they say it's a broken heart, but... i hurt in my whole body!

Tudtam, hogy ma jól fog jönni az eső. Az udvaron állok, mosolyogva beszélgetek barátommal. Látom, hogy közeledik felénk, de direkt nem nézek rá. Minek? Hiszen úgy sem akar semmit, megértettem. Tovább megy, tesz pár lépést és megáll egy "idegen" lány előtt. Megfordul, rám néz, én elhajtom fejem és beszélek máshoz. S mikor újra odafordulok, hogy egy pillantást vessek rá, ő megcsókolja. Arcom lefagy, kezem remeg, ajkaim görbülnek lefele. A barátom rám néz, kétségbeesett arccal, és próbál vigasztaló ölelést adni, de én nem hagyom. Inkább elindulok a másik irányba remegő lábakkal. Nem látja senki se hogy sírok. Senki, mert az esőcseppek az arcomra csapódnak, és sírnak együtt könnyeimmel - összeolvadnak. Megmenekültem, nem kell magyarázkodnom. Aztán ismét megyek - megyek az utamon, ismét esővel áztatott arcomon. Megint sírok, de megint nem látja senki. Ott áll előttem, rám néz, de nem csinál semmit. Aztán észreveszem, hogy mögöttem az a lány jön. Elmegy mellettem, csalódó pillantással, és megvárja, míg nem látom őket. Aztán mikor már nem érdekli, én megfordulok és újra azt látom, amit nem akarom. Újra csókolóznak. Megállok ott, ahol nem lát, de még esik. Kell valami kapaszkodó, kell valami kiút innen. Kell hogy legyen egy megoldás arra, hogy ne szenvedjek ilyenek miatt. Kell, hogy ne legyen hányingerem, hogy ne fájjon testem minden kis darabja, hogy ne kelljen zokognom az esőben ázva, hogy ne érezzem azt, megtörtem ismét. Én jobban érdemlek, ő ezt nem érdemli meg. Akkor még is miért van az, hogy olyasvalakit akarok, aki nem érdemel meg?! Mindig a rossz irányba megyek, és sose a jó utat választom... Mindig tévedek, mikor választanom kell!