'09

Nos, akkor jöjjön. Év végi összefoglalás. Érdekes lesz, az biztos. Január: Megfogadtam, hogy nem fogok többet sírni amiatt, akit egy évig szerettem. Persze ezt még Január elsején meg is cáfoltam, de sebaj. Február: Két akkori barátnő segített kimászni a bajból, hogy egy új, nyugodtabb életet kezdjek, a fiú nélkül, akit akkor szerettem. És lám, sikerült. És ezért nem lehet elég hálásnak lenni. Március: Bár már nem voltam szerelmes, azt hittem, nem is lehetek az többé. És mégis - egy olyan emberbe szerettem bele, akire a mai napig felnézek, még ha fájó szívvel is. Igaz, hogy már egy jó ideje nem is beszéltünk, de még mindig beugranak a pillanatok, amikor "együtt voltunk". Azért nem együtt, mert a távolság szétszakított minket. És most csak nézem, és figyelem messziről, hogyan éli végig boldog életét - nélkülem. Április: A szülinapom. Valahogyan, de kimagasló volt ez a hónap. Tele volt boldogsággal, nevetéssel, viccelődéssel, flörtöléssel. Tavasz. Nem tudom másra fogni. Május: Már mindenki érezte, hogy vége a sulinak. Sütött a nap, alig voltak órák, mindenki élvezte a napsütést. És én összevesztem azzal a fiúval, akit akkor szerettem. Nem jött el hozzám sose, és azt hittem, örökre elveszítem. Aztán volt egy szép kórházi látogatásom is egy hétig, majd még bő két hétig vizsgálatok. Nem volt kellemes.. Sőt, kimondottan meggyötört. Június: Eljött a nyár. Azt hittem, ez lesz az eddigi legjobb. Így is tűnt - de visszanézve, maga volt a pokol. Július: A semmittevés ideje. Mikor már ahhoz sincs kedve az embernek, hogy kimozduljon otthonról. Nem volt értelme semminek, a nyárnak is majdnem vége volt, életkedv nulla, a barátok pedig nem értek rá. Augusztus: A nyaram fénypontja, itt indult be az élet. Összejöttem azzal, akit elvesztettem. Ha nem lett volna az, talán most nem tudnám, milyen érzés feldolgozni egy szeretted halálát. De visszatekintve arra az időszakra, amikor együtt voltunk... Akkor voltam boldog úgy isten igazából. Még a nyári záporokat is tudtam élvezni. Nyitottabb voltam sok mindenre. És ez jó, nem? Sok mindenben változtatott meg. Mondhatni, megtanított arra, hogyan élvezzem az életet. Aztán vége lett a nyárnak, és vele együtt a kapcsolatunknak is. Szeptember: Osztályváltás, új emberek. Az elején féltem, de szerencsére hamar befogadott mindenki. De olyan egyedül éreztem magam ettől függetlenül. Valahogy nem találtam a helyem. És hiányzott az a boldogság, amit akkor éreztem, amikor Petivel voltam. Ezenfelül, elkövettem - azt hiszem - életem egyik legnagyobb hibáját. Amit sajnos nem lehet visszacsinálni. Voltak belőle pletykák, botrányok, de mára már lecsendesült. Hála az égnek. Október: Az év legrosszabb hónapja. Az a hónap, amikor meghalt. Összeomlott minden ami lehetséges belül. Az a pici tartás, ami bennem volt, eltűnt. Nem volt már semminek sem értelme, még magának az életnek sem. Nem tudott rajtam segíteni senki és semmi. Csak vártam, vártam és vártam, mikor lesz már vége ennek az egésznek, és mikor hallom valaki szájából azt a mondatot, hogy nem, nem halt meg, még él. November: S mikor azt hittem, az előző hónapban teljesen magam alatt voltam, bebizonyosodott, hogy ez a hónap borzalmasabb lesz. Még iskolába is alig bírtam járni. Csak azért vett rá az erő, mert tudtam, hogy ott - ha nem is sok időre, de el tudják vonni a figyelmemet valami mással. Egy ideig ez be is vált, amíg nem jött a temetés. És onnantól kezdve nem volt megállás. Éjjel-nappal sírtam, hol a szobámban, hol az utcán, a buszon, az iskolában, vagy bármilyen helyen. Nem érdekelt a külsőm, hogy mit gondolnak rólam, hogy mit beszélnek rólam, csak egyet akartam: Utána menni. December: Azt hittem, sosem lesz vége ennek, hogy legalább egy évig így fogok érezni. S bármennyire is furcsa, az idő segített. Nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb lett az életem. Erősödtem, rengeteget. Aztán felvillant újra az, akit nem szerethetek - hisz év elején megfogadtam. Nem is tudok szeretni, nem ezzel van a probléma. De újra bele tudnék ugorni abba a hibába, hogy vele legyek. Mert mindegy, mennyire gyenge, de kell valami, amibe kapaszkodhatok. - A barátaim. Ők itt vannak ehhez. De persze, nekik meg más gondjaik vannak. Nem fognak folyamatosan arra gondolni, hogy mi történt velem - és ez természetes. És hát, Decemberben is megjártam a kórházat. Nem is kicsit. Életem eddigi legszörnyűbb kínjait éltem át ott azon a héten. Összetörtek, kívül-belül, szenvedtem, de egy jó dolog van : a fájdalomtűrő képességem az egekben van. És, bármilyen furcsa, meghalhattam volna. A sors kezén múlott. És a sors azt akarta, hogy még éljek. Hogy miért? Ezt nekem kell kitalálnom. És akkor egy rövid összegzés az évről: életem eddig legrosszabb éve!