"Így töltöttem a nyarat. Vágytam rád, csak... féltem beismerni."
Talán ez egy éve helytálló lett volna. De most? Beismertem.. Rájöttem arra az egyértelmű dologra, hogy kell nekem, hogy hiányzik. Sajnos kicsúszott a kezeim közül, mert nem vigyáztam eléggé. Azt hittem, könnyen megszerezhetem s megtarthatom. Tévedtem. Nem voltam neki elég jó. Ezen a nyáron pedig árnyékként követett a bűntudat, a veszteség és a szeretet hiánya. Minden alkalommal, ha olyan helyen voltam, ahol tavaly együtt voltunk, összeszorult a szívem. Amikor jól érezhettem volna magam, meg akartam volna vele osztani ezt az érzést. Amikor valami nagy dolog történt, rögtön elmeséltem volna neki. Amikor egyedül feküdtem az ágyamban éjjelente, hiányzott az érintése. Amikor megláttam, a gyomrom kiugrott a helyéről. S amikor rájöttem, hogy már nem az enyém - legszívesebben darabokra téptem volna a lelkemet. Hiányzik... A hajnalig tartó beszélgetések, a nevetése, az, hogy mögém settenkedik és olyat súg a fülembe, amitől libabőrös leszek... Az, hogy megfogja a kezem, az hogy ravaszul rám kacsint, az, hogy a vállára dőlhetek, amikor sírok. Hova tűntek ezek az idők? Mi lett velünk? Bár reménykedem, hogy még visszakaphatom ezeket a dolgokat, legbelül tudom, hogy ez nem igaz. Kevesebb, mint egy év, és látni se fogom többet... Akkor vajon mi lesz? Egyszerűen túlteszem magam rajta, vagy a végtelenségig reménykedni fogok?... Reménykedni abban, hogy egyszer összebotlunk az utcán, beülünk valahova beszélgetni, és rájövünk, életünk nagy szerelme végig itt volt az orrunk előtt...