egy hónap...

Valahogyan annyira más minden. Már több, mint egy hónapja történt. De egy örökkévalóságnak tűnik. Az elején nem is fogtam fel, nem gondoltam rá igazán. ( Később rájöttem, hogy csak azért tettem ezt, hogy ne szembesüljek a valósággal.) Aztán a temetés napján, mikor fizikai jelei is voltak, ott volt a szemem előtt minden bizonyíték, a fejembe hasított. És onnantól kezdve nem volt megállás. Éjjel-nappal sírtam, magamba zárkóztam, nem tudtam máson agyalni. Roncsoltam magam, szellemileg, és fizikailag is. Hiába voltak olyan órák, amikor csak a többiek kedvéért próbáltam fapofát vágni, vagy esetleg bekapcsolódni a beszélgetésükbe, legbelül szenvedtem, és gyötrődtem. És még mindig nem bírtam feldolgozni. Ellenállhatatlanul ragaszkodtam ahhoz a hithez, hogy itt van velem, mellettem marad örökre, és vigyáz rám. Tudtam, hogy így van, éreztem. Ekkor valahogy könnyebb volt élni. Könnyebb volt ezzel együtt, úgy, hogy tudtam, itt van. Aztán megint jött a depressziós időszak, amikor már végképp feladtam. Pedig ekkor már egy hónap telt el, és én csak egyre rosszabbul lettem. Nem bírtam az érzést elviselni, belülről darabokra szedett. Semminek nem láttam már értelmét. És egyetlen vágyam az volt, hogy vele lehessek. Azt pedig csak úgy tudtam volna teljesíteni, ha én is meghalok. De nem! Annyi, de csak annyi erő volt még bennem, hogy nem lettem önző, és gondoltam másokra is. S megpróbáltam elviselni a gondjaimat. Nehéz volt, pokolian nehéz, hiszen egyedül kellett végigcsinálnom mindent. Másra nem számíthattam. Hiába mondhattam volna el a barátaimnak, tudom, hogy nem ez lett volna a legnagyobb gondjuk. - És, hogy nem tudtak volna segíteni, vagy tanácsot adni, hiszen ők még nem tudják, milyen ez az érzés. Máshogy képzeli el az ember, sokkal kicsinyesebb dolognak tűnik. S amikor már megtapasztalod, életed egyik legszörnyűbb szakaszán esel át. Ezek után jött az, amitől a legjobban féltem. Már azt sem éreztem, hogy itt lenne velem. Mintha eltűnt volna, s itt hagyott volna magával minden problémát és gondot. Aztán rájöttem arra, amitől még jobban féltem. Feldolgoztam azt, hogy igen, valójában tényleg elment, meghalt, és nincs többé. Nincs többé az a fiú, akit szerettem, akit több, mint tizenkét éve ismertem, aki családi barát is volt, és egyben a legjobb ember, akivel eddigi életemben találkoztam. Nincs többé. És ez ellen nem lehet mit tenni. Az időt nem lehet visszapörgetni, mint ahogy sok filmben és sorozatban. Ez a valós világ, ahol nincsenek természetfeletti csodák, és nincs remény, hogy visszakapjam. Ezért hát szembe kellett néznem azzal a ténnyel, hogy bele kell törődnöm, nincs más választás. Hiszen ha nem teszem meg, akkor iszonyatosan nehéz lesz visszamászni a rendes életembe. Olyan erőt vettem magamon, mint még soha. És úgy látszik, sikeresen. Valahogy, mintha egy kicsit visszatértem volna a rendes életbe. Most már foglalkozom más, sokkal kisebb problémákon. Foglalkozom magammal, és vannak dolgok, amik lekötnek úgy, hogy másra ne tudjak gondolni. De persze, hogy fáj az, ami történt. Ha bármi kis tárgy, vagy hely emlékeztet rá, rögtön beugrik. De most már nem az, hogy elment, és itt hagyott, hanem az, hogy milyen szép közös emlékeink maradtak meg. És hogy milyen jó volt vele. S bár már képes vagyok felfogni, hogy nincs többé, mégis hiszem, hogy valahol itt van a közelemben, figyel és segít. Különben hogy lettem volna képes összeszedni magamat? És persze azt is tudom, hogy egy szép nap, - ki tudja, mikor vagy hol - de találkozni fogunk. Lehet, hogy sok-sok évet kell még rá várnom, de megéri. Mert előttem van az a cél, hogy igenis, látni fogom még egy nap.