csütörtök
Láttam a szemében a fájdalmat. Messziről észrevettem, hogy felém tart, sietve - mintha mondani készülne valamit. Már csak pár méterre voltunk egymástól, de akkor elbizonytalanodott. Szája beszédre nyílt, majd meggondolta magát s amikor belenéztem mélyen a szemébe, hirtelen elkapta tekintetét. Még így is láttam, hogy elpirult. Ennyire sokat jelentenék neki? Ilyen sokat jelentene neki az a pár alkalom, amit együtt éltünk át? Nem gondoltam volna régen, hogy ideáig jutunk. Mégis mit gondoltam én? Hogy beérjük majd ennyivel? Naiv voltam és nem terveztem előre. Otthagytam, egyedül a sötétben, magányosan s valaki másnál kerestem vigaszt. Így is boldog vagyok, nem tagadom. De minden nap lefekvéskor, éjjel s nappal ott motoszkál bennem a kíváncsiság, hogy vajon milyen lenne, ha vele lennék. Néha csak megragadnám, egy elzárt helyre vinném és bevallanám neki, mennyire akarom őt. Mégse tehetem. Nem tehetem meg vele azt, hogy megbántsam, hogy később csalódást okozzak neki. Ő jobbat érdemel tőlem. S bár tudom, hogy jobb neki nélkülem, mégis szívszaggató nézni azt, ahogyan szenved miattam - szerencse, hogy én jól titkolom a miatta kialakuló szenvedésemet. Bár lehet, néha már észrevette. Például, amikor ketten maradunk egy helyiségben. Bárki elmondhatná, hogy izzik a levegő és mindketten arra gondolunk, hogyan tépjük le egymásról a ruhát. Ilyenkor sem mer a szemembe nézni, de már megtapasztaltam a jeleit. A karjai keresztbe tevése, bódult mosoly és a hajba túrás. Mind ismertető jegyei felém, mind nekem szólnak. Ő úgy gondolhatja, ezt nem tudom... Pedig úgy ismerem már, mint a tenyeremet. Mintha már úgy születtem volna, hogy ismertem minden porcikáját. Vajon ő is elmondhatja ezt rólam? Észreveszi, amikor kívánom, amikor megcsókolnám? Azt hiszem, nem... Túl sokat csalódott már bennem, túl sokat várt már rám. Nem tudja észrevenni a jeleket, mert a szenvedés eltereli a figyelmét az apró dolgokról. Ha csak egyszer... ha csak egyszer megpróbálná nem a rossz oldalát nézni ennek az ismeretségnek. Na, akkor megértené, mit érzek, és miért nem tehetem vele azt, amit szeretnék. Akkor talán könnyebben túllépne rajtam s nem kínozná annyit a szerelem.
A mai nap is egy szörnyű nap volt számunkra. Ő látott engem mással, én láttam őt egyedül, sírva. Mindkettőnknek megszakad a szíve, de az igazság az, hogy rajtam múlik minden. Rajtam múlik az, hogy hagyom most szenvedni - később pedig továbblépni, vagy magamhoz kötözöm, hogy soha el nem múló fájdalmat okozok neki...
Írta: Egy lány reménye
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése