Minden nap találkozunk vele. A probléma csak az, hogy miközben éljük a fontos perceinket, csak nézünk...de nem látunk. Pedig ott van az orrunk előtt. Talán a szomszéd fiú, talán a buszon ülő srác... Talán minden nap elmegyünk a nagy Ő mellett. Egyszerűen csak annyira keressük a megfelelőt, hogy már észre sem vesszük. Elvakít minket a fájdalom és a magány hihetetlenül furfangos keveréke. Lehetnénk boldogok, de nem hagyjuk magunkat. Kapaszkodunk a rettentő múltba, az elképzelt jövőnkbe... De hogy mi van most? A sötétség... A rossz választások, az egyedüllét, a káros szenvedélyek kiélése, mások megkeserítése - de csak az után, miután ők megkeserítettek minket. Nézzük, ahogyan más elszalaszt sok-sok lehetőséget, lehordjuk érte őt, miközben mi is ugyanezt csináljuk.
A hibáiból tanul az ember, de az ember hülye. Nem elég egyszer megtapasztalnia, mennyire éget a sütő, ha hozzányúl a tenyerével. Ő azok után is hozzá fog nyúlni még több alkalommal. Mint én az alkoholhoz. Vagy a fiúkhoz... Hiába tudom, hogy csak megbántanak és kihasználnak...Még mindig van bennem remény. Egy halvány kis remény, ami azt sugallja, hogy bizony a következő nem fog megbántani... Ha következő alkalommal hozzá nyúlok a sütőhöz, nem lesz meleg... Már pedig az lesz. Ezt mindenki tudja, de senki sem akarja elfogadni.
Egy barátnőm azt mondta nekem, ne várjak többet. Nem azért nem kapom meg az igaz szerelmet, mert alkalmatlan lennék rá. Szerinte alkalmas vagyok minden szempontból. Egy probléma van csak. Már annyira vágyakozom érte, hogy mindenkit eltaszítok magam mellől. De azt mondta, ez nem baj. Mert ahogy idősödik az ember, úgy változik. S majd egy nap, mikor senki se számítana rá, nekem olyan barátom lesz, akitől eldobják a többiek az állukat. Ő nem egy alkalmi kapcsolat lesz... Ő lesz majd az igazi nagy Ő.
Kellemes ebbe belegondolni...Csak akkor is... akkor is, ott van az az alattomos remény, amit nem tudok megölni sehogy. Inkább ő öl meg engem, mielőtt bármit is elérhetnék az életben...
1 megjegyzés:
Nekem tudod mit mondtak? Hogy álljak le ezzel a Mr. Perfect kereséssel. Csak úgy fogjak bele, mert ahhoz, hogy valakivel csókolózzunk, moziba menjünk és veszekedjünk, nem kell szerelmesnek lenni. De mégis. Azok a rossz emlékek is milyen szépek. Ha valaki azt mondaná, megnemtörténtté teszi azt a négy hónapot azzal a mint utóbb kiderült idióta fiúval én minden egyes naphoz ragaszkodnék, nem adnám oda egyiket sem. Mert szeretni jó. Mert megbízni jó. Mert vannak azok a csodálatos pillanatok minden apró lovestoryban, amiért megéri. Mert ha minden dal más fiúra emlékeztet is, a közös ezekben az emlékekben te vagy. Te, aki tapasztaltál és tökéletesedtél közben, de aki megtanultad magad szeretni is és aztán persze utálni, de végülis ma sem vagy más, kevesebb mint azon a napon, amikor még úgy nézett rád és úgy érezted, te vagy a legszebb és legboldogabb a világon. Nem tudom a titkot vagy a receptet, mert Mr. Perfect még várat magára, de egyvalami biztosnak tűnik: előbb egyedül kell tudnod boldognak lenni, egyedül kell megszeretned magad és a világot magad körül és akkor leszel kész arra, hogy szeressenek...vagy?
Megjegyzés küldése