_

´The reason we can´t say those three words to each other isn´t because they aren´t true.. It won´t be the start of something, it will be the end. Think about it!´

Ma délután a könnyeimtől nem láttam, de azért is akartam írni bejegyzést - akkor, amikor még friss a seb. Aztán, mikor már majdnem befejeztem, valaki rámírt... És minden megváltozott.

with me..

I don't want this moment to ever end, Where everyting is nothing, without you. I'll wait here forever just to, to see your smile. 'Cause it's true; I am nothing without you... I want you to know: with everyting, I won't let this go. These words are my heart and soul I'll hold on to this moment, you know 'Cause I'd bleed my heart out to show that I won't let go...

fucking prince charming.

Ismét nem okoztak csalódást nekem - már hozzászoktam, erre voltam felkészülve. Hisz minden pasi ugyan olyan, mint a többi. És hiába reménykedünk abban, hogy van kivétel, mert nincs. Tegnap azt ígérte nekem valaki, hogy felhív majd, ezért elkérte a számomat. Már akkor röhögtem, és meg is mondtam neki, hogy úgyse fog. "De, esküszöm felhívlak holnap, az lesz az első." Bólogattam, mosolyogva, és tudtam, hogy úgyse lesz igaz - mert mindegyik férfi bunkó, paraszt. De mégis, ma néha-néha rápillantottam a telefonra, hátha... Lehet hogy abban reménykedtem, felhív, és akkor ő lesz a szabály kivétele, ami csak erősít ugyebár. Milyen irónikus lenne... De még ez se. Ő is csak egy mezei szabály volt arra, miért ne bízzunk a férfiakban, miért ne vágyakozzunk, miért ne akarjunk happy enddel végződő amerikai filmszereplők lenni... Mert olyan nem létezik.

remények.

Azt hiszem, végre megtaláltam a fényt a sötét alagút végén. Oly sok idő után... Nem tudom, miért. Lehet, hogy a jó idő teszi, vagy csak az, hogy belefáradtam a szenvedésbe - nem lehet tudni... Egy a lényeg, hogy vége van. Legalább is most úgy érzem, hogy befejeződött. Nem gondolok rá többet, egyre kevesebb az emlék, eltűntek a jók és a rosszak egyaránt. Ez részben szerencse, részben veszteség, de az élet sosem igazságos.. Sose ad csak úgy, mindig el is vesz... Mert miért ne? Miért ne legyen nekünk rossz, ha már egy kicsi jó is jár? Mindegy, nem is szeretnék ezen agyalni... Felfogtam már réges-rég, hogy az élet mennyire igazságtalan. Se velem, se veled, se velük... Senkivel. Mindenkinek dolgoznia kell, tanulnia, tragédiákat átélnie... és mindezt miért? Hogy utána meghaljunk? Ha lenne valami... egy egészen kicsi dolog, amiért azt lehetne mondani, hogy érdemes élni... Na akkor elfogadnám az életet. De így? Hogy nincs benne semmi jó? Hogy csak apró örömök jutnak nekünk, amik pár pillanat alatt elillannak? Így tényleg nincs értelme... De, mint már mondtam, megláttam az alagút végét, a kijáratot - a menekülés lehetőségét, a felszabadulásáét. Most már "csak" újra kell építenem a lelkemet.Ez már semmiség.. De már ez is egy előrehaladás... Nem? Szerintem igen. Beletelik egy huzamosabb időbe.. már előre látom. De már most társhiányom van, már most azt akarom érezni, hogy szeretnek... Na de hékás, lassan a testtel... Még csak most kezdek előröl mindent...

suit up!

don't cry.

Sírni szeretnék - nagyon sírni. Csak úgy, a semmiért. Kiadni magamból a dühöt, a fájdalmat, a fáradtságot, és aztán egy jót aludni, s majd felkelni valamikor, amikor kedvem tartja. Ha belegondolok, jó dolog sírni, nem? Megnyugtatás az ember lelkének, fizikailag is kiadjuk így a feszültséget magunkból. Azt mondják, a sírás a szomorúság jelképe - szerintem meg nem csak azé. - a fájdalomé - a haragé - a megbántásé - a kárörömé - a félelemé - a csalódásé - a fáradságé - a boldogságé - a szereteté... csupa-csupa -é betűs dolog. Annak a jele, hogy tudunk érezni. Olyan ez, mint a nevetés. Csak az emberek az ellentettjét látják benne. Mert ha valakit látunk nevetni, azt gondoljuk, boldog. De mi van, ha mégse? És ha egy embert sírni látunk, azt gondoljuk, szomorú. De mi van, ha mégse?? Az a mégse mindig ott volt, ott van, és ott lesz, ameddig élünk. Akármennyire is változik a világ, az emberek nem lesznek okosabbak és tisztelettudóbbak, intelligensebbek és hibáiból tanultak - teljesen mindegy, hányan vétenek el egy hibát, hányan bántanak meg valakit, hányan okoznak csalódást... mindig lesz valaki a jövőben, aki ugyanezeket megteszi majd - még ha már nem is fogunk élni - mert a hibáiból nem tanul az ember...

álom.

Névnapot ünnepeltünk, az unokatestvéremét. Mint ahogy szoktunk, mindannyian ott voltunk a nagynénim házában. Ő is ott volt, de nem tudhatta meg senki, hogy több közünk volt egymáshoz, mint aminek kellett volna lennie. Így hát lehajtott fejjel mentem el mellette minden alkalommal, amikor közeledett - de a szívem mindig megdobbant, és az arcom kipiroslott. Néha, mikor nem figyelt senki, vetettünk egy kósza, keseredett pillantást egymásra. Olyan pillantás volt az, ami azt üzente: hiányzol. Mindketten tudtuk, hogy ezt érzi a másik, mégse tehettünk ellene semmit. Nem lehettünk együtt. Mikor én ott álltam egyedül a nappaliban, megrezzent a telefonom. Egy sms-t kaptam tőle. Megnéztem, és csak szűkszavúan ennyit írt: beszélnünk kéne. Én visszaírtam: nem ártana. Kerestem, de nem volt sehol. A többiek nem figyeltek ránk, most eljött volna az alkalom. S ekkor egy erős kéz behúzott a szobába. Sötét volt, nem láttam semmit, és senkit. Csak a zár kattanását hallottam. Bezárta az ajtót. Felkapcsolta a kis villanyt, épp, hogy csak lássam, kivel van dolgom. Ő volt az, ő, a maga személyében. A szemeim könnybe lábadtak, a gyomrom összeszűkült, nyelni se bírtam. -Miért hazudtál? - kérdeztem. -Miben hazudtam volna? -Abban, hogy elmentél örökre. - fejemet lehajtottam, nem bírtam a szemébe nézni. -Hogy mersz ilyeneket gondolni?! Én sose hagynálak el! Soha! - üvöltött volna, ha megtehette volna, de nem akarta, hogy más is meghallja. -Gyere ide. - suttogta végül, és megölelt. Nem bírtam ellenkezni, bár tudtam, nem szabadna. Nem szabadna kísértésbe esnem. Megcsókolt, s én visszacsókoltam. Majd mind a ketten egyre többet, és csak többet akartunk a másiktól, de le kellett állnunk. -Annyira hiányoztál! Hiányzott ez az egész! - mosolyogtam. -Nekem is, elhiheted. - visszamosolygott. -És most mi legyen? - kérdeztem. Habozott, ő se tudta a választ. -Nem tudhatom, de nem bírom nélküled tovább. Muszáj együtt lennünk. Bárhol vagyok, megfojt a tudat, hogy nem lehetek veled. - mondta. -Én is ugyanezt érzem. - csönd volt. Kínos csönd. -Vissza kéne mennünk, nem gondolod? - kérdezte végül. -De, jó ötlet. - válaszoltam. Előre engedett, s én kisétáltam, mintha misem történt volna. Mégis az arcom oly boldog volt, mint még soha. -Fruzsi, az Istenért, mégis hol voltál?! - anyám kiabálása fogadott, ami rögtön lehervasztotta a mosolyt az arcomról. Nem mertem megfordulni, mert akkor észrevette volna, hogy ott megy el Ő, és megtudta volna, hogy együtt voltunk. -Te sírtál? - kérdezte, és megtörölte az arcomat. -Nem én, miért? - csodálkoztam, hisz csak pár könnycsepp szaladt ki a szememből - az is több, mint egy fél órája. -Mit csináltál bent? - kérdezte, most már komoran. - Kivel voltál? Lehunytam a szemeimet, felkészültem arra, mi fog történni. De hiszen el kell mondanom neki, mégis csak az anyám. -Petivel. - mondtam, s lecsuktam a szemem. Nem jött válasz több percen keresztül. Majd végül felnéztem, s megláttam, hogy az arca sápadt. Nem tudott megszólalni. -Anya, jól vagy? - kérdeztem, de nem válaszolt. Szóra nyitotta a száját, majd becsukta. Majd ismét elkezdett mondani valamit, de mégse tette. Végül, harmadjára, de kimondta. -De hiszen Peti meghalt... - suttogta. ...És én felébredtem, ziláltan.

monster vs killer.

egy SZÖRNYETEG vagyok. egy GYILKOS... Nem tudok egy ilyennel együtt élni, felemészt teljesen a tudat, hogy miattam történt. Nem kellett volna megtudom, titokban kellett volna maradnia végig. Bele fogok őrülni ebbe az egészbe. Az, akit szerettem, meghalt. Sok idő kellett, de eltudtam fogadni, bele tudtam nyugodni, még ha iszonyatosan fájt is, de ez, hogy mindenről én tehetek, hogy egy ártatlan élet kihunyt, csak mert én létezem? Ez a sírig fog kísérni. Nem tudom, miért tette, miért pont miattam - nem éri meg. Nem vagyok én olyan fontos a világ számára, hogy ilyet tegyen valaki. Nem vagyok én senki... Csak egy a sok közül. Egy szürke, kiszámíthatatlan lány, aki csak élni szeretne nyugalomban, mint mindenki más... Ez lennék, de mégse. Olyan ember vagyok, akinek egyáltalán nincs rendben az élete. Aki szenved, aki keservesen él, aki már teljesen üres, akinek nem jön össze semmi jó, aki vonzza a szerencsétlenséget maga köré, aki egy gyilkos... És akkor élj ezzel a tudattal tovább.. Ez lehetetlen. Számomra legalább is. Már nem bírom tovább csinálni ezt, ezt az egész életet, főleg így. Képtelen vagyok többre...

sick.

Nem jó, ha betegsége van az embernek - olyan, amitől nem tud szabadulni. Amitől kisértésbe esik, aminek nemtud ellenállni, amit muszáj véghez vinni - mert ez egy betegség. Azt hittem, nem fogok tudni visszaesni, hogy már túl vagyok rajta. De megint elkapott. Megint minden nap erre gondolok Minden nap akarom Mindenre ez a megoldás, ha baj van. - nyugodtabb leszek. (jaj, nem, nemdrog, nehogy félreértsétek...) Bele fogok őrülni... Amíg pedig nem, titkolom ;)

lie to me.

Muszáj hazudnunk az embereknek. Hogy miért? Azért, hogy elhiggyék, minden rendben az életünkben. Hogy nincs bajunk a világgal, hogy boldogak vagyunk. Én is ezt teszem. Ha nem tenném ezt, mindenki tudná, mi zajlik le bennem nap mint nap. Hogy milyen bajok térnek vissza, hogy mibe esek vissza. Hogy miért sírok és mikor, hogy miért örülök, vagy hogy miért vagyok dühös. Mert ha megkérdezi valaki, hogy miújság, nem arra kíváncsi, miért vagy letört, csak egy szimpla "semmi"re. Ilyenek az emberek, mind ilyenek vagyunk - kivétel nélkül. Mindegy, hogy barátról van szó, vagy csak haverról - mert a barátnak nem kell megkérdeznie hogy vagy, anélkül is tudja, hogy nem jól. És ő csak némán bólint arra, hogy azt mondod, jól, közben pedig tudja, hogy mégse. Mindenki ezt csinálja. Mindenki ezt éli át. Példának okáért, ha én elsorolnám valakinek, milyen problémáim vannak, a végén beleunna. Felesleges lenne, és csak időpocséklás, mivel segíteni úgyse lehet rajta. És senki sem fog úgy ismerni téged, mint te saját magadat - erre már rájöttem. Hiába mondod ki, hiába érezteted, nem ugyanaz, mint ha belül gondolnál azokra a bizonyos érzésekre. A kínra, a csalódásra, a szenvedésre... Minden teljesen más legbelül a fejedben. Teljesen témától függetlenül, de kezdek érezni - pozitívan! Lehet, hogy ez a tavasz hatása, vagy nem tudom, de most már vágyom az emberek közelségére, a szeretetre, a törődésre, a társa... Meguntam, hogy egyedül legyek üresen a magam kis világában. Kellenek emberek, hogy kiéljem magam - mert ki tudja, meddig élünk, nemde? Lehet, ez az utolsó percünk, napunk, hetünk, de lehet, hogy még egy egész élet vár ránk. Sose lehet tudni... Talk to me softly There's something in your eyes Don't hang your head in sorrow And please don't cry I know how you feel inside I've I've been here before Somethin's changin' inside you And don't you know...

bizonytalan jövő.

Nem tudom mi lesz velem... miken kell még keresztül mennem miket kell még éreznem miket kell még átélnem ? Csak mostmár elegem van mindenből... Ja, nem, bocs. Itt a tavasz. (Y)