what the hell?

Túl hamar örültem meg mindennek, és én, mohó, azt hittem, végre nekem is kijut a boldogságból. Hát nem. Auguszus 20.án szakitottam vele. Hogy miért? Egyszerűen nem működött a dolog - részemről. Nem éreztem azt, amit azoknál, akiket szerettem. Így kellett tennem, minél hamarabb, annál jobb. Nem azért, hogy nekem legyen jobb, hanem hogy neki ne legyen olyan nehéz. Még mindig nem tudok elmenni úgy mellette, hogy ne jöjjön fel hirtelen minden emlék. Hogy ne kapjon el a pánikroham. Borzalmas. Mindig igy lesz? Vagy fog változni valaha? Nem tudhatom. De mást is rossz nézni. Azt a valakit, akivel igazából sosem lehettünk együtt, mert a táv megakadályozta. Őt is szerettem, s még mindig tudnám, de az eszemre hallgattam, és a nemet választottam. És megint itt vagyok - egyedül. "Sínylődve az élet keserves oldalán."

happy end.

Tüp, türüpp, türüpp... Sínylődtem itt a szar életemben, másokon segítettem, és néztem, hogy ők milyen boldogak, miközben én nem. Azt hittem, jó időre vége az "életemnek". Aztán mi történt? 11 éve ismerjük egymást... Ha nem 12. Családi "rokon". Ez most bonyolult lesz... Apának van egy lánytestvére, Timi. A nagynéném. Neki van egy férje, Misi, akit imádok, kurvajófej, de ilyen tipikus szivatósdit játszik mindig... Na nembaj. Van két testvére. Egy 25 éves lány, és egy 18 éves fiú... Peti. Valamelyik nap elmentünk Timiékhez, mert az uncsiméknak - Ricsike (3) Noémi (6) születésnapjuk volt. Minden évben van ilyen, minden évben össegyűlünk. Persze nekem ő mindig is tetszett, de úgy voltam vele, hogy van egy helyes rokon-ismerősöm... De jó már nekem... Sosem beszéltünk szinte, max annyit, hogy szia, szia. Aztán azon a délutánon elkezdtünk beszélgetni, miközben a két uncsim - neki a keresztgyerekei is ott voltak. Milyen a suli? Barátok? Buli? Kb. erről szólt az egész, de persze nekem ez is elég volt ahhoz, hogy még jobban belezúgjak. Nem bírtam magammal, aznap este felvettem msnre. Most mit veszítehetekvele? Úgy sem lenne semmi, hisz a "család"... Aztán ott elkezdtünk beszélgetni. Mondta, hogy milyen aranyos lány vagyok, nem sok ilyen van, és kiderült, hogy telejsen olyan a godnolkodása mint nekem. Kivülről-belülről az álompasim. Léptem, persze csak elhomályosítva a dolgokat, és megbeszéltük, hogy elvisszük a kicsiket fagyizni egyik délután. Először találkoztunk, majd elmentünk értük, de nem sokat beszégetünk, vagy azért, mert nem tudtunk, vagy a gyerekek miatt. Aztán felkisért a városba. Ott leültünk egy padra, és tényleg elkezdtünk beszélgetni. Feljött az a téma, hogy mennyire furcsa ez az egész. Hisz szinte sosem beszéltünk., meg ez a családos dolog is. Aztán megkérdezte, mit mondot anya arra, hogy találkozunk... Elmeséltem neki, hogy először kerek-perec kimondta, hogy nem akarja, hogy összejöjjünk, aztán este kisírtam magam neki, és azt mondta, induljunk akkor tiszta lappal, és hogy rámbízza, mit csinálok. Ő meg elmondta, hogy neki azt mondta misi, hogy jöjjünk össze. Már annyira sírhatnékom volt akkor, hogy az hihetelen. Rádőltem, ő megölelt, és egyre közelebb kerültünk egymáshoz... Akkor azt mondta, hogy neki mindig is tetszettem. Én csak nevettem, s akkor elsírtam magam - amiről nem tudott, legalábbis nem vettem észre :D . És akkor megkérdezte.. Biztos, hogy akarod? Én csak bólogattam, és akkor lesmárolt. *.* Az elmúlt másfél év legszebb pillanata. Nem hittem volna,tényleg nem... De ennek is van egy rossz oldala, természetesen. Hogy titokban kell tartanunk a szüleink miatt. Hisz ki örülne neki rajtunk kívül? Nem sokan... De annyira furcsa az egész, az, hogy kik is vagyunk valójában, és hogy pont mi ketten... leírhatatlanul. Még a saját fejemnek is sok... De most, ebben a pillanatban boldog vagyok, és az a lényeg, nem? Ilyet már rég nem mondtam... :)