Március depressziós száma:
Március partulós száma:
Március valakire emlékeztető száma:
+ 1: Március KIÉGETŐS száma:
mer’ én téged – nem vicc tényleg, kicsit szokni kell, hogy – örökre szívembe zártalak..
szerda, március 30, 2011
- Bele voltál zúgva abba a srácba?
- Én? Sose!
- Ne butáskodj! Hiszen állandóan hívogattad sírva, szomorúan néztél rá, elvártad, hogy megbeszéljétek a kettőtök dolgát. Sírtál utána, mindig ott voltál, ahol ő, mindig őt akartad.
- Nem sok idő az a mindig, csak két hét.
- Nem sok, de intenzív. Tehát, bele voltál zúgva?
- Bele. Bár ez nem az igazi volt. Csak egy fellángoló érzés, ami hamar kihunyt. Csak egy bánatfelejtő eszköz volt. Hogy ne gondoljak arra, akiért tényleg bármit megtennék.
- Szerelmes vagy abba a valakibe?
- Nem. Ahhoz jobban kéne ismernem. De biztosan az lennék, meg mernék esküdni rá! Elég lenne, ha a szemembe nézve elkezdene mesélni, és máris elolvadnék.
- Ez a belezúgás melyik fázisa?
- Azt hiszem, a legrosszabb és leghosszabb... A tehetetlenség, a kín.
- Miért? Vele nem csinálod azt, amit a "két hetessel" ?
- Vele?! Sose merném! Elsüllyednék szégyenemben!
- Akkor mit csinálsz ?
- Csöndben vagyok. Reggelente felkelek, még a fejemben van az álomkép, ahogy ölel. Elindulok az iskolába és meglátom. Nem szólok, lehajtott fejjel elmegyek mellette. Csöndben vagyok. Némán nézem, ahogy kézen fogva sétál az udvaron a szerelmével. Nem ejtek könnyeket, mert nem szabad. Nem láthatja senki, ez halk szenvedés. Majd otthon gondolok rá következőnek, s akkor már sírhatok, senki sem látja. Zokogok hangtalanul, úgy, hogy még a falak se hallják meg. Ha szórakozni megyünk el, nem hívogatom, hogy jöjjön ő is - nem merem, nem tehetem meg. Félek mit mond, félek, mit gondol, annyira sokat számít nekem. Csöndben kell maradnom örökre. Ez nem szerelem, ez belezúgás - ez kín.
- Lesz jövőtök?
- Volt múltunk, fájdalmas a jelenünk, de hogy lesz a folytatás? Biztosan... Az már nem lesz csöndes, az ordítani fog a kínzástól. A lelkem kínzásától. Hogy miért? Mert ő felejtőnek fog használni és én belemegyek akkor is. Nem fogok gondolkodni, nem az agyam fog diktálni. Ismerem magam. Azt gondolom majd, hogy elég lesz egy ölelés, egy csók, az illatát megérezni és máris tele leszek örömmel, nem kívánok majd többet. Pedig fogok... Egyre többet és többet. De ő nem, és én megint csöndben fogok tűrni...
Pedig nem vagyok szerelmes, csak buta.
mi más is lehetnék, csak csönd neked...
csütörtök, március 24, 2011
Megkerestél, megszereztél, megaláztál, megbocsájtottam, megbocsájtottál, megbántam, meggondoltam magam...
A mai napig azt hittem, hogy csak egy rossz vicc voltam számodra, de tévedtem. Akár hiszed, akár nem, sokat jelentek neked - ahogyan te is nekem. Mindig emlékezni fogsz rám, ha akarsz, ha nem. Van, ami örökre össze köt minket. Én ennek örülök. Nem azért, mert így könnyebben lehetek majd a tiéd, hanem azért, mert nem alacsonyodhatok le a többi tucat szintjére. Nem egy strigula vagyok, hanem olyan, akit tényleg meg kell becsülni. Azért, mert én voltam az...
Még mindig nem vagyok szerelmes, de lehetnék az. Csak ahhoz sok mindennek kéne történnie. Sok olyannak, ami nem tetszene az embereknek. Hagyom, hogy a sors döntsön. Ha azt akarja, hogy egyszer majd szerelmes legyek belé, akkor az lesz. Ha nem? Akkor majd jön egy másik igazi. Remélem.
Ha már a sorsnál tartunk, egy undorító alak is tud lenni. Ma tragédia történt az iskolánkban. Egy ott dolgozó, fiatal nő elvesztette az életét. Egy reggel felkelt, mint minden alkalommal, elindult munkába, végezte a dolgát, és egyszer csak bekövetkezett az utolsó lélegzet, mozdulat, gondolat... Mind így végezhetjük, akár holnap. Én nem akarok meghalni. Nem tudom elképzelni, mi lehet azután. Hogy már nem gondolkodol, nem létezel, nem vagy részese az olykor igenis szép világnak. Ha tehetném, örökre élnék, bármennyi gonddal is kéne szembenéznem.
De mindannyian így fogjuk végezni, kiszolgáltatva a föld alatt. Belegondoltál már ebbe? Borzasztó...
És ma más is feljött. A halál szaga és hangulata érződött a levegőben, feltörtek rettenetes emlékek. Megint feljött ő, amikor megtudtam, hogy meghalt és amikor a temetőben álltam, hallgatva ahogy lassan minden kupac földet rá szórnak a sírra. Mindez feljött, és egy kicsi választott csak el attól, hogy kiboruljak teljesen. Ehelyett hoztam a szokásosat és elkezdtem poénkodni, hülyéskedni - mintha semmi sem történt volna. Mindig ezt csinálom. Menekülök az érzelmek elől, nem akarom, hogy feltörjenek bennem. Félek szembenézni a sorssal, a múlttal, a jelennel és a jövővel. Lehet, hogy kezeltetni kéne, de az is lehet, hogy ez teljesen átlagos érzés. Nem tudom, más ilyen sorsú emberrel még nem volt "szerencsém"...
De hogy jót is mondjak a sok mosolysavanyító dolog mellett, főszerkesztője lettem a Debreceni Diákújságnak és blognak. Hogy mennyire örülök ennek? Nem tudok annyi karaktert írni, hogy megmutassam... :)
feltörő emlékzuhatag
szerda, március 09, 2011
Pár héttel ezelőtt csak egy hirtelen ötletnek tűnt. Tudtam, hogy jön a tavasz és felszedtem pár kilót télen. (Mert miért is ne?) Nem akartam így maradni, ezért én, a nagy "sportoló" elhatároztam hogy minden este futok a futógépen egy órát. Aha... Az egy órából először öt perc, majd tíz lett, a leghosszabb teljesítményem pedig három hét alatt húsz perc volt. Kivéve a mait. Ma valahogy más volt minden. Rossz volt a közérzetem, délután már sírtam is a semmiért. Elkezdtem futni, zene be. Direkt olyan számokat kerestem, amitől nem depressziózok. Sikerült. Egészen felpörögtem, nem fáradtam. A huszadik percnél megörültem, hogy még bírom, és abban a pillanatban a fejembe hasított egy emlék:
Nyári, forró éjszaka volt, két évvel ezelőtt. Már hajnali kettő lehetett de én fent voltam, mert vártam arra, hogy felhívjon. Aztán jött az sms és én megörültem: Itthon vagyok, hívhatsz! :) Tárcsáztam az otthoni telefonszámukat, kihasználva az éjszakai ingyen telefonálás lehetőségeit. Csörög egyszer, csörög kétszer...felveszi. Meghallottam a hangját és görcsbe ugrott a gyomrom. Ő köszönt majd ezzel egyidejűleg ásított is egy nagyot.
- Nem zavarlak, ha fáradt vagy. - mondtam, de titokban reménykedtem hogy nem rakja le.
- Jaj, dehogy! - ez az! - Csak most futottam másfél órát és kicsit kimerített. - másfél óra... röhögtem magamban. Vízilabdás, jellemző...
- Nem tudom elképzelni, hogy tudsz ennyit futni - mondtam szkeptikusan.
- Egyszerű. Csak gondolj bele. Hajnal van, sehol senki az utcán, az időjárás pont megfelelő. Fülhallgató bedug és csak a gondolataidra koncentrálsz. Ilyenkor tisztul ki a legjobban a fejed.
- Ma mire gondoltál? - kérdeztem.
- Rád. - felelte. Az orrom alatt mosolyogtam. - Egyszer elfoglak cipelni magammal, majd meglátod, teljesen felfrissülsz.
- Ne hülyülj... én meg a futás az utolsó két dolog, ami összepasszolhat. - nevettem.
- Dehogy is! Amúgy meg, addig foglak nyúzni ezzel amíg el nem jössz velem. A másik dolog pedig, amit még elfelejtettem említeni, az utána a zuhany. Rohadt jó érzés annyi futás után a felmelegedett testedet a hideg víz alá rakni. Khm... és ha te is futsz velem, utána még jobb lenne. - mondta. Hallottam, hogy halkan nevetgél, ami boldoggá tett.
Még három órát beszéltünk telefonon, minden témát kimerítve... De most nem az volt a lényeg, hanem a futás. Újra visszatértem a jelenbe és észrevettem, hogy már fél óránál tartok. Nem tudtam megállni, már csak miatta sem. A düh és a fájdalom vitt előre, és két óra múlva álltam le. Nem voltam fáradt, csak a mellkasomban tört össze újra és újra valami. Megint... Beszaladtam a fürdőszobába, ledobtam az összes ruhámat egy pillanat alatt és beálltam a hideg zuhany alá. Mennyei volt, nem hazudott. Még jobb lett volna, ha ő is velem van. Összezuhantam és elkezdtem sírni. Megint feljött, de most sok idő telt el az utolsó alkalom óta. Hiányzik nagyon. Ott, a zuhanyzóban ülve minden emlékem feltört róla, a legrosszabbak is. Az is, amikor a füvön feküdtünk együtt és az, amikor ő feküdt a koporsóban. Minden emlék feljött, és meggyötört. Még most is sírok. Pedig ez egy órája volt. Állandóan hiányzik nekem az életemből, de most még egy picivel jobban. Megváltoztatta az életem, mindenféle értelemben. Megtudtam mik az igazán fontos dolgok az életben. Megtanultam, hogyan szeressek valakit félelem nélkül. Megtudtam, milyen az igazi szerelem. Megtudtam, milyen az igazi fájdalom. Olyan fájdalom, amibe nem tudsz belehalni, de bele akarsz, mert nem bírod. Nem az, amikor otthagy a volt barátod, vagy nem néz rád egy barátnőd többet.
Mi az a két dolog, ami neked eszedbe jut, ha azt mondják, gondolj egy jó és egy rossz emlékre?
Jó: megismertelek Rossz: örökre elveszítettelek.... Ezt már nem lehet visszacsinálni.
Nyári, forró éjszaka volt, két évvel ezelőtt. Már hajnali kettő lehetett de én fent voltam, mert vártam arra, hogy felhívjon. Aztán jött az sms és én megörültem: Itthon vagyok, hívhatsz! :) Tárcsáztam az otthoni telefonszámukat, kihasználva az éjszakai ingyen telefonálás lehetőségeit. Csörög egyszer, csörög kétszer...felveszi. Meghallottam a hangját és görcsbe ugrott a gyomrom. Ő köszönt majd ezzel egyidejűleg ásított is egy nagyot.
- Nem zavarlak, ha fáradt vagy. - mondtam, de titokban reménykedtem hogy nem rakja le.
- Jaj, dehogy! - ez az! - Csak most futottam másfél órát és kicsit kimerített. - másfél óra... röhögtem magamban. Vízilabdás, jellemző...
- Nem tudom elképzelni, hogy tudsz ennyit futni - mondtam szkeptikusan.
- Egyszerű. Csak gondolj bele. Hajnal van, sehol senki az utcán, az időjárás pont megfelelő. Fülhallgató bedug és csak a gondolataidra koncentrálsz. Ilyenkor tisztul ki a legjobban a fejed.
- Ma mire gondoltál? - kérdeztem.
- Rád. - felelte. Az orrom alatt mosolyogtam. - Egyszer elfoglak cipelni magammal, majd meglátod, teljesen felfrissülsz.
- Ne hülyülj... én meg a futás az utolsó két dolog, ami összepasszolhat. - nevettem.
- Dehogy is! Amúgy meg, addig foglak nyúzni ezzel amíg el nem jössz velem. A másik dolog pedig, amit még elfelejtettem említeni, az utána a zuhany. Rohadt jó érzés annyi futás után a felmelegedett testedet a hideg víz alá rakni. Khm... és ha te is futsz velem, utána még jobb lenne. - mondta. Hallottam, hogy halkan nevetgél, ami boldoggá tett.
Még három órát beszéltünk telefonon, minden témát kimerítve... De most nem az volt a lényeg, hanem a futás. Újra visszatértem a jelenbe és észrevettem, hogy már fél óránál tartok. Nem tudtam megállni, már csak miatta sem. A düh és a fájdalom vitt előre, és két óra múlva álltam le. Nem voltam fáradt, csak a mellkasomban tört össze újra és újra valami. Megint... Beszaladtam a fürdőszobába, ledobtam az összes ruhámat egy pillanat alatt és beálltam a hideg zuhany alá. Mennyei volt, nem hazudott. Még jobb lett volna, ha ő is velem van. Összezuhantam és elkezdtem sírni. Megint feljött, de most sok idő telt el az utolsó alkalom óta. Hiányzik nagyon. Ott, a zuhanyzóban ülve minden emlékem feltört róla, a legrosszabbak is. Az is, amikor a füvön feküdtünk együtt és az, amikor ő feküdt a koporsóban. Minden emlék feljött, és meggyötört. Még most is sírok. Pedig ez egy órája volt. Állandóan hiányzik nekem az életemből, de most még egy picivel jobban. Megváltoztatta az életem, mindenféle értelemben. Megtudtam mik az igazán fontos dolgok az életben. Megtanultam, hogyan szeressek valakit félelem nélkül. Megtudtam, milyen az igazi szerelem. Megtudtam, milyen az igazi fájdalom. Olyan fájdalom, amibe nem tudsz belehalni, de bele akarsz, mert nem bírod. Nem az, amikor otthagy a volt barátod, vagy nem néz rád egy barátnőd többet.
Mi az a két dolog, ami neked eszedbe jut, ha azt mondják, gondolj egy jó és egy rossz emlékre?
Jó: megismertelek Rossz: örökre elveszítettelek.... Ezt már nem lehet visszacsinálni.
kedd, március 08, 2011
a Légy jó mindhalálig
tetszett ennyire, pedig
nem egy stílus és műfaj
a kettő.. Jó volt olvasni.
Végre egy kis értelem..
Sütött a nap amikor ma felkeltem. Ma tényleg sütött és nem csak álmodtam az egészet. Nem fújt a szél sem, csicseregtek a madarak, érezni lehetett a tavasz kezdetét. Az egyik legjobb barátom Raffaello-val köszöntött kora reggel nőnap alkalmából. Jól esett. Jól esett mindenkinek minden mozzanata, mert jó volt az idő, ezért a kedvem is. Bizsergek belül, tudom hogy jön a tavasz, tudom hogy minden kivirul - velem az élen. Mostanában nem gondolkodom azon, hogy kéne valaki. Esélyem sincs, mivel nem ismerkedünk meg új emberekkel, csak a régi, megszokott társaságban vagyunk mindig. Nem mintha ez nem tetszene, csak azt mondom, nincs olyan helyzet, ahol lehetne ismerkedni. Majd egyszer eljön annak is az ideje... Nem lehet mindenki olyan szerencsés, hogy tökéletes kapcsolatban él. Másokat sem rossz nézni, elvagyok mint a befőtt. Egy-két dolgot kivéve persze. Végül is, nem is kicsi dolog az, amiről direkt nem írtam eddig sosem. Nem akarom, hogy kiderüljön... Nem azért, mert védem a "nevemet", sem azért mert mást védek. Ki fog derülni... ha magától nem is, majd én gondoskodom róla. Olyan dolgot fog megtudni a fél iskola, amitől egy ember - úgy, hogy megérdemli - azt is megbánja, hogy él. Megérdemli... Nem szeretek kicseszni az emberekkel, de ez a valaki az egész családommal kicseszett. Erre pedig nagyon érzékeny vagyok. Velem szórakozhat, de velük nem. Ha ő(k) így, én úgy. Meg fogják még bánni azt a napot, amikor úgy döntöttek, egy bizonyos lépéssel ( undorító, botrányos, hányingerkeltő lépéssel ) tönkretesznek egy családot, ami már így is csonka...
szabadság, szerelem... tücsök, köcsög!
csütörtök, március 03, 2011
Lehet, hogy az időjárás teszi, lehet, hogy a biológia, de egy biztos: Az emberek változnak.
A csendesekből hangosak lettek, a kedvesekből szemetek, a jókból rosszak és a szerelmesekből magányosak. Ilyen ez az élet. Tehetünk mi a sors ellen? Nem igazán. Egyet nem értek, a jók miért vállnak rosszá. Miért van az, hogy van egy ember, akire büszke vagy, mert őszinte de mégis jószívű. Aztán durr, mint a villámcsapás, ő is egy arrogáns, bunkó, önző...férfi lesz. (De még milyen bunkó.) Aztán ott vannak a lányok. Vannak az okosak és az üresfejűek. Egyre több üresfejűvel találkozok. Nyávognak az utcán, a suliban, a buszon, a próbafülkékben, a kávézóban, a kocsmába, facebookon és egyéb közösségi oldalakon. Miért? Miért van az, hogy nekik osztani kell az eszüket, még ha azt sem tudják miről van szó? Még ott van a fenekén a tojáshéj, de ők aztán jobban tudják. Ez van, változnak a generációk. Lassan már minket is kitúrnak és átveszik az uralmat. (Ha egyáltalán van olyan... bár sok retardált azt hiszi van, és persze, hogy ők az uralkodók...) Lényeg ami lényeg, néhány ember elkeserítő tud lenni. Biztosan ti is találkoztatok már ilyenekkel. Sajnos nem tudunk velük mit csinálni, majd benő a fejük egy szép napon. Addig is foglalkoznom kéne a saját dolgaimmal.
Mondjuk, hogy olyan munkára tehetek szert, amivel megalapozhatnám a következő 10 évemet. Elég nagy szó, az biztos. Csak pár emberen múlik, hogy megszavazzanak és én minden erőmmel azon leszek, hogy ez sikerüljön.
Az iskola meg már megint egy más dolog... Nehéz, nehéz, kié nem az? De lehet, hogy mostanában túl lazára fogtuk magunkat. "Most lett vége az első félévnek!." "Még van négy hónap a suliból..!" Aha... aztán a következő, amin kapod magad az, hogy május van, és te még most kezdesz javítani... Na ez az a szint, amit nem szeretnék elérni.
Aztán még valami, a még mindig elérhetetlen. De valamiért úgy érzem, mindig az is marad. Kezdek teljesen belenyugodni, de úgyis változni fog még a véleményem, főleg ha egyszer még lesz közünk egymáshoz...(márpedig lesz!) Csak rossz ha velem szembe jön. Vagy amikor rám mosolyog... Vagy amikor hozzámért...Mindez vele kapcsolatosan történik, mégsem velem. Olyan furcsa. Itt van, egy karnyújtásnyira, mégsem érhetem el, mert valami (valaki?) mindig visszahúz. Hiányzik az illata, vagy az, amikor a fülembe suttog valami huncut dolgot. :}
Ahogy már mondtam, ilyen ez az élet... Szenvedünk, de remélem megkapjuk majd a jutalmunkat. Ahogyan pedig egyik legdrágább barátnőmmel beszéltük:
- A mai nap tanulsága: **** elf*szosodott!
- **** meg énekel!!!
A csendesekből hangosak lettek, a kedvesekből szemetek, a jókból rosszak és a szerelmesekből magányosak. Ilyen ez az élet. Tehetünk mi a sors ellen? Nem igazán. Egyet nem értek, a jók miért vállnak rosszá. Miért van az, hogy van egy ember, akire büszke vagy, mert őszinte de mégis jószívű. Aztán durr, mint a villámcsapás, ő is egy arrogáns, bunkó, önző...férfi lesz. (De még milyen bunkó.) Aztán ott vannak a lányok. Vannak az okosak és az üresfejűek. Egyre több üresfejűvel találkozok. Nyávognak az utcán, a suliban, a buszon, a próbafülkékben, a kávézóban, a kocsmába, facebookon és egyéb közösségi oldalakon. Miért? Miért van az, hogy nekik osztani kell az eszüket, még ha azt sem tudják miről van szó? Még ott van a fenekén a tojáshéj, de ők aztán jobban tudják. Ez van, változnak a generációk. Lassan már minket is kitúrnak és átveszik az uralmat. (Ha egyáltalán van olyan... bár sok retardált azt hiszi van, és persze, hogy ők az uralkodók...) Lényeg ami lényeg, néhány ember elkeserítő tud lenni. Biztosan ti is találkoztatok már ilyenekkel. Sajnos nem tudunk velük mit csinálni, majd benő a fejük egy szép napon. Addig is foglalkoznom kéne a saját dolgaimmal.
Mondjuk, hogy olyan munkára tehetek szert, amivel megalapozhatnám a következő 10 évemet. Elég nagy szó, az biztos. Csak pár emberen múlik, hogy megszavazzanak és én minden erőmmel azon leszek, hogy ez sikerüljön.
Az iskola meg már megint egy más dolog... Nehéz, nehéz, kié nem az? De lehet, hogy mostanában túl lazára fogtuk magunkat. "Most lett vége az első félévnek!." "Még van négy hónap a suliból..!" Aha... aztán a következő, amin kapod magad az, hogy május van, és te még most kezdesz javítani... Na ez az a szint, amit nem szeretnék elérni.
Aztán még valami, a még mindig elérhetetlen. De valamiért úgy érzem, mindig az is marad. Kezdek teljesen belenyugodni, de úgyis változni fog még a véleményem, főleg ha egyszer még lesz közünk egymáshoz...(márpedig lesz!) Csak rossz ha velem szembe jön. Vagy amikor rám mosolyog... Vagy amikor hozzámért...Mindez vele kapcsolatosan történik, mégsem velem. Olyan furcsa. Itt van, egy karnyújtásnyira, mégsem érhetem el, mert valami (valaki?) mindig visszahúz. Hiányzik az illata, vagy az, amikor a fülembe suttog valami huncut dolgot. :}
Ahogy már mondtam, ilyen ez az élet... Szenvedünk, de remélem megkapjuk majd a jutalmunkat. Ahogyan pedig egyik legdrágább barátnőmmel beszéltük:
- A mai nap tanulsága: **** elf*szosodott!
- **** meg énekel!!!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
