válaszok_

Megvan! A napokban gondolkodtam, és rájöttem, hogy miért is vonz engem annyira New York. Először is, ki nem hagyhatom azt a fajta világot, ami ott van. Fények, csillogás - más felől nyugalom. Gyönyörű házak, családok, minden. De nem ez a fő ok. Menekülni akarok. Nem lenne semmi bajom ezzel az országgal, főleg nem Debrecennel. Szeretem. Szeretem a barátaimat, szeretek itt élni, mégis itt fogok hagyni mindent mögöttem. Nem bírok tovább itt lenni. Túl sok rossz- mély érzelem köt ide, amitől szabadulni akarok. Habár szellemileg ezt már megtettem bent a fejemben, mégis egyszer-kétszer kitör rajtam az űr, felgyülemlik bennem az addig összeszedett idegesség és káosz. És akkor kitörök. És minden emlékeztet olyan dolgokra olyankor, amitől mégjobban magam alá süllyedek. Bár ez az állapot percekig, órákig, olykor-olykor csak napokig tart, mégis szíven üt. És ha elmennék innen jó messzire? Végre magam mögött tudhatnám a gondokat egy életre. Félnék itthagyni a fél életemet - igen. De tehetek mást? Ha új életet akarok kezdeni, ez lesz a legjobb módja az előrelépéseknek. Ki tudja? Lehet ott majd egyszer megtalálom az igazit. Lehet, hogy ott nagy karikert futok be akár írónőként - akár újságíróként. Ez az egy végleges álmom van... Nem is álom, inkább cél, amiért meg teszek mindent, hogy sikerüljön. És lám, talán egy nap a New York-iak az én cikkeimet fogják olvasni, vagy a mi gyerekink majd a könyveimet... talán. De talán nem. Talán elbukok, itt maradok örökre, nem csinálva semmit, és egyszer csak megesz majd a több tíz évnyi szenvedés. De ez ellen én tenni fogok. Bármi áron.