sosem tudhatod, mikor maradsz végleg egyedül.

Csapódok jobbra-balra, keringek az emberek közt. Hogy miért? Társaságot, barátságot keresek. És hogy mit érek vele? Semmit. Nem jelentek semmit - jelentéktelen vagyok. Hiába próbálok beszélgetést kezdeményezni, vagy meghallgatni a másikat, mégis csak rossz az, hogy rólam sose kérdeznek, engem sose hívnak. Biztos, hogy van ennek egy nyomós oka. A következő célom ezt kideríteni. Bár egyszerűbb lenne, ha megmondanák. Sokkal könnyebben el lenne intézve ez a dolog, de azt is tudom, hogy a hátam mögött könnyebb ezt megvitatni. Úgy mindent könnyebb... Szeretnék végre megint legjobb barátnőt, mint régen, de ennek rettenetesen halvány az esélye. Maradok magamra. A gondjaimmal, bánatommal kézen fogva. Már hozzászoktam, most már nem lehet nehéz ezt csinálni. Már a véremben van, hogy maszkot húzok, és nem pofázok senkinek. És amíg nem fognak kérdezni, addig egy szóval sem említem meg. Minek terheljem az életüket, ha úgy se kíváncsiak rá? Tényleg egyedül vagyok. Pedig olyan nagy ez a világ, annyi lehetőség lenne. Annyi város, ország, utcák, bárok, helyek, házak, kertek... "Csak körül kell nézni, és kezdeményezni." De elég nehéz ezt megtenni, ha tudod, hogy úgy se látnak szívesen. Szóval akár mennyire is nagy a világ, akár mennyire is sok a lehetőség, a város, az ország, az utcák, a bárok, a helyek, a házak, a kertek... Én akkor is egyedül maradok, akkor is egyedül vagyok. Lehet, hogy az én hibám, lehet, hogy részben másoké is, de a helyzeten nem változtat semmit. Pedig már akkor is mennyivel könnyebb lenne, ha mondjuk lenne egy barátom, - akivel tegyük fel a barátnőim hoznak össze, amit már én is összehoztam egy-két embernek - ha lenne valaki, akivel hazamehetek, akivel találkozhatok iskola után úgy, hogy tudom, szívesen vár, szívesen találkozna velem... Na, de ennyit erről. Ennyit erről a kibaszott, szánalmas életről, a még szánalmasabb emberiséggel együtt.

aprócska jelecske. : )

Rájöttem valamire. Tudom, hogy mi történik körülöttem! Tudom, hogy mi az oka mindennek. Minden történés egy aprócska jel. Egy figyelmeztetés... Egy figyelemfelkeltés, egy reménysugár. Aznap, amikor találkoztam volna azzal a személlyel, aki miatt két évig szenvedtem, és azon a találkozón sok minden történt volna - kórházba kerültem. Az, hogy a nagybátyám már nem mondható többet családtagként - jó példa a törődésre. Annak az oka, hogy a családom szétmegy, azóta van, amióta megtörtént. Akik ártottak nekem, megszenvedtek utána. Minden egyes új dal, amit meghallok - minden egyes dalszöveg egy kicsi része utalásokat ad. Minden újságcikkben és filmben arról van szó, hogyan vészeljük át a gyász időszakát. Ha néha napján nézem az eget éjszaka, az mindig tiszta. Hogy folytatom az Ő hobbiját, amit sosem lettem volna képes véghezvinni. Hogy egy nap többször is hallom a közös számunkat. ... minden egyes kis apró jel azt mutatja, velem van! ... minden egyes kis apró jel azt mutatja, vigyáz rám! ... minden egyes kis apró jel azt mutatja, vár rám valahol! ... de minden egyes kis apró jel túl kevés ahhoz, hogy rendbe jöjjön az életem.

lehetetlen végigcsinálni mindezt.

Az egész egy fiúval kezdődött. Szerettük egymást, aztán megbántott. Én megbocsájtottam, majd megint megbántott. Megbántott háromszor, négyszer, ötször... a végén már nem tudtam számolni. De én mindig, minden adandó alkalommal megbocsájtottam. Két éven keresztül játszottam ezt. Magammal, és az idegrendszeremmel. Aztán jött az ideg összeroppanás és az észhez térés. És megérkezett az újabb végzetem - a távkapcsolat. Először hazudott, majd áradozott, kedveskedett és nem lehetett ellenállni. Becsapott, átvert, de mégis szeretett. Szerettem. Aztán ő megtudott minden rólam ( a legmocskosabb mindet) és elhagyott... Ennyit jelentettem neki. De még ezt is ki tudtam heverni, igaz, hosszú időbe telt. Aztán anyukám elmondta, hogy lenne még egy testvérem, de meghalt. És belegondoltam a tudatba, hogy itt szaladgálna mellettem egy kis gyerek. És kiakadtam. Nem mutattam előttük, de iszonyatosan fájt. Később megtaláltam az igazit. Minden passzolt rá, amit csak elképzelhettem. Életem legszebb nyara volt, de abba kellett hagynom, mert nem tudtam a szüleimnek hazudni. Csak ezért... Ismét ki kellett hevernem valamit. És ismét nehezen sikerült. Aztán jött az ősz, vele a rossz idő. Egy bal lábbal kelt nap, egy váratlan telefonhívás. Meghalt... és az elkövetkezendő fél év olyan lassan telt, mintha a pokolban lettem volna. Meghalt az, akit szerettem. Nem hittem volna, hogy még ezt is kibírom, de itt vagyok... Igaz, hogy nem valami épen, de élek.. vagyis, akkor még úgy tűnt. Aztán a nagybátyámat egy életre elvesztettem az őrültsége miatt. Néznem kell minden héten, ahogy az unokatestvérem kérdezi: "Hol van apa?" De én nem válaszolhatok rá... Majd mindezekre rá, anya bejelentette, hogy elválnak. Megindult a fantáziám, egy másodperc alatt lepergett előttem minden... minden, ami történni fog. És én beleroskadtam. Nem tudok szavakat mondani rá, hogy érzem magam, milyen iszonyatos az életem, mennyire cserélnék bárkivel.. BÁRKIVEL! Legyen az egy hajléktalan, vagy egy olyan ember, akiről minden nap pletykálnak és utálják őt... Ezerszer jobb lenne... És ezekre rá, haldoklik a két háziállatom, akik mindig velem voltak, főleg a rossz időkben... Jöhet még ennél rosszabb?! Mert én nehezen tudom elképzelni. És mi a legszarabb? Hogy nem ölhetem meg magam... Hogy miért nem? Mert nem akarom, hogy a barátaim részesei legyenek ezen szenvedések töredékeinek. Pedig ha nem lennének barátaim és nem lenne családom, már rég megtettem volna...