt, hogy megbántsam, hogy később csalódást okozzak neki. Ő jobbat érdemel tőlem. S bár tudom, hogy jobb neki nélkülem, mégis szívszaggató nézni azt, ahogyan szenved miattam - szerencse, hogy én jól titkolom a miatta kialakuló szenvedésemet. Bár lehet, néha már észrevette. Például, amikor ketten maradunk egy helyiségben. Bárki elmondhatná, hogy izzik a levegő és mindketten arra gondolunk, hogyan tépjük le egymásról a ruhát. Ilyenkor sem mer a szemembe nézni, de már megtapasztaltam a jeleit. A karjai keresztbe tevése, bódult mosoly és a hajba túrás. Mind ismertető jegyei felém, mind nekem szólnak. Ő úgy gondolhatja, ezt nem tudom... Pedig úgy ismerem már, mint a tenyeremet. Mintha már úgy születtem volna, hogy ismertem minden porcikáját. Vajon ő is elmondhatja ezt rólam? Észreveszi, amikor kívánom, amikor megcsókolnám? Azt hiszem, nem... Túl sokat csalódott már bennem, túl sokat várt már rám. Nem tudja észrevenni a jeleket, mert a szenvedés eltereli a figyelmét az apró dolgokról. Ha csak egyszer... ha csak egyszer megpróbálná nem a rossz oldalát nézni ennek az ismeretségnek. Na, akkor megértené, mit érzek, és miért nem tehetem vele azt, amit szeretnék. Akkor talán könnyebben túllépne rajtam s nem kínozná annyit a szerelem. 

A mai nap is egy szörnyű nap volt számunkra. Ő látott engem mással, én láttam őt egyedül, sírva. Mindkettőnknek megszakad a szíve, de az igazság az, hogy rajtam múlik minden. Rajtam múlik az, hogy hagyom most szenvedni - később pedig továbblépni, vagy magamhoz kötözöm, hogy soha el nem múló fájdalmat okozok neki...

                                                                Írta: Egy lány reménye

would u lie with me and just forget the world?

Hétfő este volt. A szünet utolsó napjai következtek, így hát ki kellett élvezni. Miután megnéztem két évadnyi szex és New York-ot, úgy döntöttem, nekiállok készülődni. Zenehallgatás és hajszárítás közben rájöttem, mi kell nekem. Valaki, aki pár órára elfelejteti velem azt a személyt, akibe fájdalmasan bele vagyok esve. Olyan emberre gondoltam, akivel már volt dolgom, messze lakik, így egészen optimális volt a helyzet. Megtörtént, egy-két csók, és rá már nem is gondoltam. Azt hittem, így lesz tökéletes az estém. Nem volt az, de legalább felnyitotta a szememet arra, milyen is vagyok valójában.
Tessék. Meg kaptam valakit, nem kellett sokat szenvednem miatta, boldog is lehettem volna. De nem. Amíg nem kaptam meg, sóvárogtam érte, húztam az agyát. S ahogy sikert arattam? Valahogy már nem foglalkoztatott a dolog. Ahogyan ott álltunk a szórakozóhely közepén, körülnéztem. Rengeteg helyes fiú, mosolyogtak, idősebbek voltak, ergó maga a tökély. Abban a pillanatban elfelejtettem, hogy nekem itt egy srác, akivel foglalkoznom kéne - más kellett, olyan, akit nem kaptam meg eddig, de meglehetne. 

Mi van, ha egyszer őt is megkapom annyi év sóvárgás után (ismét)? Nem fog érdekelni többet ő sem? Ennyi lenne? Az éjszakai sírások, a gyomrom görcsbe rándulása, az izgalom és szenvedés... mind szertefoszlana egy pillanat alatt? Kíváncsi vagyok. Nem szeretném ezt. Most úgy gondolom, hogyha egyszer megkaphatnám, többet nem akarnám elengedni. Ahogy egy jó barátom mondta nekem egy lelkizős estén:

"Te azt várod el tőle, hogy lehozza neked a csillagokat. Nem feltételezed, tudod, hogy megtenné úgy, hogy nem is ismered annyira. Mi van, ha nem hozza le neked a csillagokat, csak kisebb dolgokat tesz meg? Elveszti a varázsát, mert túl nagyok az elvárásaid vele kapcsolatban!"

Igen...Lehet, hogy ha megkapnám, csalódnék benne és már nem érdekelne. Így arra a következtetésre jutottam, hogy változtatni kell. Vagy el kell felejteni végleg, vagy kevesebb elvárásaim kell, hogy legyenek. Hiszen azt is elvártam, hogy felköszöntsön szülinapomon. S lásd, én naiv... Nem tette meg. Pedig ennyit igazán megérdemelhettem volna, azok után, amilyen pozitív dolgokat állított rólam.
Holnap kiderül. Látni fogom a nézéséből. Megtudja a dolgokat, mert elszóltam magam és már nem tudja kikerülni ezt a témát sokáig. Érzem, tudom, hogy lassan egy hosszú-hosszú beszélgetés fog ránk várni. Ennek így kell lennie, annyira kell ez, mint egy zápor a nyári tikkadt időjáráskor. És most melyik szakaszban járunk? Abban, amikor már a levegő fülledt, 45 fok van, látod messziről a felhőket, de kéne még egy kis szellő, hogy odafújja feléd...

strong

Ami nem öl meg, csak erősít. Eddig nem hittem ennek a mondásnak, de igaznak bizonyult az elmúlt hetekben. Nem a múltra koncentrálva, a jövő felé haladok és a rosszat eldobom jó távolra tőlem. Így kellett volna csinálni mindig is, de sosem tudtam tökéletesen teljesíteni ezt a feladatot. Bár, ha úgy nézzük, még most sem tökéletes. Hogy miért nem?

Ismét elkezdtem beszélgetni a tatabányai régi nagy Ő-vel. Olyan ez, mint egy ördögi kör. Mindig nála lyukadok ki, bármit is teszek. Talán még fesztiválozni is együtt megyünk, pedig az igazság az, hogy nem szeretném... Nem akarok vele bármilyen kapcsolatba bonyolódni. Neki ismét barátnője van, mégis keresi a társaságom. Ha én lennék az a lány, vajon mással is ezt csinálná? Elég nagy az esély rá. Így hát inkább hagyom, hogy elfelejtse azt a baklövésemet, amikor újra felkerestem, és élje újra az életét nélkülem. Én is tudok nélküle élni, bár nem könnyedén, de megtanultam az idők során. 

Egy valaki még megzavarta a mindennapjaimat, egészen szeptember óta. Hullámoztak az érzelmeim, mintha a vidámparkban lennék, és mindig rosszul éreztem miatta magam. Sírtam, zokogtam, a gyomrom görcsbe rándult... Megörültem, mikor megtudtam, lenne esély, aztán újra megzuhantam, amikor elmondták, még sincs... Azóta sokat gondolkodtam rajta. Talán, ha egyszer megint lenne esély arra, hogy közünk legyen egymáshoz... Sosem lenne több egy alkalmi "kavarásnál". Én mindig többet akarnék, ő pedig sosem bántana meg engem azzal, hogy velem legyen?! Igen, ez így nem hangzik értelmesen, de én értem, mire akart célozni. Arra, hogy ismeri a lelkemet, tudja, hogy megbántana egy-két tettével, azt pedig nem szeretné... Ismerem már eléggé.

És hogy mi a legfontosabb dolog, amit átéltem ezen a héten? 

Ez is egy körforgás, aminek sose lesz vége. Nincs napos oldala, hiszen egy esemény teljesen megváltoztatta kettőnk közös életét - és az ő teljesét. 

Az unokatestvéreim házában voltunk vasárnap. Utoljára akkor jártam ott, amikor elkezdtem vele beszélgetni mélyebben. Azon a héten, amikor összejöttünk. Aznap találkoztam személyesen utoljára a szüleivel... Emlékszem, megbeszéltük, hogy ha egyszer már nem leszünk együtt, az ilyen eseményeknél egyszer ő jelent beteget, majd én. Tavaly nem rendeztek semmit... Most pedig, mit is tehettem volna? Beteget jelentenem nem kell, hisz nincs kitől bujkálnom... De az érzés, amikor beléptem a házba?

Rettenetes volt... A gyomrom darabokra szakadt, a szemem kezdett könnybe szökni, lábaim és kezeim remegtek. Rám néztek a szülei, és szomorú arccal köszöntek. A testvére? Levegőként kezelt. A mai napig sem tudom, miért... 

Borzalmas volt újra ott lenni. Abban a szobában, annál a széknél, amin régen ült. Azon a helyen, ahol - ha minden normálisan történt volna - most nem lettem volna, mert rám került volna a sor a betegségben. Vagy talán együtt mentünk volna oda... Sosem fogom megtudni. 

Sosem éreztem magam annyira erősnek, mint aznap. Bár csak egy hajszál választott el attól, hogy zokogásban törjek ki, ez nem történt meg. Lenyeltem a könnyeimet, szembenéztem a sorssal, a múlttal, a fájdalommal... Szembenéztem vele.

És tudjátok mi a legfurcsább? Másfél év után újra éreztem, hogy ott van mellettem. Éreztem az illatát, a leheletét a nyakamon. Lehet, hogy csak a tudatalattim művelte ezt velem azért, hogy elnyomja a rosszat. De lehet, hogy nem tévedtem. Én hiszek az utóbbiban, mert szeretett. Talán még most is szerethet valahol, messze tőlünk.

Remélem látja, mennyit erősödtem és javultam. Hogy mennyit tanultam az élettől, és mennyit adtam már cserébe. Ami pedig jelenleg a legfontosabb, hogy remélem rávezet az arany középútra azzal kapcsolatban, hogy mit tegyek. Mit tegyek a legundorítóbb emberrel? Neki is köze lenne ehhez a dologhoz... És tudnám mit csinálna. Egy biztos. Nem az ő oldalukon állna!

az emberek nem mindig azért sírnak mert gyengék, hanem azért, mert túl sokáig maradtak erősek..

Ámen. Vasárnap kipróbálhatom ezt a teóriát. Hogy is lesz? Ha elég erős leszek, akkor kiakadok és sírok otthon, ha nem, akkor még ott a helyszínen? Nem lenne szép az utóbbi...
Van négy napom arra, hogy felkészüljek egy eléggé kellemetlen találkozóra. Oda megyünk, ahova régen vele megbeszéltük, hogy ha szakítunk, évente váltjuk egymást. Egyik évben ő jelent beteget, máskor én - az unokatestvéreim névnapjáról van szó. Tulajdonképpen nem tudom mit csináljak. Jelentsek beteget? Nincs értelme, hiszen ő már nem tudna eljönni sose... Ott kezdődött el minden köztünk, azóta nem voltam abban a házban. 
Szembe kell néznem ezzel, egy másik undorító emberrel, aki tönkreteszi perpillanat a családomat egy fiatal lotyóval és vissza kell fognom magam, hogy ne üssem agyon. Találkozok az ő szüleivel, akik a tragédia óta úgy néznek rám, mint egy utolsó, mocskos bérgyilkosra... Nem mintha nem cipelnék elég fájdalmat... És mindezek tetejében senkinek se szólhatok semmiről egy szót sem, mert valaki rosszul jönne ki belőle. Gyönyörű vasárnapom lesz, már látom..
Inkább terelem a gondolataimat. Egyiket a másikba. Olyan ez, mint az eredet. Csak itt nem álmokról, hanem a valóságról beszélünk. Két emberről, akik még mindig az életem részei valamilyen formában, de sosem lesznek teljesen azok.
Múlt héten felcsillant egy csöppnyi remény a szememben, de hamar elillant. Lehetőségem lett volna megpróbálkozni a lehetetlennel, de mégsem adta meg a sors ezt az alkalmat. Olyan, mintha egy kötélre kötött csokit húznának előttem. Néha-néha megállítják, már majdnem elérném, aztán tovább húzzák.. - és én csak futok, futok, és futok a semmiért...
Úgy gondolom, ez lehet az oka a péntek esti csodálatos alkotásomnak. Küldtem egy üzenetet annak, akit már rég el tudtam felejteni, mivel el kellett. A tatabányai fiút, akihez közelebb állhattam volna, mint az eddigi "nagy ők"-höz. Mégis, az a közel olyan messze volt (csak 285 km..) Így több veszekedés, újrakezdés, találkozás megbeszélés és lemondás, hiszti, önzőség és fájdalom után eldöntöttem, hogy nem csinálom tovább, elengedem... Had menjen az orra után, keressen egy szép barátnőt helyben, én pedig keresek valakit Debrecenben. Ő talált is.. Én is, csak az enyém foglalt volt. Vagy elvették előlem? Így is lehetne fogalmazni... 
Szóval, küldtem neki egy üzenetet, nem tudom, milyen okból. Kiderült, hogy nem utál - most se. Pedig miattam vesztünk össze, direkt csináltam, hogy megkönnyítsem neki az elválást. Megígérte nekem, hogy újra beszélni fogunk, elmesélte, mennyire hiányoztam neki...
Ígéret. Olyan szó, aminek mély és komoly a jelentése, de sokan csak félvállról veszik. Ő is ezt tette, pedig nem így ismertem.. Ma délután sírva nézegettem az idézeteket, és egy rá passzolót találtam. Mondani sem kell, hogy utána még jobban sírtam...


                   Ismerős érzés? Amikor azt várod, mikor hív fel, 

                  vagy mikor ír neked. Csak vársz, de nem

               történik semmi. Te biztosan arra gondolsz, hogy

                nem tud, de az sosem fordul meg a fejedben,

                                  hogy nem akar...
              

 
Legalább arra a csöppnyi időre elfelejtettem azt, aki itthon okoz hiányosságot az életemben... Bár ez is fáj, de ha akarok, újra kiszállhatok belőle, még idő előtt!