- Ma reggel belenéztem a tükörbe. Hogy ez miért furcsa? Nem is maga a művelet az, hanem az, hogy olyan csináltam, amit kb. fél éve nem. Nem csak néztem magam, de végre láttam is...
- Lehet, hogy nem kellett volna. Egyszerűen borzalmas! Mit tett velem ez a szerencsétlen, ***, *** , ****, *** élet... Háh, sok minden rosszat. És későn jöttem rá mindezekre. Sok mindenki nem venné észre a változást, de én ismerem magam, tudom, milyen volt ezelőtt az arcom. Nyugodt, kedves, kíváncsi. És most?
- A mély karikák az arcomon azt jelzik, hogy fáradékony vagyok, kimerült. A sötétség a szemem körül? Gyengeség. És az arc kifejezés? Reménytelenség. A mosoly nem ugyanaz a mosoly, mint régen volt. Csak egy erőltetett mása az eredetinek, s ennek a hamisítványnak nincs meg a varázsa. A szem? A szomorúság. Nem kellenek ahhoz könnyek, hogy megállapítsd, egy ember szomorú. Csak bele kell nézni a szemébe... Onnan minden visszatükröződik.
- De milyen jó is lenne, ha csak ez lenne a problémám. A külső "jegyek"... Sajnos van más is. A belső változások, amiket még nehezebb visszafordítani. Nincs rá gyógyír, nincs rá szabály, hogyan kell kiküszöbölni a problémát. Mert ha a probléma már befészkelte magát az ember lelkébe, az örökre ott is marad, valamilyen formában.
-Annyira rossz, hogy az emberek azt hiszik, ha beszélek róla, hogy még mindig szeretem... -Ja, hiába mondasz bármit is, rögtön arra következtetnek... -Pedig már nem szeretem. De az emléke még fájhat, nem?
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése