Vége. Lehetne ennél még lejjebb is menni, de nem fogunk. Nálunk itt befejeződött egy történet. Olyanokat tettünk, amit egy életen át bánni fogunk. Megbántuk a múlt hetet, a tegnapot, s megfogjuk a holnapot. Ez ennyire kiszámítható, azok után, amikké váltunk. Önző, gyenge jellemek lettünk, akik bármit megtesznek azért, hogy egy pillanatig jól érezzék magukat. S aztán? Aztán csak a bűntudat lohol mögöttünk sebesen, a pletykákkal kézen fogva. Annyi mindent tehetnénk a szép jövő érdekében...Én vágyom is rá, de valahogy mindig visszahúz egy belső erő, ami miatt nem léphetek tovább. Valahogy...valahogy mindig találok kifogást, miért vagyok még mindig ilyen. De belül, a lelkem mélyén sírok. Sírok, mert más akarok lenni. Olyan, mint a többiek. Nem magányos, boldog, felszabadult ember aki nem bánja meg a tetteit és nem foglalkozik azzal, mit beszélnek róla. Ilyen akarok lenni, lelkem legmélyén... De egyszerűen nem megy. Nem tudok találni senkit akit szerethetek, de talán azért, mert nem is próbálkozom eléggé. Azt se tudom, hogy kéne... Nem tudok boldog lenni, mert mindig eszembe jut valami, ami elködösíti azt az érzést. Nem tudok felszabadult lenni, mert mindig feszélyeznek a többiek gondolatai. Mindenki más jobb nálam... Nem tudok nem foglalkozni azzal, mit mondanak rólam. Érdekel mások emberek véleménye, és hetekig emészt ha valami rosszat hallok vissza - már pedig hallok. Nem én teszem magam tönkre, hanem az emberiség visz engem...a sírba.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése