remények.

Azt hiszem, végre megtaláltam a fényt a sötét alagút végén. Oly sok idő után... Nem tudom, miért. Lehet, hogy a jó idő teszi, vagy csak az, hogy belefáradtam a szenvedésbe - nem lehet tudni... Egy a lényeg, hogy vége van. Legalább is most úgy érzem, hogy befejeződött. Nem gondolok rá többet, egyre kevesebb az emlék, eltűntek a jók és a rosszak egyaránt. Ez részben szerencse, részben veszteség, de az élet sosem igazságos.. Sose ad csak úgy, mindig el is vesz... Mert miért ne? Miért ne legyen nekünk rossz, ha már egy kicsi jó is jár? Mindegy, nem is szeretnék ezen agyalni... Felfogtam már réges-rég, hogy az élet mennyire igazságtalan. Se velem, se veled, se velük... Senkivel. Mindenkinek dolgoznia kell, tanulnia, tragédiákat átélnie... és mindezt miért? Hogy utána meghaljunk? Ha lenne valami... egy egészen kicsi dolog, amiért azt lehetne mondani, hogy érdemes élni... Na akkor elfogadnám az életet. De így? Hogy nincs benne semmi jó? Hogy csak apró örömök jutnak nekünk, amik pár pillanat alatt elillannak? Így tényleg nincs értelme... De, mint már mondtam, megláttam az alagút végét, a kijáratot - a menekülés lehetőségét, a felszabadulásáét. Most már "csak" újra kell építenem a lelkemet.Ez már semmiség.. De már ez is egy előrehaladás... Nem? Szerintem igen. Beletelik egy huzamosabb időbe.. már előre látom. De már most társhiányom van, már most azt akarom érezni, hogy szeretnek... Na de hékás, lassan a testtel... Még csak most kezdek előröl mindent...