lehetetlen végigcsinálni mindezt.

Az egész egy fiúval kezdődött. Szerettük egymást, aztán megbántott. Én megbocsájtottam, majd megint megbántott. Megbántott háromszor, négyszer, ötször... a végén már nem tudtam számolni. De én mindig, minden adandó alkalommal megbocsájtottam. Két éven keresztül játszottam ezt. Magammal, és az idegrendszeremmel. Aztán jött az ideg összeroppanás és az észhez térés. És megérkezett az újabb végzetem - a távkapcsolat. Először hazudott, majd áradozott, kedveskedett és nem lehetett ellenállni. Becsapott, átvert, de mégis szeretett. Szerettem. Aztán ő megtudott minden rólam ( a legmocskosabb mindet) és elhagyott... Ennyit jelentettem neki. De még ezt is ki tudtam heverni, igaz, hosszú időbe telt. Aztán anyukám elmondta, hogy lenne még egy testvérem, de meghalt. És belegondoltam a tudatba, hogy itt szaladgálna mellettem egy kis gyerek. És kiakadtam. Nem mutattam előttük, de iszonyatosan fájt. Később megtaláltam az igazit. Minden passzolt rá, amit csak elképzelhettem. Életem legszebb nyara volt, de abba kellett hagynom, mert nem tudtam a szüleimnek hazudni. Csak ezért... Ismét ki kellett hevernem valamit. És ismét nehezen sikerült. Aztán jött az ősz, vele a rossz idő. Egy bal lábbal kelt nap, egy váratlan telefonhívás. Meghalt... és az elkövetkezendő fél év olyan lassan telt, mintha a pokolban lettem volna. Meghalt az, akit szerettem. Nem hittem volna, hogy még ezt is kibírom, de itt vagyok... Igaz, hogy nem valami épen, de élek.. vagyis, akkor még úgy tűnt. Aztán a nagybátyámat egy életre elvesztettem az őrültsége miatt. Néznem kell minden héten, ahogy az unokatestvérem kérdezi: "Hol van apa?" De én nem válaszolhatok rá... Majd mindezekre rá, anya bejelentette, hogy elválnak. Megindult a fantáziám, egy másodperc alatt lepergett előttem minden... minden, ami történni fog. És én beleroskadtam. Nem tudok szavakat mondani rá, hogy érzem magam, milyen iszonyatos az életem, mennyire cserélnék bárkivel.. BÁRKIVEL! Legyen az egy hajléktalan, vagy egy olyan ember, akiről minden nap pletykálnak és utálják őt... Ezerszer jobb lenne... És ezekre rá, haldoklik a két háziállatom, akik mindig velem voltak, főleg a rossz időkben... Jöhet még ennél rosszabb?! Mert én nehezen tudom elképzelni. És mi a legszarabb? Hogy nem ölhetem meg magam... Hogy miért nem? Mert nem akarom, hogy a barátaim részesei legyenek ezen szenvedések töredékeinek. Pedig ha nem lennének barátaim és nem lenne családom, már rég megtettem volna...