Hogyan tudunk változtatni? Ez rajtunk múlik. Érezhetjük élőhalottnak magunkat vagy rádöbbenhetünk, hogy kaptunk egy második esélyt az életre.

bitch!

Úgy látszik, igaz az a teória, hogy : van, ami évtizedekig a divatban marad. Nos.. ilyenek a szőke kurvák is. Mondhatja nekem bárki, hogy már pedig a fiúk csak "álcaként" nyalják a seggüket, és egyébként az intelligens, visszafogott, normális, nem magamutogató, nem magát odaadó lányokat kedvelik.. Na igen. Minden erre utal. Lehet, hogy azért, mert képtelenek küzdeni egy lányért, és ezért a könnyebbik utat választják. Azt, amelyiknek csak csettintesz, és ledobja neked a ruháit. Tényleg sokkal könnyebb lenne, ha mindenki ilyen lenne.. De nem! Én azért se tudok ez lenni. Egyszerűen undorítónak találom. És tudjátok, miért? Mert szerintem egy ember többet ér annál, minthogy egy darab rongynak használják. Többet érdemlek.. Ezért el is várom, hogy többet is küzdjenek. Aki pedig ezt nem bírja elfogadni, és inkább menekül a szőke ribancok világába? Egészségére!

i'm so lonely

Egyedül vagyok a házban, és a megasztárt nézem a tévében. Fergeteges szórakozás. Most tudatosult csak bennem, mennyire egyedül vagyok. Senki se szól hozzám, senki se néz rám. Nem kérdezhetek senkitől, nem kaphatok válaszokat. Magányos vagyok.. még mindig. Meddig lesz ez? Állandóan ez a kérdés jár a fejemben. Állandóan azt szeretném, hogy itt legyen velem. Hogy együtt nézzük a tévét, hogy együtt aludjunk este, hogy együtt menjünk az iskolába. Máris színesebb lenne az életem. A szürke és a fekete helyet kék, sárga, piros, rózsaszín, zöld, barna és lila színek pompáznának életemben. Mindent másképp látnék, mindent másképp éreznék. Nem hiányzik nekem a rózsaszín fátyol, én nem arra vágyom. Csak arra, hogy ha megkérdezik : hogy vagy? , végre szívem mélyéből, őszintén azt válaszolhatnám : jól !

én vagyok a mellékszereplő az élet filmjében

Én vagyok az. Én vagyok az, aki a háttérből figyeli a happy endet. Én vagyok az, aki segít másoknak a boldog befejezésben. Én vagyok az, aki minden este könnyeivel alszik el puha ágyában. Az, aki megkapta mások helyett az összes rosszat, az, aki elköveti mindenki helyet a hibákat. Én vagyok az, aki változásra vágyik, de nem kapja meg. Nem úgy, mint Hamupipőke a tündértől. Nem úgy, mint Ariel a gonosz boszorkánytól. Én nem találkozom repülő tündérekkel, vagy víz alatt élő teremtményekkel. Az én filmem végén nem lesz vidám betétdal, az én filmemből nem fognak több kötetes könyvet írni. Én leszek az a könyv, ami félbe hagyva, porosodva áll a polc legmélyén. Amire majd több évtized múlva rátalálnak, elolvassák, és könnyeikkel küszködve keresik a következő oldalt a megoldásra, a boldogságra találva, de semmi. Nem lesz szép befejezés, hiába várják - hiába várom. Vagy az is lehet, hogy én is azt hiszem, mint a többi főszereplő. Hogy ő egy mellékszereplő, akinek takarítania kell a mostohaanyja után, vagy hogy egy palotába zárt lány, aki nem szabadulhat, hogy találkozhasson igaz szerelmével. Lehet hogy ez vagyok én. Lehet, hogy tényleg csak várnom kell, aztán fordul a kocka és én leszek a boldog főszereplő aki befejezéséhez vidám betétdalt írnak, és az, akiről azt hiszem az én filmem főszereplője, nos.. az lesz a pórul járt gonosz mellékszereplő.

they say it's a broken heart, but... i hurt in my whole body!

Tudtam, hogy ma jól fog jönni az eső. Az udvaron állok, mosolyogva beszélgetek barátommal. Látom, hogy közeledik felénk, de direkt nem nézek rá. Minek? Hiszen úgy sem akar semmit, megértettem. Tovább megy, tesz pár lépést és megáll egy "idegen" lány előtt. Megfordul, rám néz, én elhajtom fejem és beszélek máshoz. S mikor újra odafordulok, hogy egy pillantást vessek rá, ő megcsókolja. Arcom lefagy, kezem remeg, ajkaim görbülnek lefele. A barátom rám néz, kétségbeesett arccal, és próbál vigasztaló ölelést adni, de én nem hagyom. Inkább elindulok a másik irányba remegő lábakkal. Nem látja senki se hogy sírok. Senki, mert az esőcseppek az arcomra csapódnak, és sírnak együtt könnyeimmel - összeolvadnak. Megmenekültem, nem kell magyarázkodnom. Aztán ismét megyek - megyek az utamon, ismét esővel áztatott arcomon. Megint sírok, de megint nem látja senki. Ott áll előttem, rám néz, de nem csinál semmit. Aztán észreveszem, hogy mögöttem az a lány jön. Elmegy mellettem, csalódó pillantással, és megvárja, míg nem látom őket. Aztán mikor már nem érdekli, én megfordulok és újra azt látom, amit nem akarom. Újra csókolóznak. Megállok ott, ahol nem lát, de még esik. Kell valami kapaszkodó, kell valami kiút innen. Kell hogy legyen egy megoldás arra, hogy ne szenvedjek ilyenek miatt. Kell, hogy ne legyen hányingerem, hogy ne fájjon testem minden kis darabja, hogy ne kelljen zokognom az esőben ázva, hogy ne érezzem azt, megtörtem ismét. Én jobban érdemlek, ő ezt nem érdemli meg. Akkor még is miért van az, hogy olyasvalakit akarok, aki nem érdemel meg?! Mindig a rossz irányba megyek, és sose a jó utat választom... Mindig tévedek, mikor választanom kell!

if someone doesn't want you, nothing can change that.. so simple

Megint csalódtam. Milyen meglepő! Nem hittem volna, hogy fogok úgy érezni iránta - ahogy. És mégis megtörtént. Volt rá két évem eddig, hogy beteljesüljön, de semmi. Pont most, mikor már felesleges. Annyira nevetséges ez a helyzet. Az pedig még viccesebb, hogy azt se tudom, mit érzek pontosan. Nem lehet behatárolni, nem tudom szavakkal kifejezni. Nem szerelem, attól nagyon messze áll, de az egyszerű tetszik igét sem használhatom. Valahol a semmiben lebeg az érzésem, és nem is fog tovább lépni. Csak a visszatérésben segíthetek neki, hogy ne érezzem többet azt, amit.. Hogy ne érezzek semmit. De hát olyan könnyű lenne ez? Nem hiszem. Nehéz úgy, hogy minden nap látom. Nehéz úgy, hogy minden nap rá gondolok. Minden nehéz most, minden össze van kuszálódva. De tudod mit? Még mindig könnyebb ez, mint ami egy éve történt! Szóval hálát adok akárkinek is, aki ezt teszi velem, hogy a könnyebb szenvedést választotta nekem, ha már a boldogságot nem érdemeltem ki!

csak egy röpke napot kérek az életedből

Megfogja a kezem, rám mosolyog, ad egy puszit és elindulunk. Ülünk egymást mellett a buszon, még mindig fogja a kezem, majd átölel. Így maradunk sok ideig, érzem mámorító illatát. Hazaérkezünk, majd lefekszünk az ágyban. Néz, játszadozik a hajammal, és megcsókol. Már rögtön tudom, hogy szeretem. Kicsordul egy könnycsepp a szememből, ő letörli és sóhajt egyet. Nem kellenek szavak, hogy megértsem, félt engem. Bebújunk a takaró alá, majd egy idő után elalszunk. Aztán csak arra eszmélünk, reggel van. Lezuhanyzok, s mikor végzek ő kint vár engem egy csésze kávéval. Együtt kezdjük ezt a reggelünket is. Tudom, hogy szeret, látom a szemeiből, a mozdulataiból, a cselekvéseiből. Elindulunk az iskolába - újra fogja a kezem. Út közben összefutunk az ismerősökkel, akik mind mosolyognak, mikor meglátnak minket. Mindannyian örülnek - örülnek, hogy örülünk. Majd bent, a termek közt elválnak útjaink, hogy aztán délután újra egymáséi lehessünk.

Csak egy ilyen napra vágyom vele.. Akár csak egyetlen egyre, az is jobb lenne a semminél!

it's enough!

Beérek az iskolába, a tömeg közepébe. Meglátom, és rám mosolyog. Eszembe jutnak a nyári élményeink, amiket együtt csináltunk. Vissza akarok menni az időben, csak arra az egy percre, ahol rám nézett, és megcsókolt. De nem lehet, a nyári kalandoknak már vége. Odajön hozzám, ad két puszit, és mosolyog. Aztán elsétál... Ott állok, várom hogy visszajöjjön, hogy megöleljen, hogy azt mondja, szeret, de semmi. Csak a következő nap van nekem.. hátha, egy nap. Minden nap látom, minden nap érzem az illatát, minden nap látom a mosolyát, és nem tudok másra gondolni csak rá. Aztán már akkor is látom, ha nincs iskola... Nem vagyunk bezárva egy kötött helyre, miénk a mindenség. Rám néz, ugyanazzal a nézéssel, mint akkor egyszer nyáron, de nem történik semmi.. Becsukja a szemeit, és sóhajt egyet. A szívverésem kihagy, majd megnyugszom, és újra verni kezd. Ilyen ez az érzelmesség.. Úgy csapott belém, mint a villám. Nem is számítottam rá, hogy azt fogom érezni, amit. És tessék, itt ülök a sötét szobámban, várom hogy álmodhassak vele, elképzelem hogy mellettem alszik, és könnyeimet csorgatom minden éjjel miatta. Van ennek értelme? Annak, hogy egyről a kettőre ezt érzem? Mert szerintem nem... Annak tényleg nincs értelme, hogy fájjon. Fájt már más eleget.. Elég lesz már!

Itt ülök, bámulok a monitorra, és nem tudok mondani semmit. Csak sírok.. Folyamatosan. Megint hibáztam, megint nem kellett volna elengednem magam. Megint fájni fog.. De nagyon, érzem. Persze, hogy elkezdődött a suli, és régi ismerősöket látok. Olyanokat, akik jelentenek is nekem valamit. Persze, hogy olyan valakiket, akik reménytelenek. Ki más is találhatna ilyeneket.. Ez nagyon fog fájni a végén, már most érzem. Szóval megpróbálok megint taktikát váltani, és hidegen hagyni. Nem foglalkozni vele, nem venni tudomást róla, nem gondolni rá, nem sírni miatta. Elég nehéz lesz, de muszáj, különben megint a padlón leszek. Az pedig nem hiányzik most :)