up'n'down

Egyszer fent, egyszer lent. Van, amikor nehezen, de sikerül kizárni mindent a fejemből, és van, amikor újra és újra összeomlok. Borzasztó ez az érzés. Kikészít. Hiába visz mindenki minden helyre, nem tudom jól érezni magam. Rendben. Már nincs az, hogy mások előtt is sírok, és nem beszélek szinte semmit. Próbálom azt mutatni, hogy jól érzem magam ( úgy látszik, ez bejön, mert a többiek nem sejtenek semmit) de legbelül szétszakadok a fájdalomtól. Leírni sem lehet. Esténként lepörgetek a fejemben mindent, amit vele éltem át újra... és újra... és újra.. és így tovább. Aztán megint arra ébredek, hogy vele álmodtam, és sírok. Néha, mikor kivan kapcsolva az agyam, hirtelen beugrik ő, és azt gondolom, "hm, beszélni kéne vele, újra szeretnék kezdeni mindent, mert szeretem!" Aztán fél perc múlva ráeszmélek, hogy ez lehetetlen, mert meghalt. Mert nem lehet többé velem. Nem lehet mellettem, nem nézhet rá, nem beszélhetek vele, nem mondhatom neki azt, hogy szeretlek. És nem érezhetem azt, hogy szeret. Mert nincs. Elment. Mindenki mondja, hogy lépjek már túl ezen, úgy se tudok ezzel már mit csinálni, az élet megy tovább. Én is ezt mondtam volna másnak, ha mással történt volna meg. De ez az érzés teljesen más, mint ahogy elképzelnéd. Csak akkor lehet érzékelni, mikor már tényleg megtörtént. És olyankor lehetetlen vele mit csinálni. Már egy hónap telt el, de nállam semmi javulás sincs. És még azt sem érzem, hogy lassan lesz majd... Csinálom a dolgomat mintha egy robot lennék, nevetek, ha kell meg beszélgetek, de semmi több. Nincs magánéletem, nem tudok úgy isten igazából örülni bárminek is, és ami a legrosszabb, hogy nem tudok igazán szeretni. Pedig lenne kit. Egyszerűen nem, mert a szívem csak az övé, teljesen mindegy, hogy nincs velem. Sőt, mostmár azt sem érzem, hogy lelkileg itt lenne. Mert amíg azt gondoltam, hogy itt van, addig minden valahogy könnyebben ment. Most pedig mintha minden a dupláján szakadt volna rám. Mintha már elment volna a közelemből. És az a legrosszabb, hogy a családtagok szemeibe sem tudok belenézni. Zavarban érzem magam, mintha én tehetnék mindenről. És mi van, ha igen?! Mi van, ha miattam volt minden? Ha ez az egész a lelkemen szárad? Annyira jó lenne vele lenni. Teljesen mindegy, hol, milyen formában, a lényeg, hogy vele.