Azt hiszem, most jött el az az idő, mikor képes vagyok leírni az érzelmeimet. Eddig nem ment volna. Hol is kezdjem? Valahogy mindenről nehéz beszélni. Régebben, még nyáron írtam egy fiúról, akivel összejöttem, és akit szerettem. Aztán a hülye fejemmel végeztem vele, mert féltem attól, hogy valaki képes engem szeretni. A napokban azon gondolkodtam, hogy bocsánatot kérek tőle, hátha tisztázni tudnánk az ügyet. Péntek reggel csak azt láttam, hogy anya falfehéren ül a nappaliban, és telefonál. És csak egy mondatot tudtam leolvasni a szájáról. "Peti meghalt!" Bementem a szobámba, magamra zártam az ajtót, és egy órán keresztül csak a falat bámulva ültem. Aztán megemésztettem, mi történt, és minden kitört belőlem. A legjobb barátom már látott sírni jó párszor, de azt mondta, így még sosem sírtam. Annyira látszott a fájdalom az arcomon, mint még soha. És hogy nem akar még egyszer így látni, mert még neki is rosszul esett. Ezt a dolgot nem lehet feldolgozni, egyszerűen lehetetlen. Mert egy olyan ember halt meg, akit szerettem. Szerelemből... Csak későn jöttem rá, akkor, amikor már elvesztettem. Most tudom érzékelni, hogy mi is az igazi fájdalom. Nem az, ha otthagy, vagy megcsal a barátod, nem az, ha veszekednek a szüleid, vagy ha összevesztél a barátnőddel, hanem a halál. Mindezek után már nem tudom a szívemre venni azt, hogy újra kezdem szeretni azt, aki másfél évig húzta az agyam, - mert ez van. Nem tudom a szívemre venni azt, hogy a szüleim már külön alszanak, állandóan veszekednek, - mert ez van. Bármennyire is fáj, és bármennyire sem lehet feldolgozni ezt, valahol, legbelül úgy érzem, erősödtem. Mert ami nem pusztít el, az csak erősít.

És most egy vidám dologról tudok írni. A barátaimról. Életem egyik legjobb döntése volt, hogy osztályt váltottam, hisz egy olyan jó társaságba kerültem, amit szavakba nem lehet önteni. És ők tényleg igazi barátok, hisz támogatnak, vígasztalnak, felvidítanak, és ami a legfontosabb : hisznek bennem!