egy régi története az életemnek.

A következő "történet" rólam szól, és a fiúról, aki miatt tönkrement az életem. Vagy ha nem is az életem, de a távolra nyúló közeljövőm egészen biztos. Nemrég találtam ezt a szöveget a dokumentumok között, ezt régebben írtam, a végét csak kiegészítettem. Kicsillagoztam a nevét, bár ha véletlenül megtalálná, így-is úgy-is megismeré. De attól függetlenül nem hiszem, hogy másnak tudnia kellene róla. Ha ismeri, ismeri, ha nem, nem. Élvezzétek! ;D Én mikor átéltem, nem élveztem... 1, Emlékek... Egy fiú, kiért régebben feladtam volna az egész életem. A barátaimat, a családomat, mindenkit! Hol is kezdjem? A baj az, hogy az érzelmeket nem lehet szavakba öntve kiadni magadból. Olyankor már jelentéktelenné vállnak, és nem lehet érzékelni úgy a súlyát az egésznek. Én mégis megpróbálom, és ha valaki semmibe venné ezt az egészet, hát nem érdekel. Azt tesz, azt gondol, amit jónak lát. Megláttam! Igen, te jó isten, micsoda jó pasi! Kockás sál, huncut vigyor, cuki arc... És elhalad mellettem a koripályán nem is egyszer. A barátnőm mindjárt szétolvad, annyira tetszik neki... Jó, nekem is tetszik. De most komolyan... Mit kezdjek vele? Csak egy pasi, és semmi több. Nem ismerjük egymást, nem tudom a nevét, és nem adok neki annyi jelentőséget, hogy érdeklődjek utánna. Van nekem más. A nagy "szerelmem" aki nem vesz észre, aki csak játszadozik velem. Igaz, még csak 13 éves voltam. Hisz ekkor még azt se tudtam, mit jelent igazából szerelmesnek lenni. De mégis, én felveszem a barátnőjét a szerelmemnek, és kikérdezgetem. Hogy nem sül le a kép a pofámról... Ő meg leterel. Na szép! Mivel érdemeltem ezt ki? Hisz csak egy érzelmekkel teli, jelentéktelen emberke vagyok. Igen, jelentéktelen emberke voltam. És hogy miért? Mert nem ismertem ************ . A srác, - a már fent említett - koris, helyes pasi... Kiért mindenki omladozik, és az a srác mindenkit megszerez. Nem túlzok, mindenkit! Én ezen csak röhögtem. Mint mindaddig, azok után se érdekelt, ki az, és mit csinál, miután már tudtam a nevét és megnéztem myvipen. Nem nagy szám... Kicsit el van szállva magától, ő is rendszeresen berug a haverjaival koripályán, és hobbia a csajfelszedés. Nekem ugyan újat nem tud mutatni. De azért én gyűjtögettem az ismerősöket, és bejelöltem őt is. Miért is ne? Kit érdekel? Persze, neki rittig' hogy megtetszettem, és az első dolga az volt, hogy felvett msnre. Ott meg még első nap letiltottam. Igazság szerint, csak nevetni tudtam rajta, milyen szánalmas. Még aznap este - mikor letiltottam - gondolkodtam azon, hogy ki is lehet ő, milyen érzelmei lehetnek egy ilyen srácnak? Aztán megsajnáltam. Másnap feloldottam, majd adtam neki egy esélyt - próba, szerencse. Igen, szerencse lett belőle. Te jó ég, hogy én hogy oda meg vissza voltam érte! Érdekes, hogy meg tudott nevettetni. Ezt nagyon kevés srác tudta meg eddig. És pár nap múlva eljött az, amitől féltem. Már vártam, mikor jön fel msnre, már dobogott a szívem, mikor rámírt. Ezt utálom. Szilveszter. Magamnak - és a szerencsétlenségemnek - köszönhetően nem mehettem sehova. Mit csinálhattam volna?! Ismét! kockultam... Egy árva emberke sem volt fent. És akkor feljött ő. Érdekes módon - ez a sors - őt sem engedték sehova. Helyette vigyáznia kellet az uncsiaira. És áthívott, hogy menjek segíteni! De én visszatartottam, és nem mentem. Ellenben, egész éjjel webkamoztunk, és ő volt az első, aki felköszöntött névnapom alkalmából. És akkor kimondta.... "Szeretlek!" Uh, te jó ég! 2, Még akkor haramdikán találkoztunk. Baszki hogy bevoltam tojva. Jól nézek ki? Mi lesz, ha leakar smárolni? Mit mondjak neki? ... És mikor megláttam, éreztem, hogy majd jön minden, ahogy jönnie kell. Jött is. Csak úgy kint ültünk az egyik játszik, és ő nyomta a rizsát folyamatosan. Hogy így, meg úgy... meg amúgy... Igazság szerint szóhoz se jutottam. De nem is nagyon akartam... Jó volt így. Minden egyes történésre emlékszem, ami vele volt akkor, de hosszú lenne azt elmesélni. Hideg volt. Nagyon hideg. ***** egy fehér-kék kockás splin-on ba volt, és az üvegben hajlakkal elkezdte csinálni a haját, merthogy a sapka szétnyomta állítása szerint. Aztán felemelt, és elkezdett rohangálni velem. Majd' megfagytam, és átölelt. És akkor megcsókolt. Ott, abban a pillanatban nem tudtam, hol vagyok, ki vagyok, és mit csinálok. Csak csókolóztunk, csókolóztunk, csókolóztunk... És én felmelegedtem. Nem fáztam többet. Teltek múltak a napok... Mi egyre kevesebbet beszéltünk. Ennyi lett volna? Egy másfél hetes járás, és hello, szia, szefasz? Mindegy... Nem érdekelt. Ha ennyi, hát ennyi... Csak egy volt a baj, amit már akkor is leírtam a naplómba... Rájöttem, hogy szerettem... De ez a jó fajta szerelem, mikor annyira boldog vagy. Hol vannak azok az idők? Ellepte őket a por. Nincs már más, csak üresség és fájdalom. 3, Hmm... *****, *****. Mikor már végre elefelejt valaki, te újra színre lépsz.Na mindegy, egy kavarás belefér az időmbe. - Gondoltam akkor. Ez volt az a korszak, mikor rájöttem, hogy az 'emo a menő' hogy a 'bebaszások a korinál' és a miegymás... Akkor leszünk ugyanis 'nagyobbak'... Na persze. ***** kavargattunk a Csokonai Színház bal oldalán... És hé, ti tudtátok, hogy a fal fog? Tiszta sárgák lettünk a sok smárolás közben. Aztán a tipikus hello, szia, szevasz... Csak a koripályán láttam néha, akkor is vagy nembírtam odamenni, olyan részeg voltam, vagy valaki mást fűzőt... Hű, de jó volt látni. Egyébként ezekben az időkben kezdett kialakulni a teljes szerelmem iránta... Ami még ugyanezekben az időkben hamar szét is esett.4, Jaj, hát Mészike, Lőrincz Lacika... ezaz... Nagyon menő voltam. És az a gáz, hogy a leghosszabb kapcsolatom Lőrincz Lacival történt... Konkrétan 1 hónap, 11 nap. És miért ért véget? Mert rájöttem arra, amire már rákellett volna jönnöm. Szeretem ****t. Na ez volt az a pillanat, amikor elsőnek mondtam úgy ezt ki, hogy már fájt. Kár, hogy nem az volt az utolsó... És megint jött, aminek jönnie kellett. Találkozzunk, smárolgassunk, fűzzük fruzsit, had essen bele a hibába. Napi sírások, fogyások, és a hibák. Mondjuk egyet köszönhetek neki. Azt, hogy kiestem az 'emo' korszakbol. Hogy miért? Mert azt mondta, neki "túl emo vagyok". Persze rögtön változtatni akartam ezen, csak miatta. Emiatt abbahagytam a kori melletti piálgatásokat is. (Mondjuk az is közrejátszott, hogy már nem volt tél.) De helyette jött más. A tk- társaság, a bagó, az üvöltözések, és a tk-s mindennapos tiltott dolgok. Mindezt egy valaki miatt. Akiről ez a történet szól. Így elfelejtettem őt, nem jutott az eszembe, helyette viszont kivülről-belülről roncsoltam magam. Szerencsémre, jött egy lány, aki segíteni akart.5, Maklári Lilu. Kiderült, hogy osztálytársak leszünk. Na meg persze az is kiderült, hogy régen ő is járt ******. Ekkora már befejeződtek a kavargatások vele, de valahogy így még fájdalmasabb lett az egész. Nem tudtam hova menekülni, inkább mást hallgattam, nevettem a barátaimmal, amíg belülről darabokra estem. Csak azért, mert Lilu elkezdett rólam beszélni ******, ezért a drága srác úgy döntött, újra szóba áll velem. Én persze megint a szívemre hallgattam inkább, és újbol találkoztunk. De ez most valahogy más volt...6, Nagyerdő, tópart, csend, napsütés. Ő és én. Lehet, hogy maga az emlék mostmár fájdalmas és undorító, de akkor, abban a pillanatban tényleg gyönyörű volt. Addig a pontig, amíg Lilu el nem mesélte neki hogy szeretem. És akkor végleg összeomlott minden. Az életem, a lelkem, az önbizalmam. Nem találkoztunk többet, nem köszönt az utcán, és én még jobban tönkrevágtam magam. Minden volt, amit ellehetett képzelni. Már nem akartam menekülni, csak a bánatomba mégjobban belesni. És sikerült. Augusztus, Szeptember, Október, November, December, Január, Február. Minden nap egy kínszenvedés volt. És azokban az időkben tanultam meg, hogy valójában mit is jelent a barátság szó. Ha ők nem lettek volna, talán mostanra már egy idegroncs lennék. - Amihez persze nem kellett sok. 7,Aztán bármilyen furcsa, az idővel együtt múlt a fájdanom. A sírást átváltotta a nevetés, de ez nem azt jelenti, hogy az emléke is kisétált az életemből vele együtt. Rettenetes nagy nyomot hagyott bennem a mai napig is. Bár már büszkén elmondhatom, hogy nem szenvedek tőle, mert nem szeretem, de a bánatot üresség váltotta át. Taszítom azt, akivel lehetne valaki, mert félek az újjabb csalódástól, mégis bármit megadnék, ha végre újra szerelmes lehetnék. Oyanba, aki engem is szeretne. De ez nem teljesült be a mai napig, és rájöttem, hogy felesleges az érzelmeimet is másoknak megmutatni. Ezért hát rideg, és elérhetetlen lettem, ürességgel, és nulla önbizalommal. Mint egy bábu, akit csak mozgatnak.

szerelmes barátság

• Szóval. Érdekes esemény történt velem az elmúlt napon. De ehhez egy kicsit visszább kell mennem az időben. Egészen pontosan januárba.
• Feltűnt egy fiú (csak azért hangsúlyozom ki, mert hát FIÚ!) myvipen, aki nézegetett.. És, nem csak hogy fiú, de helyels! is. Igen, nállam ez nagy szó. Visszanéztem, és így telt el pár hét, aztán vettem a fáradtságot, és írtam neki kommentárt. Ha már ő nem lép, én miért ne? Aztán felvettem, azzal az "ürüggyel", hogy küldjön át egy képet. Be is jött. Elkezdtünk beszélgetni, kamozni, és egyre jobban megismertük egymást. Eszméletlen volt a srác... Szó szerint. De ez túl szép lett volna ahhoz, hogy igaz legyen. Én Debreceni vagyok, ő pedig Tatabányai. Ami saccper kb. 350 kilóméter egymástól. Ez még csak egy dolog, de mikor több heti flörtölés után kiderült hogy egyébként van barátnője? Hm.. tényleg nincs szerencsém ;D De úgy tűnt, őt ez nem izgatja, mert elhangzott a bizonyos szó. Szeretlek! És igen, én is úgy éreztem, pedig az én lelki világom nem volt olyan akkor, hogy tudjak bárkit is szeretni. És sikerült. S mint derült égből villámcsapás bekövetkezett a baj. Telefonon megigértem neki, hogy elmesélem a múltamat. Igen, a 'sötét' múltamat. És miután megtudta? Veszekedések, kiakadások, és a végén az elválás.. Mondván, hogy ő retteneteset csalódott bennem. De tehet az ember a múltjáról? Tehet, de már nem lehet mit kezdeni vele. Régen volt, elmúlt, új ember vagyok. De neki ez nem volt elég.Több hetet sírtam végig, és nem is akartam próbálkozni a béküléssel, mert reménytelennek tűnt. Az is volt. Áprilisban felköszöntöttem szülinapja alkalmából, és jól lekoptatott.. Nem kellet több, felfogtam, hogy ez a dolog kettőnk közt teljesen befellegzett...
• S pár napja, nem tudom, miért, talán mert a képeket nézegettem, beugrott, milyen boldog is voltam azokban az időkben... Ő nyújtott vígaszt, ő nevetettett meg, őt szerettem. És a fájdalom és a veszteség könynei kicsordultak a szememből. Abban a pillanatban jöttem rá, hogy valójában mit vesztettem el, attól függetlenül, hogy messze van. Mégis oly közelt volt. A szívemben.Tudtam, hogy nem hajlandó velem többet beszélni, főleg nem msnen, így hát írtam neki myvipen pár sort, hogy hogy van, ilyesmik. Próba-szerencse. Bár megvoltam győződve róla teljesen, hogy elfog küldeni... Nem fogom érdekelni.
• És hogy milyen kedves volt! Úgy jöttek le a szavai, mintha nem is történt volna semmi. Elkedztünk beszélni msnen, és azt mondta, nem is emlékszik már rá, miért veszekedtünk. De ez tényleg igaz? És míg én meg voltam győződve arról, mennyire utál, ő igy ugyanígy volt vele. Ez az élet vicce. Beszélgettünk, mint régen, komoly dolgokról és komolytalanakról is. Jó volt, mégis más. Egy biztos, hogy együtt már sosem lehetünk. Több oka is van ennek. Miért tudna mégegyszer szeretni? Meg hát ott van a barátnője, és Budapestre megy egyetemre. Debrecenbe is jöhetett volna, de Pesttel jobban járt. Én ezt megértem. S ha már úgy nem lehetünk együtt, attól még egy barátság, ami mögött mély érzelmek rejtőznek (legalább is az én oldalamról) miért ne lehetne?

mennyország - a pokolban

1992, júniusát írtunk. 12 éves voltam ekkor. Semmit sem tudtam az életről, nem érintkeztem emberekkel túlságosan, sem a külvilággal. Mit ne mondjak, ez nem meglepő. Jacobstownban éltem, pár percre New Jerseytől. Ennek ellenére sosem jártam még ott. A szüleim nagy emberek voltak a kis városban. Mindenki csak Mr. és Mrs. Edsonnak hívta őket. Vagy mint Joe, a helyi szupermarket igazgatója, felesége, Nansy, és egyetlen fiú gyermekük, Charse. Igen, én lennék az a kisfiú. A csöndes, szerény srác a Jacobstowni iskolából, akinek barna haja és barna szeme úgy beleolvadt a környezetbe, akár csak az erdőben lévő fák. Senki sem tudta, ki vagyok személyesen. Egyik vasárnap, mint általában mindig, családostól mentünk a templomba. A szüleim hívők voltak, minden Istennel kapcsolatos dologban hittek, minden ünnepet ünnepeltek, és kivétel nélkül eljártak minden vasárnap a misére, ahova engem is elcipeltek. Néha apa édesanyja, a nagymamám, Daisy is velünk tartott. Olyankor mindig el tudtam valamivel foglalni magam, amikor untam az egészet, egyszerűen csak kisétáltam vele a templomból és kint egy padon mesélni kezdett nekem. Sosem lehetett megunni. Utoljára akkor jött velünk, amikor 9 éves lehettem. Tisztán emlékszem, hogy ・ mint általában mindig, akkor se volt kedvem elmenni. Sírni kezdtem, és apukám felhívta a nagymamát, hogy tartson velünk, és vigyázzon rám, amíg ők bent ülnek. Féltek egyedül hagyni a házban, és úgy gondolták, egy idő után hozzá szokom a keresztény élet teljes formájához.De ez nem így lett.Azon a napon, egészen pontosan június 28.-án esős nap volt. Tisztán emlékszem mindenre...Minél nagyobb lettem, annál jobban taszított a hívő gondolat. Annál inkább kerestem a kibúvókat a misék alól, mint például a házi dolgozat megírása, vagy a betegség. Ez a nap is olyan nap volt.-Anya, értsd meg, ha nem írom meg ezt az anyagot, egyest kapok! - mentegetőztem az régi, fa íróasztalomnál ülve, ami még anno édesapámé volt.-Mostanában mindig ez van, Charse. Állandóan találsz okokat arra, hogy ne gyere el velünk. Van valami baj? - aggodalmaskodott anyám az ajtóban állva. Csak ketten voltunk a szobámban, de így is alig fértünk el. Tíz négyzetméternél nem volt nagyobb az egész. Volt benne egy fémkeretes ágy, kemény szivaccsal, a már említett íróasztalom, és egy kazettalejátszó, amit még a tizenkettedik születésnapomra kaptam az egész családtól. Bár miénk volt a bolt, nem értünk vele sokat ebben a városban. Az embereknek alig volt pénze, vásárolgatni is csak néha jártak. És mivel ők szegények voltak, nekünk sem jutott ki a jóból. -Hányszor mondjam el? - emeltem fel a hangom idegességemben akaratlanul is. - Csak szeretnék kitűnő lenni az iskolában, nincs szó másról. Vagy talán ez is baj? Anya összehúzta szemöldökét tűnődve, majd sóhajtott egyet, és válaszra méltatott.-Tudom, hogy a mise miatt nem akarsz jönni. Az évek alatt kiismertelek már annyira. De tudd meg, fiam, a legszebb dolog az életben, maga Isten. És ha az akarat megvan, ő segíteni fog nekünk, bármi legyen is a bajunk. Megóv minket minden rossztól, csak hinni kell benne. - mondta, miközben odasétált mellém, és átkarolt.-Mellesleg, nem árt neked egy kis friss levegő sem. Olyan sápadtnak látszol. - figyelt meg. Úgy tűnt, nem gondolt arra, hogy születésem óta sápadt voltam. Sóhajtottam.-Anya, nem szeretnék menni. Megértenéd? - kérdeztem halkan.-Hát legyen. - törődött bele, és visszasétált az ajtóhoz. - De tudd meg, nem lesz mindig olyan alkalom, amikor kibújhatsz ez alól. - közölte fenyegetődzően, mégis kedvesen. - Szeretném, ha tisztelnéd Isten hatalmát felettünk. Hisz ő teremtett minket. Neki köszönhetünk mindent. - mondta.-A rosszat is? - dőlt ki belőlem a kérdés. Nem tudom, miért kérdeztem ezt, mivel hogy sosem érdekelt igazán a téma. Úgy tűnt, anya addig beszélt róla, míg a fejembe vésődött.-Nem. A rosszat csak magunknak köszönhetjük. Csak mi tehetünk róla. Majd egyszer megérted, Charse. - csukta le a szemeit, mintha gyászolna. -Légy jó! - suttogta még egyszer, majd bezárta az ajtót maga mögött. Negyed óra múlva hallottam, ahogy apám kiáll a szürke terepjáróval a sáros úttestre. Úgy tűnt, egyre nagyobb vihar közeleg, mivel már az ég is dörgött. Délelőtthöz képest egészen sötét volt, a nap alig látszott a felhőktől. Aggódtam. Nem szokott ilyen vihar lenni.A mise pontban délben kezdődött. Meg tudtam mondani már azt is, hogy a pap prédikációja meddig tart. Fél kettő lehetett, amikor én még mindig az asztalom fölött gubbasztottam, és próbáltam úgy tenni, mint aki tanul. Nemsokára otthon voltak a szüleim, és ha épp nassolok, vagy az ágyamon olvasom a kedvenc könyvemet, az az ő szavaikkal élve „felháborító・ lenne. Pedig szerintem nem volt az.Teltek a percek, a vihar már javában odaért. Dörgött, villámlott, az égből jeges-eső szakadt le a betonra és a földre, amiből egy nagy sártócsa lett. A szomszédok beterelték az állatokat az óljaikba, senki sem mászkált kint az utcán. Néha-néha, mikor kilestem az ablakon, várva hogy anyáék megérkezzenek, egy-egy veréb repült el kétségbeesve. Nekik se volt sok hátra. A vihar mindent elsodort maga körül. Nem akartam bevallani, de féltem. Reszkettem attól, hogy még véletlenül tornádó alakul ki, elsöpörve mindent. Ám ez nem így lett. Ennél sokkal rosszabb történt.Két óra volt, valaki megzavarta dúdolásomat azzal, hogy beállt a kocsifelhajtóra. -Biztos csak anyáék. - gondoltam, azonban nem telt el fél perc sem, valaki kopogtatott. Bár a „dübögött・ jobb szóhasználat lenne. Lefutottam a lépcsőn, és kinyitottam a bejárati ajtót. Az elején nem láttam semmit, úgy süvített az eső az arcomba. Az ajtóban álló férfi szó nélkül besietett, és becsapta az ajtót. Abban a pillanatban felismertem, hogy a rendőrfőnök volt az.-Szerbusz, Charse! - emelte le kalapját a fejéről, és lerázta róla a vizet. Hangja elbizonytalanodott volt, mintha épp valami rossz történt volna. Biztos a vihar.-Hello, Mr. Davis. - üdvözöltem. -Charse, mi lenne, ha kicsit bentebb mennénk? - kérdezte gyanakvóan.-Ó, anya és apa nincsenek itthon. - mondtam, mikor leesett, hogy őket kereste.-Ami azt illeti, most téged kerestelek, fiam. - nézett rám, és invitálás nélkül besétált az étkezőbe. Leült az egyik régi faszékre, és letette karimás kalapját az asztalra. -Sajnálom, hogy nekem kell ezt elmondanom. - kezdte, de nem nézett rám. Ha tehette, a földet bámulta, a kalapját, vagy épp a faliórát. -Te is láthatod, mekkora vihar van most. - folytatta. - Kész csoda, hogy nem lett belőle tornádó. Bár sosem lehet tudni. - sóhajtott. Feszülten figyeltem, nem tudtam, hova akar kilyukadni beszéde által. Aztán egy perc néma csend után rájöttem anélkül, hogy kimondta volna.-Ne! - üvöltöttem legalább három oktávval feljebb eredeti hangomtól, de nem bírtam többet megszólalni. A hangom elcsuklott...-Hívtuk a nagymamádat, Daisy nénit. Amint eláll a vihar, érted jön. - darálta, mintha már túl is esett volna a tragikus hírmondáson.-Nem csak ez az egyetlen egy baleset volt. Nyolcan haltak meg, csak kocsi által. - mondta. Igen, fiú voltam, de csak kisfiú. Aki elég gyenge volt ahhoz, hogy megtudja, a szülei meghaltak. Nem volt bennem akkor büszkeség sem, hogy elrejtsem könnyeimet. Csúnya dolog lett volna. Inkább hagytam, hogy sírásom reszketésbe törjön ki, majd hisztibe. Mint egy kétéves fiú, akitől elvették a játékát.Mr. Davis egész délután ott maradt velem, mintha egy családtag lett volna. Főzött nekem ételt, de nem tudtam enni belőle. Csak ültem a díványon egész nap arra várva, hogy egyszer felkeljek, és újra a szüleim mellett találjam magam. De ez már lehetetlen volt. Még az este megérkezett Daisy mama is. Hozzá se szóltam. Hallottam, amikor a bejárati ajtónál Mr. Davis motyog pár szót, mint a baleset, vagy mint hogy Joe és Nansy. De nem akartam ezeket többet hallani, így bezárkóztam a fürdőszobába, és csak sírtam naphosszat. Éjfél körül lehetett, amikor Daisy mama végre rábeszélt arról, hogy menjek ki, és egyek pár falat rántottát. Mikor megláttam az arcát, össze volt törve, szemei be voltak gyulladva, és mintha több tíz évvel idősebbnek látszott volna. Lehetetlen. Hisz csak pár óra telt el azóta, amióta...Még a fejemben sem bírtam kimondani. Nem akartam felfogni, nem akartam elhinni. Ha velük mentem volna azon a délelőttön, én is velük lennék most. Vagy talán annyira nyűgös lettem volna, hogy hamarabb elindultunk volna, mint ahogy a vihar közeledett. Újra kibuggyantak könnyeim a szememből, és a tányérra csöppentek.-Na, gyere ide, drágám! - csitított mama, de láttam az arcán, hogy ugyan olyan meggyötört ő is. -Amint eláll a vihar, elköltözöl hozzám, rendben? - kérdezte. Mintha meg sem hallottam volna ezeket a szavakat, mintha csak mérföldekkel arrébb beszélgetett volna valaki egy ismeretlennel. Én valahogy mégis rábólintottam, mert még aznap hajnalban becsomagoltunk, és otthagytuk a házat... Örökre.Nagyi háza kisebb volt, mint a miénk, mégis otthonosabb. A város másik végében lakott, így eltelt egy kis időbe, mire minden holmimat átpakoltuk. Nem volt külön szoba nekem, csak egy hálószoba, ahol régen a férjével élt. Őt sosem ismertem.A napok úgy teltek, mintha az órák megszámlálhatatlan ideig tartanának. A tanulásba menekültem nagymamám házában, bár iskolába nem jártam sok ideig. Daisy nagyi mindig ott volt körülöttem, egyszer sem hagyta, hogy gondolataimba merüljek. Mellette aludtam, mire felkeltem, mindig készen volt a reggelim, és naphosszat mesélt, játszott velem. Mintha egy kisgyerek lettem volna.-Nagyi, tényleg nem kéne ezt csinálnod. - mondtam neki egy nap, mikor elővette az egyik régi könyvet, hogy olvassak. -Mármint mit? - kérdezte értetlenkedve. -Azt, hogy eltereled a figyelmemet. Úgy sem tudod semmivel sem, hiába törekszel. Ez egy tény, hogy meghaltak. - ekkor mondtam ki először, mi is történ valójában. Sosem beszéltem így, ezek után éreztem, hogy ez a tragikus esemény megváltoztatta az életemet, és érettebb lettem. Csak azon a napon sírtam, amikor elvesztettem őket, ellentétben nagyival. Minden este hallottam az ágyban, ahogy halkan zokog, úgy, hogy ne vegyem észre. De az a zokogás reggelre eltűnt az arcáról, mintha misem történt volna.Eljött a temetés napja.Nem volt kedvem elmenni, mivel nem voltam képes végigállni az egész időt sírás nélkül. És nem szerettem volna a templomba lépni... De mégis meg kellett tennem, azoknak a végtiszteletére, akiket szerettem. Legalábbis a nagyi ezt mondta. A temetés nem volt olyan, mint a többi. A szüleimet mindenki ismerte, mindenki szerette őket. Nehéz volt rezzenéstelen arccal végighallgatni a papot, aki elmondta, hogy történt a baleset, és nehéz volt erre visszagondolni. Aztán minden egyes ismerősnek a részvétét kellett végighallhatnom. Borzalmas volt. De ennél csak egy dolog volt rosszabb, mikor nekem kellett elbúcsúznom végleg tőlük. Meglepetésemre nem sírtam, mikor megláttam a nyitott koporsóban feküdni őket. Az arcuk nyugodt volt, mint akik csak mély álomba szenderültek volna. Édesanyám arca most is olyan mesés volt, mint mikor élt. Vörös haja hálóként omlott vállára, hamvadt arca kisimult. Édesapám ekkor is ・ mint egész életében, komoly arccal feküdt ott, mintha mi sem történt volna. Láttam a szigort az arcában, a szeretetet, és a félelmet egyben. De tudtam, hogy sosem hallhatom többé a hangját. Pedig mit meg nem adtam volna azért, ha csak azt hallhatom, ahogy kiabál velem. Végignéztem, ahogy a koporsókat belerakják a földbe, ahogyan ráborítják a homokot, és még egyszer, utoljára, mit sem törődve az emberekkel, elbúcsúztam tőlük hangosan.És mikor kisétáltam a templomból, megfogadtam egy dolgot egész életemben. Soha többé nem megyek oda, se temetésre, se esküvőre, se misére. Nem hiszek Istenben, hisz akkor megmentette volna ezt a két ártatlan embert. Nem vagyok hívő, nem is voltam, nem is leszek. Soha az életben.

észrevételek.

• Ma reggel belenéztem a tükörbe. Hogy ez miért furcsa? Nem is maga a művelet az, hanem az, hogy olyan csináltam, amit kb. fél éve nem. Nem csak néztem magam, de végre láttam is...
• Lehet, hogy nem kellett volna. Egyszerűen borzalmas! Mit tett velem ez a szerencsétlen, ***, *** , ****, *** élet... Háh, sok minden rosszat. És későn jöttem rá mindezekre. Sok mindenki nem venné észre a változást, de én ismerem magam, tudom, milyen volt ezelőtt az arcom. Nyugodt, kedves, kíváncsi. És most?
• A mély karikák az arcomon azt jelzik, hogy fáradékony vagyok, kimerült. A sötétség a szemem körül? Gyengeség. És az arc kifejezés? Reménytelenség. A mosoly nem ugyanaz a mosoly, mint régen volt. Csak egy erőltetett mása az eredetinek, s ennek a hamisítványnak nincs meg a varázsa. A szem? A szomorúság. Nem kellenek ahhoz könnyek, hogy megállapítsd, egy ember szomorú. Csak bele kell nézni a szemébe... Onnan minden visszatükröződik.
• De milyen jó is lenne, ha csak ez lenne a problémám. A külső "jegyek"... Sajnos van más is. A belső változások, amiket még nehezebb visszafordítani. Nincs rá gyógyír, nincs rá szabály, hogyan kell kiküszöbölni a problémát. Mert ha a probléma már befészkelte magát az ember lelkébe, az örökre ott is marad, valamilyen formában.

-Annyira rossz, hogy az emberek azt hiszik, ha beszélek róla, hogy még mindig szeretem... -Ja, hiába mondasz bármit is, rögtön arra következtetnek... -Pedig már nem szeretem. De az emléke még fájhat, nem?

pokol.

Legszivesebben kimenekülnék a világból ordítva... Azt ordítva, hogy szabad vagyok! Szabad, a saját gondjaim elől.

Csak képzeld el... Egy meleg, nyári estén, te, a barátaid és a párod kint ül a csillagos ég alatt, és szórakozik. Ez mind szép és jó. De mi van, ha egy kis részlet hiányzik az egészből, ami miatt mindent elcsúszik a helyéről? Kezdek beleunni ebbe az egész játékba, amit hónapok óta űzök magammal, és másokkal. Mosolygok, ha más is mosolyog. Boldognak tűnök, mert más is az. Viccelődök, mert mások is ezt teszik. Végig hallgatom, milyen volt a barátjával a másiknak, mert neki ez a jó. Könnyedén nézem az utcán, ahogy mások elhaladnak kézen fogva. Mert nekik így jó. És kivülről az a természetes, ha azt látja az ember, hogy ennek más is örül, nemde? Hogy nézne ki, ha meglátok egy szerelmes párt, és elkezdek sírni? Nevetségesen. Hisz nincs okom rá - hiszik ezt a többiek. Ezért szeretek mostanában itthon lenni, egyedül. Nem akarok más terhére lenni, meguntam a színészkedést, itthon az lehetek, aki akarok lenni, azt érezhetek, amit akarok, és nem kell elfolytanom magamban semmilyen érzést. Egy ember terhére lehetne mindazokat az érzéseket felírni, amik velem történnek, és szó nélkül bosszút állhatnék, mert megérdemli. De nekem az miért lenne jó? Akármennyi bajt is okozott, akármennyire is tönkretette a közeljövőmet, ha én is tönkreteszem az övét, nekem attól nem lesz jobb. Ugyanannyira szenvedhetnék a magam kis világában, mint addig. Tényleg olyan nagy kérés lenne a sorstól, hogy egy picit boldog lehessek? Hogy legyen valaki, akiben megbízhatok? Akit merek szeretni? Szerintem ez teljesen átlagos, csak én nem vagyok az. Valahogy nem illek bele ebbe az egész világba. Nem találom a helyemet, pedig meg van írva. Vissza akarok menni az időbe... Én oda tartoznék. Érzem, és amit érzek, az úgy is van. Nem ez az én világom, nem az én országom, nem az én városom... Csak egy parányi porszem vagyok a földön, aki - nem úgy, mint a többiek, leragadt a földön , hanem felszállt, de valami megakadályozza, hogy kimenjen a világűrbe. Mert a porzsem a földre született, de ez nem azt jelenti, hogy az a természetes helye, ahol boldog lehetne. Ha egyszer nem ez az a hely, nincs más. Hiába próbálkozna beilleszkedni, nem menne semmi esetben sem. Unom ezt az egészet, néha-néha már fizikilag is fáj az egész szenvedés. De van még annyi akaraterő bennem, hogy ezt ne mutassam ki társaság előtt, és ez jó, nem? Mikor lelhetem meg a saját boldogságomat? Unok mindent. Unom hogy minden este kitör belőlem a sírás, hogy amikor magam vagyok, gondolodok a dolgokon... amik szintén fájdalmat okoznak. Hogy a buszon ülve nézem az utcán a boldog embereket, akiknek semmi problémájuk sincs. Vagy ha van is, nem nagyszabású. A 'legviccesebb' az egészben, hogy nem csak ez az egy bajom van. Persze, milyen jó is lenne, ha csak ez lenne. Még tisztán emlékszem, hogy amikor kiderült valami a szüleimmel kapcsolatban, azt kívántam, bárcsak inkább ezerszer érezném magam rosszul amiatt, hogy egyedül vagyok, minthogy az legyen - ami. De mikor tényleg ezt az érzést érzed, inkább azt kívánom, bárcsak ne éreznék semmit. Még a legnagyobb üresség is jobb ennél. Pedig régen még azt gondoltam, annál semmi sem rosszabb... Dehogynem. Amikor üres vagy, és fáj...

Minden nap felébredek, élek, lélegzem, mosolygok, mint egy robot. Csak remélni tudom, hogy egy nap okom is lesz arra, hogy ezt tegyem...