bullshit

"Egyetem...egyetemen minden más lesz, találni fogsz valakit."
"Olyan ember vagy, akinek nem okoz problémát reálisan gondolkodni. Akit mindenki megért, akit megbecsülnek és tudják, hogy tökéletes nyelvérzéke van."
"Felsőkategóriás lány vagy, Fruzsi. Olyan, aki után nagyon sok pasi vágyakozik...Csak mégis, egy probléma van...Neked nincs önbizalmad, semmi..."
Vajon miért nincs? Kérdésre sem méltatnám. Senki sem néz rám, senki sem figyel rám, senkit sem érdeklem. Még magamat sem. Abbahagytam az írást, a szocializálódást, az életet. Hiába próbálkoztam, felesleges volt. Képes voltam elmenni a lakóhelyére Lacinak, aki évek óta a "társam" volt, akivel úgymond - kisebb, nagyobb kihagyásokkal - távkapcsolatot létesítettünk. Nem jött el, nem érdekelte, hogy ott vagyok, pedig a lelkemet is odaadtam volna érte. És ez csak egy ember... Egy nagyon fontos.
A másik, akiből évekbe tellett kiszeretnem, szingli lett. És most, hogy sok esélyünk lesz találkozni partikban... Nem. Nem akarom. Nem akarom látni a testét, arcát, mosolyát, semmit. Nem akarok semmilyen kapcsolatot létesíteni vele, mert visszaesek. Abba az állapotba, amikor valamibe kapaszkodni kellett, és csak az ő létezése volt kézen fogható. Nem volt velem, nem segített, de jobb volt miatta szenvedni, mint a konkrét fájdalmam miatt. Ennyi. Ennyi ok kell ahhoz, hogy valakibe beleszeress. Mert egyszerűbb szeretni egy hús-vér embert, aki elérhetetlen, mint egy olyat, aki elérhető lett volna, de már nem él. 
Minden rossz, pedig azt mondaná az ember, hogy idővel minden jobb lesz... Ez hazugság. Egyre rosszabb minden. Egyre jobban egyedül érzi magát az ember, nem talál társat, csak a magányt, ami szép lassan beborít mindent. A hétköznapokat, az éjszakákat, a nappalokat...mindent...Talán...Talán az egyetemi élet megváltoztat mindent, bár már én ebben sem merek hinni. Félek, hogy csak rosszabb lesz az eddigi állapotnál.

"Boldogság is csak a könyvek utolsó 10 oldalán van.."

Mondta egy barátom, s elgondolkodtatott. Vajon így végzem én is? Hogy az utolsó pillanatban, életem végső "lapjain" megjelenik a boldogság? Talán.. Addig is változunk, minden változik, s hagynom kell, hogy sodorjon vele a szél.Próbálkoztam mindennel. Jóval, rosszal, igazsággal, hazugsággal. Egyik sem volt hasznos. Olyan barátságok szakadtak meg örökre, amit egy éve még teljesen valósnak tartottam. Olyan álmok tűntek el, amikre gyerekkorom óta vágytam - nem foglalkozhatok azzal, amivel akarok. Csalódást okoztam ezzel a családomnak, a barátaimnak, s legfőképp magamnak. Pedig ha bele gondolok, nem az én hibám volt. Nem én mozgattam a szálakat, nem én döntöttem úgy, hogy elveszem a lehetőséget a fiataloktól. Olyan emberek irányítottak, akik azt se tudják, mi a nevünk, s mit érzünk valójában. Bár hogy is várhatnám el egy idegen embertől, hogy tudja, mit érzek valójában, amikor én sem vagyok tisztában vele? Nehéz, elgondolkodtató kérdések ezek. Nem vagyok tisztában azzal, mit, vagy kit szeretnék, és hogy miért lyukadok ki mindig ugyanannál az embernél. Még így is, hogy számtalanszor átvert, megbántott, eltiport. Még így is, hogy nem vagyok már neki olyan fontos mint voltam, s talán ez fordítva is igaz. Kesze-kusza a kapcsolat, s még kesze-kuszábbak gondolataim iránta.

Hiányzik. Hiányzik a hangja, beszéde, szeretete, aggódása, törődése. Azt akarom, hogy átöleljen, hogy napokig ne engedjen el. Hogy mellette aludjak, hogy mellette keljek fel. Minden porcikáját akarom.

Miért ragaszkodom még mindig hozzá? Taszít a viselkedése, a hangneme, az ahogyan nyálasan közeledik felém. Nem érdekel a véleménye, nem várnám, hogy keressen. Hiába írja le, mennyire hozzám bújna, elfog tőle az undor. Bár nem is undor, hisz egykor szerettem - talán még most is valamennyire - inkább annak a jele, hogy kiégett a vonzalom, a kapcsolatunk, s már nem hiányzik.

Ha megértem egyszer, mit is akarnék valójában, talán neki is menne. Ki tudna rajtam igazodni, s nem bántanám többet...S tudom, hogy szörnyű dolog emberek érzelmeivel játszadozni, de mégis...mégis ürességet érzek, nincs bűntudatom, hiszen ő négy évig ezt tette velem. Pedig meg sem érdemeltem.
De hát mi az, amit megérdemlünk? Miért kap meg valaki mindent, miért van olyan, aki semmit? Az élet igazságtalan, kérdés nélkül válogat, nem fontolja át döntéseinek súlyát. Míg egy ember több éve boldogan éli életét, gondok nélkül, addig egy másiknak dominószerűen esik össze körülötte minden és mindenki. Egyik tragédiát követi a másik, egyik betegség után jön a a következő, s egy rossz hír után ismét rossz hírt kapunk - pedig jót várnánk. Miért van ez így rendjén? Talán túl elfogult vagyok, hisz én is a negatív oldalhoz tartozom. Természetesen vannak olyan, jelen pillanatban boldog emberek, akikkel rengeteg szörnyűség történt... De kérdem én. Meg fog történni velünk is a "megváltás"? Megkapjuk egyszer azt, amit igazán megérdemlünk? Lezárulnak a családi viták, az elszökések otthonról, a magány, a csalódás, a fájdalom, a tragédia, a betegség, a sajnálat..?
Bár egy éve is hasonlóan éreztem, hasonló dolgokat fogalmaztam meg, valami mégis más. Megnyugodott a lelkem, tisztában vagyok a helyzetemmel, és hogy nem fog egy hamar ez javulni - sőt, ha már csak a mai napot veszem példaként, még mindig jöhet rossz esemény. 

De valami változott. Nem tudom mi. Talán annyi mindent kellett feladnom már, hogy elfáradtam. Elfáradtam, s nem is a boldogságra várok már, hanem a megnyugvásra. De ha szörnyűségek a könyv zömét betöltik, az utolsó tíz oldalban pedig a boldogság szerepel... Hány oldal marad a lélek megpihenésére?

Talán ha jövőre azt mondják, új év, tiszta lap, elhiszem. Most? Folytatódik az, ami eddig volt. Mérges vagyok mindenkire és mindenre. Mérges vagyok azért, amiket tettek, amiért elhagytak, amit tettem magammal és ahogyan viselkedek.
Gondolkodom, létezem, vagyok. Még sem érzem jól magam. Elkeseredettséget, magányt, fájdalmat érzek. Azt érzem, átvertek...megint. Többször is. Otthagytak, eltiportak, megbántottak, kihasználtak, játszottak velem. Megint én vagyok az, akinek nem jött össze, megint én vagyok egyedül, megint én sírok minden nap. Mindig én vagyok az, akinek rossz... Mindig.
Hiába mosolygok, ha kell, hiába beszélgetek vidáman, ha a szituáció megkívánja, hiába mutatom azt, nem érdekel valaki. Fáj. Nagyon.. Annyira, hogy azt elmondani nem lehet. Reménytelen...