Miért szeretem?

eh

A faszom kivan - már elnézést. Eldobnak maguktól, mint egy darab pappírt, amit már teleírtak, én meg szenvedek miattuk, mindent a szívemre veszek, és most meg mindketten jönnek utánam, mintha mi sem történt volna. Nem értem. Ennyire "fontos" lennék én nekik? Egyik pillanatban még nem érdeklem őket, aztán meg, mint a pincsi kutya, koslatnak utánam. Az egyik telefonon, a másik gépen... Az egyik több száz kilóméterrel messzebb, a másik a város másik végéről. Nem olyan a lelkem, hogy ezeket kibírjam. Döntsék el, mit akarnak. Szeretni? Vagy csak szórakozni? Én nem tudom eldönteni helyettük, de már elegem van ebből. Mert beleesek mindig ugyanabba a hibába, és tudom, hogy hiába. Hiába beszélek az egyikkel órákon át, nem lehet az enyém sose - mert messze van. A másikkal pedig azért hiába, mert úgyis csak átverne. Mindkettőjüket szerettem. A három ember közül, ketten maradtak. Nem tudom, melyik a jobb... Egyik sem. Ő elment örökre, így nem tudok mit tenni. Pedig ő hitt volna bennem. Aki messze van, az is hisz bennem, de mit érek vele? Egy nagy lófaszt. Sose lehet az enyém úgy igazán, de ezt ő is tudja, mégis beszélünk... Nem is akárhogy. Minek csinálja ezt? Csak rosszabb lesz.. Aki pedig közel van... Amiket csinál velem, szép és jó, de mással is ezt csinálná, ha mi együtt lennénk. Ennek is mi értelme van? Semmi... Inkább dobjanak el megint mindketten, úgy, hogy ne is emlékezzek rájuk, mert így, hogy tudom, nem vagyok számukra közömbös, csak nehezebb. Ha tudnám, hogy már kizártak az életükből, hamarabb lehetnék túl rajtuk. Elegem van. :) If I were a boy, I think i could understand, Hove it feels to love a girl, I swear, I'd be a better man.

'09

Nos, akkor jöjjön. Év végi összefoglalás. Érdekes lesz, az biztos. Január: Megfogadtam, hogy nem fogok többet sírni amiatt, akit egy évig szerettem. Persze ezt még Január elsején meg is cáfoltam, de sebaj. Február: Két akkori barátnő segített kimászni a bajból, hogy egy új, nyugodtabb életet kezdjek, a fiú nélkül, akit akkor szerettem. És lám, sikerült. És ezért nem lehet elég hálásnak lenni. Március: Bár már nem voltam szerelmes, azt hittem, nem is lehetek az többé. És mégis - egy olyan emberbe szerettem bele, akire a mai napig felnézek, még ha fájó szívvel is. Igaz, hogy már egy jó ideje nem is beszéltünk, de még mindig beugranak a pillanatok, amikor "együtt voltunk". Azért nem együtt, mert a távolság szétszakított minket. És most csak nézem, és figyelem messziről, hogyan éli végig boldog életét - nélkülem. Április: A szülinapom. Valahogyan, de kimagasló volt ez a hónap. Tele volt boldogsággal, nevetéssel, viccelődéssel, flörtöléssel. Tavasz. Nem tudom másra fogni. Május: Már mindenki érezte, hogy vége a sulinak. Sütött a nap, alig voltak órák, mindenki élvezte a napsütést. És én összevesztem azzal a fiúval, akit akkor szerettem. Nem jött el hozzám sose, és azt hittem, örökre elveszítem. Aztán volt egy szép kórházi látogatásom is egy hétig, majd még bő két hétig vizsgálatok. Nem volt kellemes.. Sőt, kimondottan meggyötört. Június: Eljött a nyár. Azt hittem, ez lesz az eddigi legjobb. Így is tűnt - de visszanézve, maga volt a pokol. Július: A semmittevés ideje. Mikor már ahhoz sincs kedve az embernek, hogy kimozduljon otthonról. Nem volt értelme semminek, a nyárnak is majdnem vége volt, életkedv nulla, a barátok pedig nem értek rá. Augusztus: A nyaram fénypontja, itt indult be az élet. Összejöttem azzal, akit elvesztettem. Ha nem lett volna az, talán most nem tudnám, milyen érzés feldolgozni egy szeretted halálát. De visszatekintve arra az időszakra, amikor együtt voltunk... Akkor voltam boldog úgy isten igazából. Még a nyári záporokat is tudtam élvezni. Nyitottabb voltam sok mindenre. És ez jó, nem? Sok mindenben változtatott meg. Mondhatni, megtanított arra, hogyan élvezzem az életet. Aztán vége lett a nyárnak, és vele együtt a kapcsolatunknak is. Szeptember: Osztályváltás, új emberek. Az elején féltem, de szerencsére hamar befogadott mindenki. De olyan egyedül éreztem magam ettől függetlenül. Valahogy nem találtam a helyem. És hiányzott az a boldogság, amit akkor éreztem, amikor Petivel voltam. Ezenfelül, elkövettem - azt hiszem - életem egyik legnagyobb hibáját. Amit sajnos nem lehet visszacsinálni. Voltak belőle pletykák, botrányok, de mára már lecsendesült. Hála az égnek. Október: Az év legrosszabb hónapja. Az a hónap, amikor meghalt. Összeomlott minden ami lehetséges belül. Az a pici tartás, ami bennem volt, eltűnt. Nem volt már semminek sem értelme, még magának az életnek sem. Nem tudott rajtam segíteni senki és semmi. Csak vártam, vártam és vártam, mikor lesz már vége ennek az egésznek, és mikor hallom valaki szájából azt a mondatot, hogy nem, nem halt meg, még él. November: S mikor azt hittem, az előző hónapban teljesen magam alatt voltam, bebizonyosodott, hogy ez a hónap borzalmasabb lesz. Még iskolába is alig bírtam járni. Csak azért vett rá az erő, mert tudtam, hogy ott - ha nem is sok időre, de el tudják vonni a figyelmemet valami mással. Egy ideig ez be is vált, amíg nem jött a temetés. És onnantól kezdve nem volt megállás. Éjjel-nappal sírtam, hol a szobámban, hol az utcán, a buszon, az iskolában, vagy bármilyen helyen. Nem érdekelt a külsőm, hogy mit gondolnak rólam, hogy mit beszélnek rólam, csak egyet akartam: Utána menni. December: Azt hittem, sosem lesz vége ennek, hogy legalább egy évig így fogok érezni. S bármennyire is furcsa, az idő segített. Nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb lett az életem. Erősödtem, rengeteget. Aztán felvillant újra az, akit nem szerethetek - hisz év elején megfogadtam. Nem is tudok szeretni, nem ezzel van a probléma. De újra bele tudnék ugorni abba a hibába, hogy vele legyek. Mert mindegy, mennyire gyenge, de kell valami, amibe kapaszkodhatok. - A barátaim. Ők itt vannak ehhez. De persze, nekik meg más gondjaik vannak. Nem fognak folyamatosan arra gondolni, hogy mi történt velem - és ez természetes. És hát, Decemberben is megjártam a kórházat. Nem is kicsit. Életem eddigi legszörnyűbb kínjait éltem át ott azon a héten. Összetörtek, kívül-belül, szenvedtem, de egy jó dolog van : a fájdalomtűrő képességem az egekben van. És, bármilyen furcsa, meghalhattam volna. A sors kezén múlott. És a sors azt akarta, hogy még éljek. Hogy miért? Ezt nekem kell kitalálnom. És akkor egy rövid összegzés az évről: életem eddig legrosszabb éve!

egy hónap...

Valahogyan annyira más minden. Már több, mint egy hónapja történt. De egy örökkévalóságnak tűnik. Az elején nem is fogtam fel, nem gondoltam rá igazán. ( Később rájöttem, hogy csak azért tettem ezt, hogy ne szembesüljek a valósággal.) Aztán a temetés napján, mikor fizikai jelei is voltak, ott volt a szemem előtt minden bizonyíték, a fejembe hasított. És onnantól kezdve nem volt megállás. Éjjel-nappal sírtam, magamba zárkóztam, nem tudtam máson agyalni. Roncsoltam magam, szellemileg, és fizikailag is. Hiába voltak olyan órák, amikor csak a többiek kedvéért próbáltam fapofát vágni, vagy esetleg bekapcsolódni a beszélgetésükbe, legbelül szenvedtem, és gyötrődtem. És még mindig nem bírtam feldolgozni. Ellenállhatatlanul ragaszkodtam ahhoz a hithez, hogy itt van velem, mellettem marad örökre, és vigyáz rám. Tudtam, hogy így van, éreztem. Ekkor valahogy könnyebb volt élni. Könnyebb volt ezzel együtt, úgy, hogy tudtam, itt van. Aztán megint jött a depressziós időszak, amikor már végképp feladtam. Pedig ekkor már egy hónap telt el, és én csak egyre rosszabbul lettem. Nem bírtam az érzést elviselni, belülről darabokra szedett. Semminek nem láttam már értelmét. És egyetlen vágyam az volt, hogy vele lehessek. Azt pedig csak úgy tudtam volna teljesíteni, ha én is meghalok. De nem! Annyi, de csak annyi erő volt még bennem, hogy nem lettem önző, és gondoltam másokra is. S megpróbáltam elviselni a gondjaimat. Nehéz volt, pokolian nehéz, hiszen egyedül kellett végigcsinálnom mindent. Másra nem számíthattam. Hiába mondhattam volna el a barátaimnak, tudom, hogy nem ez lett volna a legnagyobb gondjuk. - És, hogy nem tudtak volna segíteni, vagy tanácsot adni, hiszen ők még nem tudják, milyen ez az érzés. Máshogy képzeli el az ember, sokkal kicsinyesebb dolognak tűnik. S amikor már megtapasztalod, életed egyik legszörnyűbb szakaszán esel át. Ezek után jött az, amitől a legjobban féltem. Már azt sem éreztem, hogy itt lenne velem. Mintha eltűnt volna, s itt hagyott volna magával minden problémát és gondot. Aztán rájöttem arra, amitől még jobban féltem. Feldolgoztam azt, hogy igen, valójában tényleg elment, meghalt, és nincs többé. Nincs többé az a fiú, akit szerettem, akit több, mint tizenkét éve ismertem, aki családi barát is volt, és egyben a legjobb ember, akivel eddigi életemben találkoztam. Nincs többé. És ez ellen nem lehet mit tenni. Az időt nem lehet visszapörgetni, mint ahogy sok filmben és sorozatban. Ez a valós világ, ahol nincsenek természetfeletti csodák, és nincs remény, hogy visszakapjam. Ezért hát szembe kellett néznem azzal a ténnyel, hogy bele kell törődnöm, nincs más választás. Hiszen ha nem teszem meg, akkor iszonyatosan nehéz lesz visszamászni a rendes életembe. Olyan erőt vettem magamon, mint még soha. És úgy látszik, sikeresen. Valahogy, mintha egy kicsit visszatértem volna a rendes életbe. Most már foglalkozom más, sokkal kisebb problémákon. Foglalkozom magammal, és vannak dolgok, amik lekötnek úgy, hogy másra ne tudjak gondolni. De persze, hogy fáj az, ami történt. Ha bármi kis tárgy, vagy hely emlékeztet rá, rögtön beugrik. De most már nem az, hogy elment, és itt hagyott, hanem az, hogy milyen szép közös emlékeink maradtak meg. És hogy milyen jó volt vele. S bár már képes vagyok felfogni, hogy nincs többé, mégis hiszem, hogy valahol itt van a közelemben, figyel és segít. Különben hogy lettem volna képes összeszedni magamat? És persze azt is tudom, hogy egy szép nap, - ki tudja, mikor vagy hol - de találkozni fogunk. Lehet, hogy sok-sok évet kell még rá várnom, de megéri. Mert előttem van az a cél, hogy igenis, látni fogom még egy nap.