..

Tudod milyen érzés az, mikor a hetek alatt csak úgy gyűlik a megbántás, a szomorúság, a fájdalom és a gyötrelem benned, aztán egyszer csak kitör? Na, nekem tízszer olyan rossz... Nem tudom mindig kikapcsolni az agyamat, befogadni a rosszat és nem foglalkozni vele. Egyszerűen nincs elég hely, hiába nyomom össze fele a rosszat magamban. Senki se várhatja el, hogy lenyeljek egy olyat, ami velem történt, és mosolyogva sétálgassak az utcán akár egy év múlva is... Nem várhatja el senki, hogy tudjak szeretni, nem várhatja el senki, hogy kedves legyek másokkal.. Mert van, amikor már nem tudok. El kell fogadnom sok mindent, ami az életemben történt eddig, meg kell birkóznom vele és erre nem hiányzik még egy-két ribanc vagy faszkalap akik tönkre próbálják vágni a lelki világomat. Mellesleg nem is tudnák, mert olyanom már nemigen van.. Na mindegy, ezt senki se fogja megérteni, nem is várom el. Csak akkor más ne legyen kiakadva, ha néha ÉN kiakadok. Mint például ma, mikor betelt a pohár. Elég volt utolsó lépésként egy borzalmas álom a múltról, egy seggbemászó "lány" és egy hazudozó, szánalmas alak. Lekapcsoltam a villanyt, lefeküdtem az ágyra, magamhoz szorítottam a takarómat és kitört belőlem minden. Borzalmas érzés, mégis megkönnyebbülés. Egy óra múlva csendesedett a folyamatos zokogás és tudatlanság. Már csak a falat bámultam üres gondolatokkal, beszívtam mélyen a levegőt majd kifújtam, de nem mertem felállni az ágyból. Mert ha felállok, újra ki kell kapcsolnom az agyamat, újra azzá kell válnom, amit nem akarok. Újra szembesülnöm kell azzal, hogy nincs senki körülöttem, akire vágynék és hogy nem is lesz, mert elcsesztem. Nagyon elcsesztem, vagyis inkább az élet cseszett ki velem. Nem akarom látni a többieket, ahogy boldogok, mert féltékeny vagyok - nem szégyenlem, ilyen körülmények között ez teljesen normális. Mindegy.. nem akartam felállni, mert abban az életben semmi jó sincs, csak szenvedés.. igazi, leíratlan szenvedés, nem olyan mint amiket a filmekben látsz vagy amiket elképzelsz. Szóval jobb feküdni tudatlanul.. akár addig a pár percig is, amíg meg nem nyugszom és újra "életképes" leszek.