álom.

Névnapot ünnepeltünk, az unokatestvéremét. Mint ahogy szoktunk, mindannyian ott voltunk a nagynénim házában. Ő is ott volt, de nem tudhatta meg senki, hogy több közünk volt egymáshoz, mint aminek kellett volna lennie. Így hát lehajtott fejjel mentem el mellette minden alkalommal, amikor közeledett - de a szívem mindig megdobbant, és az arcom kipiroslott. Néha, mikor nem figyelt senki, vetettünk egy kósza, keseredett pillantást egymásra. Olyan pillantás volt az, ami azt üzente: hiányzol. Mindketten tudtuk, hogy ezt érzi a másik, mégse tehettünk ellene semmit. Nem lehettünk együtt. Mikor én ott álltam egyedül a nappaliban, megrezzent a telefonom. Egy sms-t kaptam tőle. Megnéztem, és csak szűkszavúan ennyit írt: beszélnünk kéne. Én visszaírtam: nem ártana. Kerestem, de nem volt sehol. A többiek nem figyeltek ránk, most eljött volna az alkalom. S ekkor egy erős kéz behúzott a szobába. Sötét volt, nem láttam semmit, és senkit. Csak a zár kattanását hallottam. Bezárta az ajtót. Felkapcsolta a kis villanyt, épp, hogy csak lássam, kivel van dolgom. Ő volt az, ő, a maga személyében. A szemeim könnybe lábadtak, a gyomrom összeszűkült, nyelni se bírtam. -Miért hazudtál? - kérdeztem. -Miben hazudtam volna? -Abban, hogy elmentél örökre. - fejemet lehajtottam, nem bírtam a szemébe nézni. -Hogy mersz ilyeneket gondolni?! Én sose hagynálak el! Soha! - üvöltött volna, ha megtehette volna, de nem akarta, hogy más is meghallja. -Gyere ide. - suttogta végül, és megölelt. Nem bírtam ellenkezni, bár tudtam, nem szabadna. Nem szabadna kísértésbe esnem. Megcsókolt, s én visszacsókoltam. Majd mind a ketten egyre többet, és csak többet akartunk a másiktól, de le kellett állnunk. -Annyira hiányoztál! Hiányzott ez az egész! - mosolyogtam. -Nekem is, elhiheted. - visszamosolygott. -És most mi legyen? - kérdeztem. Habozott, ő se tudta a választ. -Nem tudhatom, de nem bírom nélküled tovább. Muszáj együtt lennünk. Bárhol vagyok, megfojt a tudat, hogy nem lehetek veled. - mondta. -Én is ugyanezt érzem. - csönd volt. Kínos csönd. -Vissza kéne mennünk, nem gondolod? - kérdezte végül. -De, jó ötlet. - válaszoltam. Előre engedett, s én kisétáltam, mintha misem történt volna. Mégis az arcom oly boldog volt, mint még soha. -Fruzsi, az Istenért, mégis hol voltál?! - anyám kiabálása fogadott, ami rögtön lehervasztotta a mosolyt az arcomról. Nem mertem megfordulni, mert akkor észrevette volna, hogy ott megy el Ő, és megtudta volna, hogy együtt voltunk. -Te sírtál? - kérdezte, és megtörölte az arcomat. -Nem én, miért? - csodálkoztam, hisz csak pár könnycsepp szaladt ki a szememből - az is több, mint egy fél órája. -Mit csináltál bent? - kérdezte, most már komoran. - Kivel voltál? Lehunytam a szemeimet, felkészültem arra, mi fog történni. De hiszen el kell mondanom neki, mégis csak az anyám. -Petivel. - mondtam, s lecsuktam a szemem. Nem jött válasz több percen keresztül. Majd végül felnéztem, s megláttam, hogy az arca sápadt. Nem tudott megszólalni. -Anya, jól vagy? - kérdeztem, de nem válaszolt. Szóra nyitotta a száját, majd becsukta. Majd ismét elkezdett mondani valamit, de mégse tette. Végül, harmadjára, de kimondta. -De hiszen Peti meghalt... - suttogta. ...És én felébredtem, ziláltan.