sosem tudhatod, mikor maradsz végleg egyedül.

Csapódok jobbra-balra, keringek az emberek közt. Hogy miért? Társaságot, barátságot keresek. És hogy mit érek vele? Semmit. Nem jelentek semmit - jelentéktelen vagyok. Hiába próbálok beszélgetést kezdeményezni, vagy meghallgatni a másikat, mégis csak rossz az, hogy rólam sose kérdeznek, engem sose hívnak. Biztos, hogy van ennek egy nyomós oka. A következő célom ezt kideríteni. Bár egyszerűbb lenne, ha megmondanák. Sokkal könnyebben el lenne intézve ez a dolog, de azt is tudom, hogy a hátam mögött könnyebb ezt megvitatni. Úgy mindent könnyebb... Szeretnék végre megint legjobb barátnőt, mint régen, de ennek rettenetesen halvány az esélye. Maradok magamra. A gondjaimmal, bánatommal kézen fogva. Már hozzászoktam, most már nem lehet nehéz ezt csinálni. Már a véremben van, hogy maszkot húzok, és nem pofázok senkinek. És amíg nem fognak kérdezni, addig egy szóval sem említem meg. Minek terheljem az életüket, ha úgy se kíváncsiak rá? Tényleg egyedül vagyok. Pedig olyan nagy ez a világ, annyi lehetőség lenne. Annyi város, ország, utcák, bárok, helyek, házak, kertek... "Csak körül kell nézni, és kezdeményezni." De elég nehéz ezt megtenni, ha tudod, hogy úgy se látnak szívesen. Szóval akár mennyire is nagy a világ, akár mennyire is sok a lehetőség, a város, az ország, az utcák, a bárok, a helyek, a házak, a kertek... Én akkor is egyedül maradok, akkor is egyedül vagyok. Lehet, hogy az én hibám, lehet, hogy részben másoké is, de a helyzeten nem változtat semmit. Pedig már akkor is mennyivel könnyebb lenne, ha mondjuk lenne egy barátom, - akivel tegyük fel a barátnőim hoznak össze, amit már én is összehoztam egy-két embernek - ha lenne valaki, akivel hazamehetek, akivel találkozhatok iskola után úgy, hogy tudom, szívesen vár, szívesen találkozna velem... Na, de ennyit erről. Ennyit erről a kibaszott, szánalmas életről, a még szánalmasabb emberiséggel együtt.