february

Február depressziós száma:





Február partulós száma: 


  


Február valakire emlékeztető száma: 

summer, i miss u!

Csodaszép reggelem volt. Felkeltem, kimásztam az ágyból, felhúztam a redőnyt és megcsapott a napfény. Sütött a nap, csiripeltek a madarak, plusz tíz fok biztosan lehetett kint. Kiugrottam az ágyból, kiszaladtam az erkélyre és mély levegőt vettem. Jön a tavasz! Ez már nem lehet másnak a jele. Letusoltam, gyorsan megreggeliztem és egy tavaszi ruhát felvettem, majd elindultam kifele...
Aztán felkeltem. Kinéztem az ablakon és borongós, esőre álló idő volt. Nem, nincs tavasz, csak álmodtam. Még mindig az a zord, hideg, unalmas és undorító idő van, ami öt hónapja... Kezd kicsit fárasztó lenni, nem tudom, ti hogy vagytok vele. Sőt, valamelyik nap hallottam a rádióban, hogy a tél hivatalosan, orvosilag elismerten a depresszió időszaka. Annyi mindent feltalált már az emberiség... A telet nem tudná valahogy megszüntetni?  Okkal vagyok olyan, amilyen. Okkal vagyok bepunnyadva a szobámba, okkal vagyok szomorú és okkal sírok sokat. Nem, nem valaki miatt, egyszerűen csak ilyen a kedvem és már kezd nagyon kiakasztani ez a dolog. Napfényt akarok, azt akarom hogy kabát nélkül járkáljunk, hogy kijöjjenek az idegesítő szeplőim, hogy kiszőküljön a hajam, hogy mehessünk strandra, és hogy az legyen a kedd esti program, hogy hajnalig megyünk bulizni!!! Hiányzol nyár, nagyon... Szükségünk van rád!
És nem csak ezekért, hanem azért is, hogy felejtsek. Hogy ne kelljen aggódnom azért, hogy ne jöjjön velem szemben a folyosón. Mert akkor le kell hajtanom a fejem és csöndesen elsétálni mellette úgy, mintha sosem történt volna semmi, és semmit sem jelent nekem. Pedig ez nem igaz. Ha meglátom, összeszorul a gyomrom. Ha rímel egy szó a nevére, rögtön az jut az eszembe. Ha hallok egy dalt, ami kötődik hozzá, sírok. Ha a szemembe néz, elpirulok. Ha hozzám szól? Nem kapok levegőt, de nem a boldogságtól, hanem a sírás elfojtásától. Azért, mert tudom, hogy nem lehet az enyém. Lehetett volna, de nem így jött össze.Nem vagyok szerelmes, egyszerűen csak kötődök hozzá, mégsem lehet az enyém és ez kiborító. Szükségem van rá, kell a mindennapjaimhoz. Ő lehetne az én napfényem az alagút végén...
Ez van. Ilyen az élet, nem tehetünk mást. Van, akinek sorozatban összejön, van akinek sosem. Én az utóbbiak közé tartozom...

                           A bánat? egy nagy oceán.
                           S az öröm?
                           Az óceán kis gyöngye. Talán,
                           Mire fölhozom, össze is töröm.

                                                                  /Petőfi/

who are we?

Elég csak egy éjszaka, hogy belátást nyerj az emberek igazi énjébe, - ha van ott alkohol. Hiszen részeg ember igazat mond, igazat gondol és könnyen játszadozik. Ilyen volt ez az éjszaka is.
A füst szállt a teremben, a kezek a magasban voltak. A másik helységben sokan ültek, szívták a cigiket és öntötték a vodkát. Ez volt az az este, csak egy átlagos péntek. De nézzünk csak körbe, ki melyik állatot hozta ki magából. 

A megbűnhődött: 
Bocsánatkérés és kibékülés. Őszinte megbánás. Egy aranyos puszi a homlokra, és kész, minden rendben.
A kétségbeesett: 
Mit csináljunk, ha minden szétesett? Kapaszkodjunk valami olyanba, ami mindenkit felháborít, mégis jó és poénos dolog. Több lánnyal smárolás. Azért, mert kétségbeesett. Ez így van rendjén. 
Az elkeseredett:
Mindenkihez odamegy és próbál becsajozni, miközben van barátnője, hosszú-hosszú ideje. Ez milyen dolog? Mondhatnám, hogy normális, de akkor nagyot hazudnék. 
A kalandvágyó: 
Kesereg, mert a tiltott gyümölcs ott van az orra előtt, játszadozik vele, mégse lehet az övé. Kegyetlen az élet, de ezekből tanulunk. 
A szenvedélyes: 
Hiába játszadozik, a szíve egy valakiért dobog, és az nincs itt. Bevallja, nem akar megbántani senkit, mert neki a szíve diktál, ha az nem dobog erősen, nincs értelme kalandokba bocsátkozni - ami másoknak rossz.
A mérges kígyó:
Tudja, hogy másoknak rossz lehet azt nézni, de megcsinálja. Látja, hogy más nézi, de nem érdekli. Önző módon, szánalomra méltóan odadobja magát másnak, csak hogy féltékennyé tehessen pár embert.
A naív:
Az, aki azt hiszi, több alkalmas kavarás után most nem fogja még egyszer elkövetni azt a hibát. De mégis megteszi, és mások nyernek. Mindig elhatározza, hogy nem esik bele ugyanabba a hibába, de mindig megteszi. Lehet, hogy akkor ez nem is hiba? 
A titkoló:
Úgy tesz, mintha már jól lenne, mintha már nem érdekelné senki. De mégis, ha én belenézek mélyen a szemeibe, látom a csalódást és a fájdalmat. Tetteti, hogy jól van, de óriásit hazudik.
A kétszínű:
Milyen jó embernek is mutatja magát! De elég egy kis alkohol, és megmutatkozik a valódi énje. Az ártatlan kis lány hárpiává válik, nem foglalkozva mások érzéseivel. 
A felszabadult:
Vége valaminek, és ő szabadnak érzi magát. Ezt meg is mutatja, őrjöng, tombol, iszik mértéktelenül, de később más valami is felszabadul: a valódi fájdalom, amit eltakart eddig.
Az "ártatlan":
Azt mutatja, ő nem tehet semmiről, végig hallgatja a lányokat, ahogyan bocsánatot kérnek tőle szánalmas módon. Ő csak mosolyog, helyesel, és titokban azt számolgatja a fejében, ez hanyadik lány volt már, aki megvolt neki. 
A hazug:
Ő is egy a sorban, ő is bocsánatot kér azért, amit meg sem tett. Bevallja, hogy már nem érez semmit, megnyugtatja a másikat, hogy nincs harag, csak tiszta barátság. Már nem érdekli őt, túl van rajta. És ez az éjszaka egyik legnagyobb hazugsága...

február 14.

Ma reggel nehezen keltem fel. Alig tudtam kipihenni a hétvégét. Kimásztam az ágyból, zuhanyoztam, megreggeliztem, kisminkeltem magam és kocsiba ültem. Egy kávé és az egyik legjobb barátom az iskolában, egy fizika óra majd egy matek, egy spanyol kellemes csalódás, és egy átlagos irodalom óra. Aztán fél füllel meghallottam azt, hogy "Valentin-nap". És leesett. Ma február tizennegyedike van, a szerelmesek napja, és én leszarom. De tényleg. Eszembe sem jutott, fel sem tűnt. Tudjátok milyen ez az érzés? Fergeteges! Hogy miért? Azért, mert én hülye azt hittem, kell ez az érzés. Az érzés, ami sok mindenkinek van. Hogy szerelmes, hogy boldog, hogy együtt alszanak és élnek valakivel. Nos... nekem ez nem kell. Nem az érzés kell, egy ember kell. De arra pedig felesleges gondolni, szóval mély levegő, szú-szá, és elfogadom hogy nem lehet. Így jött össze tehát, hogy nem érdekel a valentin-nap. És engem ez teljesen felvidít! :}

to live doesn’t mean you’re alive..

                                  Where are you, honey?

Olyan, mintha minden nap álarc mögé bújnánk. Ők azért, mert szégyenletes dolgot tettek. Ő azért, mert megbántott valakit. Te azért, mert hazudtál. Én azért, mert félek. Melyik a jobb? Hogy élünk, vagy hogy élőnek mutatjuk magunkat ? Egy idő után a hullának is szaga lesz... Csak azt nem a bogarak fogják majd megenni, hanem a gyáva, elcseszett emberek... Olyanok, akik nap mint nap körülvesznek minket.

let the rain wash away all the pain of yesterday.

Mi lenne akkor, ha minden visszafele történne? Csak gondolj bele, mint a Benjamin Button c. filmben, bár én néhány dolgot máshogy képzelnék el..
Egy koporsóban ébredek, a föld alatt. Csak akkor kezd el működni a tüdőm, ha kiásom magam. Miután ez sikerül, megvilágítja a fakó szememet a napfény, és üvölteni kezdek. Túl erős, nem bírom. Ránézek két kezemre, és észreveszem, hogy alig tartja valami őket. Ráncos, oszladozó bőr terül rajta, hajam ősz és hullik. Mi lenne, ha így születnénk meg?..
Aztán elvisznek a kórházba. Az intenzív osztályon kezelnek, gépekre kötve. Körülöttem mindenki "most született meg", köhögnek és nem bírnak beszélni. Több hónap múlva megérkezik az első látogatóm, a lányom. Nem látszik az arcán öröm, hogy láthat, inkább kétségbeesés. Talán vár valamire, egy végső jelre? De hiszen most kezdődik az életem! 
Egy év... Egy teljes év telik el, miután kiengednek onnan. Hazamegyek, a saját kis öreg házamba, ahol már nem lakik senki, csak egy macska járkál a kerítés szélénél. A férjem még nem él, a családom lemondott rólam, mielőtt megszülettem. Egyedül vagyok évekig, nézem a tévét, kötök, néha melegítek egy kis levest, és a helyi újságot olvasgatom. Aztán megszületik a férjem is, röpke nyolc év múlva. Nagyon örülök neki, de rossz passzban van. Minden nap én ápolom őt, viszem neki a gyógyszereit, felöltöztetem, megetetem egészen addig, amíg nem bír magától járni. Lassacskán már az udvarig is el tud menni, majd ki egészen a sarki boltig, hogy hozzon az újdonsült macskánknak tejet. Minden reggel, amikor megmosom az arcom és belenézek a tükörbe, látom, ahogyan a ráncaim fokozatosan simulnak elfele. Egyre szebb leszek, egyre többet gondoskodom magamról és többnek érzem magam. Már sétálni is sokat tudok egy huzamban és van amikor biciklivel közlekedem. Később tervezek venni egy kocsit is. 
Hetente megszokott látogatni a 39 éves lányom és a 37 éves fiam is. Mindkettőjüknek két gyermekük van, az unokáim, és szívesen látom őket mindig. Játszani szoktunk, a férjem felveszi őket a nyakába, és együtt szaladnak. Sok-sok nap telik el így, és a gyerekek egyre fiatalabbak lesznek.. Ahogyan mi is. Lazább ruhákban kezdek járni, már nem kell szemüveget viselnem olvasáshoz, könnyedén hajolok le és egészen későig bírok fent maradni éjszakánként. Mint például a fiam esküvőjén. Egy szép nyári nap ez a nap. Már látom a menyasszonya pocakját az első unokámmal, a gyönyörű fehér ruhájában. Örülök, hogy ilyen jó feleséget fogott ki magának. De sajnos a gyönyörű napot megkoronázta egy még fontosabb esemény. A lányomnál elindult a szülés az ikrekkel. Rohanunk a kórházba, a párom vezet, mivel ő nem ivott alkoholt. Több óra ugyan, de megérkezik az orvos, hogy minden rendben ment. Később már a kezünkbe tartjuk őket, várva, hogy a végső álmukba elszunnyadjanak.
Nézem napról napra, ahogy egyre kisebb lesz a pocakja. A fiam megismeri az igazit, és a lányom férjhez megy... Sűrűn telnek a hónapok, míg nem a fiú főiskolás lesz a lány pedig gimnazista. Egyre kisebbek én pedig egyre szebb. A barátnőimmel néha eljárunk szórakozni, és olyankor kipanaszkodom magamat a férjemmel kapcsolatban. Mostanában nagyon sokat veszekszünk, már a válást is megfontoltam.
Ma van a lányom első napja általános iskolában. A nagy táskájával battyog az utcán, szorosan előttem. A gimnazista fiam, aki szintén elsős, kamaszkorát élve nem foglalkozik velünk, és előre siet. 
Majd megkérem egy rohanós reggel a férjem, hogy vigye a lányt óvodába, mert már késésben vagyok munkából. Felveszem a magassarkú téli csizmám, beülök a kocsimba és már rohanok is szélsebességgel. 
Fél napos a kislány. A betegágyon feküdve karjaimban tartom, ő csak sír megállás nélkül. Sírok, kegyetlenül zokogok mert tudom, hogy itt a vég. Nem láthatom többet őt, megfiatalodott. Rá két évre a fiamtól is el kell búcsúzni. Egyedül maradtunk a párommal, unalmasan telnek napjaink, és már 20 évesek vagyunk. 
Lassan véget ér az egyetem, és nekünk elválnak útjaink. Más városba kerülünk mindketten, a szüleimhez költözöm. Van saját szobám, háziállatom, és van ki főzzön rám. Fergeteges érzés.Meghal a szerelmem, még mielőtt együtt lettünk volna. Aztán "megszületett", és egymáséi voltunk. Nagy, középiskolás szerelem. Igazi volt, és sosem lesz még egy olyan.  
Azon kapom magam, hogy már nem ismerem őt, helyette általános iskolás, nevetséges gyermekkori szerelmeket kergetek, fiatal, meggondolatlan fejjel. 
De már mindegy, hisz itt az óvoda. Alig tudom kifejezni magam, nehezen jönnek a szavak a számra, és egyre csak rosszabb lesz ez a helyzet..
Eljön az idő, mikor már nem tudok beszélni, pedig nagyon éhes vagyok, és nem értik meg, csak mosolyognak rám. A hajam kihullt, nincs fogam és tehetetlen vagyok.
Otthon ringat édesanyám a karjaiban. Könnyek hullnak szeméből, fájdalmasan néz rám. De ki is vagyok én? Mi ez körülöttem? Hol vagyok? Nem tudok semmit, össze vagyok zavarodva... Csak azt érzem, hogy egyre nehezebben tudok levegőt venni... Egészen addig, míg lecsukódnak szemeim, és nem marad több emlékem erről a földről...