hihetetlen kétségbeesés.

Beteg vagyok. Lelki beteg. Nincs erőm arra, hogy normális életet éljek, hisz akit szerettem, meghalt. Otthagyott maga mögött mindent, s vele együtt a gyászt is. Tudom hogy még alig telt egy két hét, de én teljesen romon vagyok. Nem tudok élni, nem tudok szórakozni, nem tudok másra gondolni, csak rá. És arra, hogy vajon itt van-e velem. Tudom, furcsa, de vannak pillanatok, mikor úgy érzem, igen. Mintha itt lenne velem, és még ha fizikailag nem is tud, de a lelkem mélyén megölel. És azt mondja, ,,én is szeretlek!" Ez az egy dolog ad még erőt. Máskülönben teljesen összeomlanék. - Azt hiszem, a temetés óta vagyok teljesen ilyet. Mindaddig nem is tudtam, vagy csak nem akartam feldolgozni a történteket. Aztán ott szembesültem vele. Ott álltam a koporsó mellett, azzal a tudattal, hogy ő van benne, az, akit szeretek, aki a barátom volt, akit soha többé nem láthatok, és akitől bocsánatot sem kérhettem. Láttam a családtagjait, a szüleit, a testvéreit, és azt, mennyire összetörtek. És én még jobban sírtam. Aztán láttam a sok fiatalt, akik mint a barátaik voltak, akik szintén szeretik őt, és szintén óriási sebet hagyott a lelkükben. És láttam, hogy minden fiú sírt, aki ott volt. Nem szégyellve érzéseiket. És ők is néztek engem, miközben nekem patakokban folytak a könnyeim, reszkettem, és anya tartott a kezei között, hogy össze ne essek. Szörnyű volt. Azt hiszem, az volt a fordulópont. Azóta roncsolom magam, azóta alig eszek, nem tudok feloldódni a társaságban, minden reggel, este, és napközben sírok, mert egyszerűen nem bírom elviselni azt, hogy elhagyott. NEM!!!! Nem mehetett el! Hogy tehette ezt?! Hisz szerettem, bármit meg tennék érte hogy vissza hozzám, BÁRMIT!!!! Istenem, segíts...