Itt ülök, bámulok a monitorra, és nem tudok mondani semmit. Csak sírok.. Folyamatosan. Megint hibáztam, megint nem kellett volna elengednem magam. Megint fájni fog.. De nagyon, érzem. Persze, hogy elkezdődött a suli, és régi ismerősöket látok. Olyanokat, akik jelentenek is nekem valamit. Persze, hogy olyan valakiket, akik reménytelenek. Ki más is találhatna ilyeneket.. Ez nagyon fog fájni a végén, már most érzem. Szóval megpróbálok megint taktikát váltani, és hidegen hagyni. Nem foglalkozni vele, nem venni tudomást róla, nem gondolni rá, nem sírni miatta. Elég nehéz lesz, de muszáj, különben megint a padlón leszek. Az pedig nem hiányzik most :)