Egy koporsóban ébredek, a föld alatt. Csak akkor kezd el működni a tüdőm, ha kiásom magam. Miután ez sikerül, megvilágítja a fakó szememet a napfény, és üvölteni kezdek. Túl erős, nem bírom. Ránézek két kezemre, és észreveszem, hogy alig tartja valami őket. Ráncos, oszladozó bőr terül rajta, hajam ősz és hullik. Mi lenne, ha így születnénk meg?..
Aztán elvisznek a kórházba. Az intenzív osztályon kezelnek, gépekre kötve. Körülöttem mindenki "most született meg", köhögnek és nem bírnak beszélni. Több hónap múlva megérkezik az első látogatóm, a lányom. Nem látszik az arcán öröm, hogy láthat, inkább kétségbeesés. Talán vár valamire, egy végső jelre? De hiszen most kezdődik az életem!
Egy év... Egy teljes év telik el, miután kiengednek onnan. Hazamegyek, a saját kis öreg házamba, ahol már nem lakik senki, csak egy macska járkál a kerítés szélénél. A férjem még nem él, a családom lemondott rólam, mielőtt megszülettem. Egyedül vagyok évekig, nézem a tévét, kötök, néha melegítek egy kis levest, és a helyi újságot olvasgatom. Aztán megszületik a férjem is, röpke nyolc év múlva. Nagyon örülök neki, de rossz passzban van. Minden nap én ápolom őt, viszem neki a gyógyszereit, felöltöztetem, megetetem egészen addig, amíg nem bír magától járni. Lassacskán már az udvarig is el tud menni, majd ki egészen a sarki boltig, hogy hozzon az újdonsült macskánknak tejet. Minden reggel, amikor megmosom az arcom és belenézek a tükörbe, látom, ahogyan a ráncaim fokozatosan simulnak elfele. Egyre szebb leszek, egyre többet gondoskodom magamról és többnek érzem magam. Már sétálni is sokat tudok egy huzamban és van amikor biciklivel közlekedem. Később tervezek venni egy kocsit is. Hetente megszokott látogatni a 39 éves lányom és a 37 éves fiam is. Mindkettőjüknek két gyermekük van, az unokáim, és szívesen látom őket mindig. Játszani szoktunk, a férjem felveszi őket a nyakába, és együtt szaladnak. Sok-sok nap telik el így, és a gyerekek egyre fiatalabbak lesznek.. Ahogyan mi is. Lazább ruhákban kezdek járni, már nem kell szemüveget viselnem olvasáshoz, könnyedén hajolok le és egészen későig bírok fent maradni éjszakánként. Mint például a fiam esküvőjén. Egy szép nyári nap ez a nap. Már látom a menyasszonya pocakját az első unokámmal, a gyönyörű fehér ruhájában. Örülök, hogy ilyen jó feleséget fogott ki magának. De sajnos a gyönyörű napot megkoronázta egy még fontosabb esemény. A lányomnál elindult a szülés az ikrekkel. Rohanunk a kórházba, a párom vezet, mivel ő nem ivott alkoholt. Több óra ugyan, de megérkezik az orvos, hogy minden rendben ment. Később már a kezünkbe tartjuk őket, várva, hogy a végső álmukba elszunnyadjanak.
Nézem napról napra, ahogy egyre kisebb lesz a pocakja. A fiam megismeri az igazit, és a lányom férjhez megy... Sűrűn telnek a hónapok, míg nem a fiú főiskolás lesz a lány pedig gimnazista. Egyre kisebbek én pedig egyre szebb. A barátnőimmel néha eljárunk szórakozni, és olyankor kipanaszkodom magamat a férjemmel kapcsolatban. Mostanában nagyon sokat veszekszünk, már a válást is megfontoltam.
Ma van a lányom első napja általános iskolában. A nagy táskájával battyog az utcán, szorosan előttem. A gimnazista fiam, aki szintén elsős, kamaszkorát élve nem foglalkozik velünk, és előre siet.
Majd megkérem egy rohanós reggel a férjem, hogy vigye a lányt óvodába, mert már késésben vagyok munkából. Felveszem a magassarkú téli csizmám, beülök a kocsimba és már rohanok is szélsebességgel.
Fél napos a kislány. A betegágyon feküdve karjaimban tartom, ő csak sír megállás nélkül. Sírok, kegyetlenül zokogok mert tudom, hogy itt a vég. Nem láthatom többet őt, megfiatalodott. Rá két évre a fiamtól is el kell búcsúzni. Egyedül maradtunk a párommal, unalmasan telnek napjaink, és már 20 évesek vagyunk.
Lassan véget ér az egyetem, és nekünk elválnak útjaink. Más városba kerülünk mindketten, a szüleimhez költözöm. Van saját szobám, háziállatom, és van ki főzzön rám. Fergeteges érzés.Meghal a szerelmem, még mielőtt együtt lettünk volna. Aztán "megszületett", és egymáséi voltunk. Nagy, középiskolás szerelem. Igazi volt, és sosem lesz még egy olyan.
Azon kapom magam, hogy már nem ismerem őt, helyette általános iskolás, nevetséges gyermekkori szerelmeket kergetek, fiatal, meggondolatlan fejjel.
De már mindegy, hisz itt az óvoda. Alig tudom kifejezni magam, nehezen jönnek a szavak a számra, és egyre csak rosszabb lesz ez a helyzet..
Eljön az idő, mikor már nem tudok beszélni, pedig nagyon éhes vagyok, és nem értik meg, csak mosolyognak rám. A hajam kihullt, nincs fogam és tehetetlen vagyok.
Otthon ringat édesanyám a karjaiban. Könnyek hullnak szeméből, fájdalmasan néz rám. De ki is vagyok én? Mi ez körülöttem? Hol vagyok? Nem tudok semmit, össze vagyok zavarodva... Csak azt érzem, hogy egyre nehezebben tudok levegőt venni... Egészen addig, míg lecsukódnak szemeim, és nem marad több emlékem erről a földről...
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése