Van négy napom arra, hogy felkészüljek egy eléggé kellemetlen találkozóra. Oda megyünk, ahova régen vele megbeszéltük, hogy ha szakítunk, évente váltjuk egymást. Egyik évben ő jelent beteget, máskor én - az unokatestvéreim névnapjáról van szó. Tulajdonképpen nem tudom mit csináljak. Jelentsek beteget? Nincs értelme, hiszen ő már nem tudna eljönni sose... Ott kezdődött el minden köztünk, azóta nem voltam abban a házban.
Szembe kell néznem ezzel, egy másik undorító emberrel, aki tönkreteszi perpillanat a családomat egy fiatal lotyóval és vissza kell fognom magam, hogy ne üssem agyon. Találkozok az ő szüleivel, akik a tragédia óta úgy néznek rám, mint egy utolsó, mocskos bérgyilkosra... Nem mintha nem cipelnék elég fájdalmat... És mindezek tetejében senkinek se szólhatok semmiről egy szót sem, mert valaki rosszul jönne ki belőle. Gyönyörű vasárnapom lesz, már látom..
Inkább terelem a gondolataimat. Egyiket a másikba. Olyan ez, mint az eredet. Csak itt nem álmokról, hanem a valóságról beszélünk. Két emberről, akik még mindig az életem részei valamilyen formában, de sosem lesznek teljesen azok.
Múlt héten felcsillant egy csöppnyi remény a szememben, de hamar elillant. Lehetőségem lett volna megpróbálkozni a lehetetlennel, de mégsem adta meg a sors ezt az alkalmat. Olyan, mintha egy kötélre kötött csokit húznának előttem. Néha-néha megállítják, már majdnem elérném, aztán tovább húzzák.. - és én csak futok, futok, és futok a semmiért...
Úgy gondolom, ez lehet az oka a péntek esti csodálatos alkotásomnak. Küldtem egy üzenetet annak, akit már rég el tudtam felejteni, mivel el kellett. A tatabányai fiút, akihez közelebb állhattam volna, mint az eddigi "nagy ők"-höz. Mégis, az a közel olyan messze volt (csak 285 km..) Így több veszekedés, újrakezdés, találkozás megbeszélés és lemondás, hiszti, önzőség és fájdalom után eldöntöttem, hogy nem csinálom tovább, elengedem... Had menjen az orra után, keressen egy szép barátnőt helyben, én pedig keresek valakit Debrecenben. Ő talált is.. Én is, csak az enyém foglalt volt. Vagy elvették előlem? Így is lehetne fogalmazni...
Szóval, küldtem neki egy üzenetet, nem tudom, milyen okból. Kiderült, hogy nem utál - most se. Pedig miattam vesztünk össze, direkt csináltam, hogy megkönnyítsem neki az elválást. Megígérte nekem, hogy újra beszélni fogunk, elmesélte, mennyire hiányoztam neki...
Ígéret. Olyan szó, aminek mély és komoly a jelentése, de sokan csak félvállról veszik. Ő is ezt tette, pedig nem így ismertem.. Ma délután sírva nézegettem az idézeteket, és egy rá passzolót találtam. Mondani sem kell, hogy utána még jobban sírtam...
Ismerős érzés? Amikor azt várod, mikor hív fel,
vagy mikor ír neked. Csak vársz, de nem
történik semmi. Te biztosan arra gondolsz, hogy
nem tud, de az sosem fordul meg a fejedben,
hogy nem akar...
Legalább arra a csöppnyi időre elfelejtettem azt, aki itthon okoz hiányosságot az életemben... Bár ez is fáj, de ha akarok, újra kiszállhatok belőle, még idő előtt!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése