mennyország - a pokolban

1992, júniusát írtunk. 12 éves voltam ekkor. Semmit sem tudtam az életről, nem érintkeztem emberekkel túlságosan, sem a külvilággal. Mit ne mondjak, ez nem meglepő. Jacobstownban éltem, pár percre New Jerseytől. Ennek ellenére sosem jártam még ott. A szüleim nagy emberek voltak a kis városban. Mindenki csak Mr. és Mrs. Edsonnak hívta őket. Vagy mint Joe, a helyi szupermarket igazgatója, felesége, Nansy, és egyetlen fiú gyermekük, Charse. Igen, én lennék az a kisfiú. A csöndes, szerény srác a Jacobstowni iskolából, akinek barna haja és barna szeme úgy beleolvadt a környezetbe, akár csak az erdőben lévő fák. Senki sem tudta, ki vagyok személyesen. Egyik vasárnap, mint általában mindig, családostól mentünk a templomba. A szüleim hívők voltak, minden Istennel kapcsolatos dologban hittek, minden ünnepet ünnepeltek, és kivétel nélkül eljártak minden vasárnap a misére, ahova engem is elcipeltek. Néha apa édesanyja, a nagymamám, Daisy is velünk tartott. Olyankor mindig el tudtam valamivel foglalni magam, amikor untam az egészet, egyszerűen csak kisétáltam vele a templomból és kint egy padon mesélni kezdett nekem. Sosem lehetett megunni. Utoljára akkor jött velünk, amikor 9 éves lehettem. Tisztán emlékszem, hogy ・ mint általában mindig, akkor se volt kedvem elmenni. Sírni kezdtem, és apukám felhívta a nagymamát, hogy tartson velünk, és vigyázzon rám, amíg ők bent ülnek. Féltek egyedül hagyni a házban, és úgy gondolták, egy idő után hozzá szokom a keresztény élet teljes formájához.De ez nem így lett.Azon a napon, egészen pontosan június 28.-án esős nap volt. Tisztán emlékszem mindenre...Minél nagyobb lettem, annál jobban taszított a hívő gondolat. Annál inkább kerestem a kibúvókat a misék alól, mint például a házi dolgozat megírása, vagy a betegség. Ez a nap is olyan nap volt.-Anya, értsd meg, ha nem írom meg ezt az anyagot, egyest kapok! - mentegetőztem az régi, fa íróasztalomnál ülve, ami még anno édesapámé volt.-Mostanában mindig ez van, Charse. Állandóan találsz okokat arra, hogy ne gyere el velünk. Van valami baj? - aggodalmaskodott anyám az ajtóban állva. Csak ketten voltunk a szobámban, de így is alig fértünk el. Tíz négyzetméternél nem volt nagyobb az egész. Volt benne egy fémkeretes ágy, kemény szivaccsal, a már említett íróasztalom, és egy kazettalejátszó, amit még a tizenkettedik születésnapomra kaptam az egész családtól. Bár miénk volt a bolt, nem értünk vele sokat ebben a városban. Az embereknek alig volt pénze, vásárolgatni is csak néha jártak. És mivel ők szegények voltak, nekünk sem jutott ki a jóból. -Hányszor mondjam el? - emeltem fel a hangom idegességemben akaratlanul is. - Csak szeretnék kitűnő lenni az iskolában, nincs szó másról. Vagy talán ez is baj? Anya összehúzta szemöldökét tűnődve, majd sóhajtott egyet, és válaszra méltatott.-Tudom, hogy a mise miatt nem akarsz jönni. Az évek alatt kiismertelek már annyira. De tudd meg, fiam, a legszebb dolog az életben, maga Isten. És ha az akarat megvan, ő segíteni fog nekünk, bármi legyen is a bajunk. Megóv minket minden rossztól, csak hinni kell benne. - mondta, miközben odasétált mellém, és átkarolt.-Mellesleg, nem árt neked egy kis friss levegő sem. Olyan sápadtnak látszol. - figyelt meg. Úgy tűnt, nem gondolt arra, hogy születésem óta sápadt voltam. Sóhajtottam.-Anya, nem szeretnék menni. Megértenéd? - kérdeztem halkan.-Hát legyen. - törődött bele, és visszasétált az ajtóhoz. - De tudd meg, nem lesz mindig olyan alkalom, amikor kibújhatsz ez alól. - közölte fenyegetődzően, mégis kedvesen. - Szeretném, ha tisztelnéd Isten hatalmát felettünk. Hisz ő teremtett minket. Neki köszönhetünk mindent. - mondta.-A rosszat is? - dőlt ki belőlem a kérdés. Nem tudom, miért kérdeztem ezt, mivel hogy sosem érdekelt igazán a téma. Úgy tűnt, anya addig beszélt róla, míg a fejembe vésődött.-Nem. A rosszat csak magunknak köszönhetjük. Csak mi tehetünk róla. Majd egyszer megérted, Charse. - csukta le a szemeit, mintha gyászolna. -Légy jó! - suttogta még egyszer, majd bezárta az ajtót maga mögött. Negyed óra múlva hallottam, ahogy apám kiáll a szürke terepjáróval a sáros úttestre. Úgy tűnt, egyre nagyobb vihar közeleg, mivel már az ég is dörgött. Délelőtthöz képest egészen sötét volt, a nap alig látszott a felhőktől. Aggódtam. Nem szokott ilyen vihar lenni.A mise pontban délben kezdődött. Meg tudtam mondani már azt is, hogy a pap prédikációja meddig tart. Fél kettő lehetett, amikor én még mindig az asztalom fölött gubbasztottam, és próbáltam úgy tenni, mint aki tanul. Nemsokára otthon voltak a szüleim, és ha épp nassolok, vagy az ágyamon olvasom a kedvenc könyvemet, az az ő szavaikkal élve „felháborító・ lenne. Pedig szerintem nem volt az.Teltek a percek, a vihar már javában odaért. Dörgött, villámlott, az égből jeges-eső szakadt le a betonra és a földre, amiből egy nagy sártócsa lett. A szomszédok beterelték az állatokat az óljaikba, senki sem mászkált kint az utcán. Néha-néha, mikor kilestem az ablakon, várva hogy anyáék megérkezzenek, egy-egy veréb repült el kétségbeesve. Nekik se volt sok hátra. A vihar mindent elsodort maga körül. Nem akartam bevallani, de féltem. Reszkettem attól, hogy még véletlenül tornádó alakul ki, elsöpörve mindent. Ám ez nem így lett. Ennél sokkal rosszabb történt.Két óra volt, valaki megzavarta dúdolásomat azzal, hogy beállt a kocsifelhajtóra. -Biztos csak anyáék. - gondoltam, azonban nem telt el fél perc sem, valaki kopogtatott. Bár a „dübögött・ jobb szóhasználat lenne. Lefutottam a lépcsőn, és kinyitottam a bejárati ajtót. Az elején nem láttam semmit, úgy süvített az eső az arcomba. Az ajtóban álló férfi szó nélkül besietett, és becsapta az ajtót. Abban a pillanatban felismertem, hogy a rendőrfőnök volt az.-Szerbusz, Charse! - emelte le kalapját a fejéről, és lerázta róla a vizet. Hangja elbizonytalanodott volt, mintha épp valami rossz történt volna. Biztos a vihar.-Hello, Mr. Davis. - üdvözöltem. -Charse, mi lenne, ha kicsit bentebb mennénk? - kérdezte gyanakvóan.-Ó, anya és apa nincsenek itthon. - mondtam, mikor leesett, hogy őket kereste.-Ami azt illeti, most téged kerestelek, fiam. - nézett rám, és invitálás nélkül besétált az étkezőbe. Leült az egyik régi faszékre, és letette karimás kalapját az asztalra. -Sajnálom, hogy nekem kell ezt elmondanom. - kezdte, de nem nézett rám. Ha tehette, a földet bámulta, a kalapját, vagy épp a faliórát. -Te is láthatod, mekkora vihar van most. - folytatta. - Kész csoda, hogy nem lett belőle tornádó. Bár sosem lehet tudni. - sóhajtott. Feszülten figyeltem, nem tudtam, hova akar kilyukadni beszéde által. Aztán egy perc néma csend után rájöttem anélkül, hogy kimondta volna.-Ne! - üvöltöttem legalább három oktávval feljebb eredeti hangomtól, de nem bírtam többet megszólalni. A hangom elcsuklott...-Hívtuk a nagymamádat, Daisy nénit. Amint eláll a vihar, érted jön. - darálta, mintha már túl is esett volna a tragikus hírmondáson.-Nem csak ez az egyetlen egy baleset volt. Nyolcan haltak meg, csak kocsi által. - mondta. Igen, fiú voltam, de csak kisfiú. Aki elég gyenge volt ahhoz, hogy megtudja, a szülei meghaltak. Nem volt bennem akkor büszkeség sem, hogy elrejtsem könnyeimet. Csúnya dolog lett volna. Inkább hagytam, hogy sírásom reszketésbe törjön ki, majd hisztibe. Mint egy kétéves fiú, akitől elvették a játékát.Mr. Davis egész délután ott maradt velem, mintha egy családtag lett volna. Főzött nekem ételt, de nem tudtam enni belőle. Csak ültem a díványon egész nap arra várva, hogy egyszer felkeljek, és újra a szüleim mellett találjam magam. De ez már lehetetlen volt. Még az este megérkezett Daisy mama is. Hozzá se szóltam. Hallottam, amikor a bejárati ajtónál Mr. Davis motyog pár szót, mint a baleset, vagy mint hogy Joe és Nansy. De nem akartam ezeket többet hallani, így bezárkóztam a fürdőszobába, és csak sírtam naphosszat. Éjfél körül lehetett, amikor Daisy mama végre rábeszélt arról, hogy menjek ki, és egyek pár falat rántottát. Mikor megláttam az arcát, össze volt törve, szemei be voltak gyulladva, és mintha több tíz évvel idősebbnek látszott volna. Lehetetlen. Hisz csak pár óra telt el azóta, amióta...Még a fejemben sem bírtam kimondani. Nem akartam felfogni, nem akartam elhinni. Ha velük mentem volna azon a délelőttön, én is velük lennék most. Vagy talán annyira nyűgös lettem volna, hogy hamarabb elindultunk volna, mint ahogy a vihar közeledett. Újra kibuggyantak könnyeim a szememből, és a tányérra csöppentek.-Na, gyere ide, drágám! - csitított mama, de láttam az arcán, hogy ugyan olyan meggyötört ő is. -Amint eláll a vihar, elköltözöl hozzám, rendben? - kérdezte. Mintha meg sem hallottam volna ezeket a szavakat, mintha csak mérföldekkel arrébb beszélgetett volna valaki egy ismeretlennel. Én valahogy mégis rábólintottam, mert még aznap hajnalban becsomagoltunk, és otthagytuk a házat... Örökre.Nagyi háza kisebb volt, mint a miénk, mégis otthonosabb. A város másik végében lakott, így eltelt egy kis időbe, mire minden holmimat átpakoltuk. Nem volt külön szoba nekem, csak egy hálószoba, ahol régen a férjével élt. Őt sosem ismertem.A napok úgy teltek, mintha az órák megszámlálhatatlan ideig tartanának. A tanulásba menekültem nagymamám házában, bár iskolába nem jártam sok ideig. Daisy nagyi mindig ott volt körülöttem, egyszer sem hagyta, hogy gondolataimba merüljek. Mellette aludtam, mire felkeltem, mindig készen volt a reggelim, és naphosszat mesélt, játszott velem. Mintha egy kisgyerek lettem volna.-Nagyi, tényleg nem kéne ezt csinálnod. - mondtam neki egy nap, mikor elővette az egyik régi könyvet, hogy olvassak. -Mármint mit? - kérdezte értetlenkedve. -Azt, hogy eltereled a figyelmemet. Úgy sem tudod semmivel sem, hiába törekszel. Ez egy tény, hogy meghaltak. - ekkor mondtam ki először, mi is történ valójában. Sosem beszéltem így, ezek után éreztem, hogy ez a tragikus esemény megváltoztatta az életemet, és érettebb lettem. Csak azon a napon sírtam, amikor elvesztettem őket, ellentétben nagyival. Minden este hallottam az ágyban, ahogy halkan zokog, úgy, hogy ne vegyem észre. De az a zokogás reggelre eltűnt az arcáról, mintha misem történt volna.Eljött a temetés napja.Nem volt kedvem elmenni, mivel nem voltam képes végigállni az egész időt sírás nélkül. És nem szerettem volna a templomba lépni... De mégis meg kellett tennem, azoknak a végtiszteletére, akiket szerettem. Legalábbis a nagyi ezt mondta. A temetés nem volt olyan, mint a többi. A szüleimet mindenki ismerte, mindenki szerette őket. Nehéz volt rezzenéstelen arccal végighallgatni a papot, aki elmondta, hogy történt a baleset, és nehéz volt erre visszagondolni. Aztán minden egyes ismerősnek a részvétét kellett végighallhatnom. Borzalmas volt. De ennél csak egy dolog volt rosszabb, mikor nekem kellett elbúcsúznom végleg tőlük. Meglepetésemre nem sírtam, mikor megláttam a nyitott koporsóban feküdni őket. Az arcuk nyugodt volt, mint akik csak mély álomba szenderültek volna. Édesanyám arca most is olyan mesés volt, mint mikor élt. Vörös haja hálóként omlott vállára, hamvadt arca kisimult. Édesapám ekkor is ・ mint egész életében, komoly arccal feküdt ott, mintha mi sem történt volna. Láttam a szigort az arcában, a szeretetet, és a félelmet egyben. De tudtam, hogy sosem hallhatom többé a hangját. Pedig mit meg nem adtam volna azért, ha csak azt hallhatom, ahogy kiabál velem. Végignéztem, ahogy a koporsókat belerakják a földbe, ahogyan ráborítják a homokot, és még egyszer, utoljára, mit sem törődve az emberekkel, elbúcsúztam tőlük hangosan.És mikor kisétáltam a templomból, megfogadtam egy dolgot egész életemben. Soha többé nem megyek oda, se temetésre, se esküvőre, se misére. Nem hiszek Istenben, hisz akkor megmentette volna ezt a két ártatlan embert. Nem vagyok hívő, nem is voltam, nem is leszek. Soha az életben.