?

úgy érzem, valami rossz fog történni...valami visszafordíthatatlan.

volt lehetőség, de kihagytuk.

Minden nap találkozunk vele. A probléma csak az, hogy miközben éljük a fontos perceinket, csak nézünk...de nem látunk. Pedig ott van az orrunk előtt. Talán a szomszéd fiú, talán a buszon ülő srác... Talán minden nap elmegyünk a nagy Ő mellett. Egyszerűen csak annyira keressük a megfelelőt, hogy már észre sem vesszük. Elvakít minket a fájdalom és a magány hihetetlenül furfangos keveréke. Lehetnénk boldogok, de nem hagyjuk magunkat. Kapaszkodunk a rettentő múltba, az elképzelt jövőnkbe... De hogy mi van most? A sötétség... A rossz választások, az egyedüllét, a káros szenvedélyek kiélése, mások megkeserítése - de csak az után, miután ők megkeserítettek minket. Nézzük, ahogyan más elszalaszt sok-sok lehetőséget, lehordjuk érte őt, miközben mi is ugyanezt csináljuk.

A hibáiból tanul az ember, de az ember hülye. Nem elég egyszer megtapasztalnia, mennyire éget a sütő, ha hozzányúl a tenyerével. Ő azok után is hozzá fog nyúlni még több alkalommal. Mint én az alkoholhoz. Vagy a fiúkhoz... Hiába tudom, hogy csak megbántanak és kihasználnak...Még mindig van bennem remény. Egy halvány kis remény, ami azt sugallja, hogy bizony a következő nem fog megbántani... Ha következő alkalommal hozzá nyúlok a sütőhöz, nem lesz meleg... Már pedig az lesz. Ezt mindenki tudja, de senki sem akarja elfogadni. 

Egy barátnőm azt mondta nekem, ne várjak többet. Nem azért nem kapom meg az igaz szerelmet, mert alkalmatlan lennék rá. Szerinte alkalmas vagyok minden szempontból. Egy probléma van csak. Már annyira vágyakozom érte, hogy mindenkit eltaszítok magam mellől. De azt mondta, ez nem baj. Mert ahogy idősödik az ember, úgy változik. S majd egy nap, mikor senki se számítana rá, nekem olyan barátom lesz, akitől eldobják a többiek az állukat. Ő nem egy alkalmi kapcsolat lesz... Ő lesz majd az igazi nagy Ő. 

Kellemes ebbe belegondolni...Csak akkor is... akkor is, ott van az az alattomos remény, amit nem tudok megölni sehogy. Inkább ő öl meg engem, mielőtt bármit is elérhetnék az életben...

we fucked it up

Vége. Lehetne ennél még lejjebb is menni, de nem fogunk. Nálunk itt befejeződött egy történet. Olyanokat tettünk, amit egy életen át bánni fogunk. Megbántuk a múlt hetet, a tegnapot, s megfogjuk a holnapot. Ez ennyire kiszámítható, azok után, amikké váltunk. Önző, gyenge jellemek lettünk, akik bármit megtesznek azért, hogy egy pillanatig jól érezzék magukat. S aztán? Aztán csak a bűntudat lohol mögöttünk sebesen, a pletykákkal kézen fogva. Annyi mindent tehetnénk a szép jövő érdekében...Én vágyom is rá, de valahogy mindig visszahúz egy belső erő, ami miatt nem léphetek tovább. Valahogy...valahogy mindig találok kifogást, miért vagyok még mindig ilyen. De belül, a lelkem mélyén sírok. Sírok, mert más akarok lenni. Olyan, mint a többiek. Nem magányos, boldog, felszabadult ember aki nem bánja meg a tetteit és nem foglalkozik azzal, mit beszélnek róla. Ilyen akarok lenni, lelkem legmélyén... De egyszerűen nem megy. Nem tudok találni senkit akit szerethetek, de talán azért, mert nem is próbálkozom eléggé. Azt se tudom, hogy kéne... Nem tudok boldog lenni, mert mindig eszembe jut valami, ami elködösíti azt az érzést. Nem tudok felszabadult lenni, mert mindig feszélyeznek a többiek gondolatai. Mindenki más jobb nálam... Nem tudok nem foglalkozni azzal, mit mondanak rólam. Érdekel mások emberek véleménye, és hetekig emészt ha valami rosszat hallok vissza - már pedig hallok. Nem én teszem magam tönkre, hanem az emberiség visz engem...a sírba.

szálljatok már le az életemről!