Nem értem. Azt mondják, minél idősebb az ember, annál bölcsebb. Én nem ezt tapasztalom se magamon, se a barátaimon. Egyre naivabbak leszünk, egyre kevesebbet törődünk a másik érzésével. Egyre több figyelmet szentelünk a saját érzéseinkre és szükségleteinkre - s ahhoz, hogy ezeket megvalósítsuk, megalázzuk az embereket mások előtt. Sőt, még magunkat is.
A mai nap fő kérdése az volt, mi történt velem. Minek kellett megtörténnie ahhoz, hogy így viselkedjek? Meddig süllyedhetek még? Van egyáltalán vége ennek a sötét alagútnak, vagy csak egyre lejjebb csúszhatok az évek során? Nem bírom tartani a szám, elmondom a legnagyobb titkaimat, félelmeimet olyan embereknek, akikben nem kéne megbíznom. Igen, lehet, hogy alkoholos befolyásoltság alatt, de akkor is. Régen annyi minden gondot magamban tudtam tartani, a körülményektől függetlenül. Mi lett velem? Ennyire kétségbeesett lennék, hogy már nem számít, mit gondolnak? Mi lenne ez, kapuzárási pánik? Az, csak kicsit másabb értelemben. A közeljövő kapuzárási pánikja ez. Annyira, olyan keményen akarom a társaságot, a kölcsönös szerelmet, annyira keresem az igazit, hogy lassan mindenkit eltaszítok magam mellől, aki szóba jöhetne. Nekem senki sem tökéletes, aki meg mégis, az foglalt. Így én is elfoglalom magam mással. Vagy legfeljebb lejáratom magam, mint múlt éjjel. Hova gondolok? Egy lezárt ügyet miért kell újra felhasítanom? Miért kell olyanokat mondanom a másiknak, amit nem is gondolok komolyan? Csak a pillanat heve, valamivel le kellett kötnöm magam, hogy ne gondoljak folyton egy emberre. S íme, egy másik fiú itta meg ennek a levét - illetve az újra kialakulóban lévő barátságunk.
Gratulálok, Fruzsi. Minél öregebb vagy, annál ostobább. Mikor fog benőni a fejünk lágya? Mikor fogunk reálisan gondolkodni? Mikor fogunk leszállni a földre?
Talán akkor, ha túl tettük magunkat az élet nehéz megpróbáltatásain, tragédiáin. Ha végleg lezártuk a régi dolgokat, akkor.. Akkor belevághatunk az igazi életbe.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése