it's enough!

Beérek az iskolába, a tömeg közepébe. Meglátom, és rám mosolyog. Eszembe jutnak a nyári élményeink, amiket együtt csináltunk. Vissza akarok menni az időben, csak arra az egy percre, ahol rám nézett, és megcsókolt. De nem lehet, a nyári kalandoknak már vége. Odajön hozzám, ad két puszit, és mosolyog. Aztán elsétál... Ott állok, várom hogy visszajöjjön, hogy megöleljen, hogy azt mondja, szeret, de semmi. Csak a következő nap van nekem.. hátha, egy nap. Minden nap látom, minden nap érzem az illatát, minden nap látom a mosolyát, és nem tudok másra gondolni csak rá. Aztán már akkor is látom, ha nincs iskola... Nem vagyunk bezárva egy kötött helyre, miénk a mindenség. Rám néz, ugyanazzal a nézéssel, mint akkor egyszer nyáron, de nem történik semmi.. Becsukja a szemeit, és sóhajt egyet. A szívverésem kihagy, majd megnyugszom, és újra verni kezd. Ilyen ez az érzelmesség.. Úgy csapott belém, mint a villám. Nem is számítottam rá, hogy azt fogom érezni, amit. És tessék, itt ülök a sötét szobámban, várom hogy álmodhassak vele, elképzelem hogy mellettem alszik, és könnyeimet csorgatom minden éjjel miatta. Van ennek értelme? Annak, hogy egyről a kettőre ezt érzem? Mert szerintem nem... Annak tényleg nincs értelme, hogy fájjon. Fájt már más eleget.. Elég lesz már!