one year ago.

Október volt, egy pénteki nap. Hűvös szél fújt, az udvaron mindenki kabátban állt, miközben az ünnepség zajlott. Én gondolkodtam, nem tudom miért. Haza akartam menni, fel akartam menni msnre, hogy beszéljek veled, hogy elmondjam hiányzol és nem akartalak ott hagyni, nem direkt csináltam. Bocsánatot akartam kérni, újra veled akartam lenni.. Hazaértem, és rád írhattam volna, de nem tettem. Megijedtem, féltem, hogy nem állsz velem szóba többet, hogy meg se hallgatsz. Ezért elmentem a többiekkel, és ittam. Ittam, ittam egészen hajnalig, amíg padlót nem fogtam. Rosszul lét, stb.. Éreztem, hogy valami nincs rendben. Valami visszataszító volt a levegőben aznap éjjel, valami baljós. Az ágyamban ébredtem. Nem tudom, hogy kerültem oda. Bementem a fürdőszobába, lezuhanyoztam és rendbe hoztam magam.Bekapcsoltam a gépet, láttam hogy fent vagy, de nem mertem rád írni. Még mindig féltem.. Szombat volt, ezért felhívtam a barátnőmet akivel elhatároztuk, hogy ott alszok nála és elmegyünk valahova. Kómásan próbáltam betenni a szemembe a kontaklencsét, de sehogyan sem sikerült. A szemem be volt gyulladva és csak szemüvegben lehettem volna. Rossz volt a közérzetem, és elkezdtem sírni - hisztizni. Nem akartam szemüvegben mutatkozni mások előtt. Hisztiztem, sopánkodtam és még magamon is csodálkoztam, miért viselkedek így. Annyira éreztem... Éppen mentem volna anyának sírni és panaszkodni az étkezőbe. Láttam, hogy telefonál, ezért megálltam vele szemben, hogy hamarabb befejezze a beszélgetést. De nem így lett... Anya sápadtan ült, fejét fogta. Hallottam a telefonból, hogy a nagynénémmel beszél, aki zokog. "De hát annyira részegek voltak? Kocsival mentek? Vagy hogyan? Jézusom!" mondta anya. Megijedtem, amit látott rajtam. Ezért gondolkodás nélkül eltátogta: "Peti meghalt." Az egész testemen végigfutott a hideg, leblokkoltam. Nem jutott el az agyamig, amit mondott, ezért visszamentem a szobámba, és rád írtam msnen. Vártam, hogy visszaírj, vártam... de semmi. Ezért beültem a sarokba és a falat bámulva elkezdtem zokogni. Elért az agyamig. Nem tudtam beszélni, alig kaptam levegőt, úgy éreztem a mellkasom szétszakad a fájdalomtól. Pánikoltam, jött a szokásos tehetetlen érzés - a pánikroham. Anya berohant a szobámba, próbált lenyugtatni, valamit mondott nekem, de én csak azt láttam ahogy beszél. Nem hallottam semmit, minden megszűnt létezni. Meg kellett volna nyugtatnom magam, de csak egyre jobban felhergeltem. Kerestem egy kijáratot, valahogy el kellett szabadulnom. Láttam, hogy nem írsz vissza msnen, ezért feladtam. Kirohantam a szobámból, felvettem a kabátomat és rohantam a buszmegállóba minden nélkül. Megpróbáltam zokogva elmondani a barátomnak, jöjjön elém, mert baj van. Megértette, odajött. Én pedig az ölében összeestem és csak sírtam... Sírtam megállás nélkül. Nem várta, hogy elmondjam mi a baj.. csak azt akarta, hogy kisírjam magam. Igazi barát. Aztán vettem pár mély levegőt, és kimondtam. Ahogyan kimondtam, elérte teljesen a tudatomat. Még jobban sírtam, le akartam feküdni a földre és megölni magam. Amikor ezt a mondatot a barátom felfogta, elhurcolt a legközelebbi padhoz, leültetett, meggyújtott egy cigit és ideadta nekem. Remegett a kezem, nem tudtam tartani sem. Nem akartam felfogni, mi van. Csak azért akartam sírni, mert nem lehettem kontaklencsében aznap. Csak ezt akartam fájdalomnak, nem azt, hogy te meghaltál. Nem akartam felfogni, nem akartam, érted?! Képtelenség ezt az érzést leírni, nincsenek rá szavak. Még most, egy év után sem.. Lehet, hogy láttad ezt az egészet, lehet, hogy nem, de csak hogy tudd : Ilyen volt az Október 24.-i napom egy évvel ezelőtt. Azóta radikális változásokon mentem keresztül. Olyanokon, amiket sosem gondoltam volna magamról. Felnőttem egy év alatt hirtelen. Lelkileg legalább harminc évesnek érzem magam. Nem férek a bőrömbe, egy boldogtalan senki vagyok. Nincsen magánéletem, csak a pesszimista gondolataim. Együtt egy naaaagy-naaaagy családot alkotunk. Ők és én. A szánalom és én. Ezt tetted velem, de erről nem te tehetsz, kizárólag én. Azért, mert azelőtti nap nem volt elég bátorságom rádírni...