Szabad, a saját gondjaim elől.
Csak képzeld el... Egy meleg, nyári estén, te, a barátaid és a párod kint ül a csillagos ég alatt, és szórakozik. Ez mind szép és jó. De mi van, ha egy kis részlet hiányzik az egészből, ami miatt mindent elcsúszik a helyéről? Kezdek beleunni ebbe az egész játékba, amit hónapok óta űzök magammal, és másokkal. Mosolygok, ha más is mosolyog. Boldognak tűnök, mert más is az. Viccelődök, mert mások is ezt teszik. Végig hallgatom, milyen volt a barátjával a másiknak, mert neki ez a jó. Könnyedén nézem az utcán, ahogy mások elhaladnak kézen fogva. Mert nekik így jó. És kivülről az a természetes, ha azt látja az ember, hogy ennek más is örül, nemde? Hogy nézne ki, ha meglátok egy szerelmes párt, és elkezdek sírni? Nevetségesen. Hisz nincs okom rá - hiszik ezt a többiek. Ezért szeretek mostanában itthon lenni, egyedül. Nem akarok más terhére lenni, meguntam a színészkedést, itthon az lehetek, aki akarok lenni, azt érezhetek, amit akarok, és nem kell elfolytanom magamban semmilyen érzést. Egy ember terhére lehetne mindazokat az érzéseket felírni, amik velem történnek, és szó nélkül bosszút állhatnék, mert megérdemli. De nekem az miért lenne jó? Akármennyi bajt is okozott, akármennyire is tönkretette a közeljövőmet, ha én is tönkreteszem az övét, nekem attól nem lesz jobb. Ugyanannyira szenvedhetnék a magam kis világában, mint addig. Tényleg olyan nagy kérés lenne a sorstól, hogy egy picit boldog lehessek? Hogy legyen valaki, akiben megbízhatok? Akit merek szeretni? Szerintem ez teljesen átlagos, csak én nem vagyok az. Valahogy nem illek bele ebbe az egész világba. Nem találom a helyemet, pedig meg van írva. Vissza akarok menni az időbe... Én oda tartoznék. Érzem, és amit érzek, az úgy is van. Nem ez az én világom, nem az én országom, nem az én városom... Csak egy parányi porszem vagyok a földön, aki - nem úgy, mint a többiek, leragadt a földön , hanem felszállt, de valami megakadályozza, hogy kimenjen a világűrbe. Mert a porzsem a földre született, de ez nem azt jelenti, hogy az a természetes helye, ahol boldog lehetne. Ha egyszer nem ez az a hely, nincs más. Hiába próbálkozna beilleszkedni, nem menne semmi esetben sem. Unom ezt az egészet, néha-néha már fizikilag is fáj az egész szenvedés. De van még annyi akaraterő bennem, hogy ezt ne mutassam ki társaság előtt, és ez jó, nem? Mikor lelhetem meg a saját boldogságomat? Unok mindent. Unom hogy minden este kitör belőlem a sírás, hogy amikor magam vagyok, gondolodok a dolgokon... amik szintén fájdalmat okoznak. Hogy a buszon ülve nézem az utcán a boldog embereket, akiknek semmi problémájuk sincs. Vagy ha van is, nem nagyszabású. A 'legviccesebb' az egészben, hogy nem csak ez az egy bajom van. Persze, milyen jó is lenne, ha csak ez lenne. Még tisztán emlékszem, hogy amikor kiderült valami a szüleimmel kapcsolatban, azt kívántam, bárcsak inkább ezerszer érezném magam rosszul amiatt, hogy egyedül vagyok, minthogy az legyen - ami. De mikor tényleg ezt az érzést érzed, inkább azt kívánom, bárcsak ne éreznék semmit. Még a legnagyobb üresség is jobb ennél. Pedig régen még azt gondoltam, annál semmi sem rosszabb... Dehogynem. Amikor üres vagy, és fáj...
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése