hiányérzet

• A legtöbb ember megtalálja a lelki társát. Hipp-hipp-hurrá! És boldogok! Nem kevés ilyen van. Én speciel olyan ember vagyok, aki nem képes magányosan élni. Mégis egy éve, hogy ezt teszem. Lassacskán beleőrülök! Annyian vertek már át, bántottak meg, annyi emberben csalódtam már, hogy bízni egyáltalán nem tudok. Nagyon nehezen tudnám azt mondani egy emberre, hogy 'Igen, benne tudnék bízni!' Talán nemrég ezt éreztem, és végre úgy érzem, túl léptem a régi szerelmen. Ami -több- mint egy évig tartott. Fájt, szenvedtem, kerestem a kiutakat. Találtam is jó párat, de rájöttem, hogy egyikkel sem értem el semmit. Csak azt, hogy a szeretteim sírtak értem. De egy biztos. Hogy kevesebbet, mint én. Minden éjjel úgy feküdtem le, hogy majd' belepusztultam az érzésbe, a gyűlöletbe, és a szerelembe egyszerre. És reggelente úgy léptem ki a házból, hogy majdhogynem imádkoztam azért, hogy ne fussak vele az utcán. Mert mi van, ha összefutok vele? Feltörnek a régi érzések, könnybe lábad a szemem, és egy újabb sebet ejt a szívemen azzal, hogy még köszönni se köszön. Én nem tettem semmit. Lehet, hogy mindenki ezt mondja, de nekem csak egy hibám volt. Hogy szerettem. Hisz ő olyan volt, aki nem bírt pár hétnél tovább egy lány mellett megmaradni. Egy jó kis kaland - ami párszor megismétlődhet- és vége. Élvezte azt, hogy mindenkit megkaphat, de szerintem nem fogta fel azt, hány tíz lányt tett ezzel tönkre. Köztük engem is. Mindenki mondta (mondja) hogy nem érdemes szeretni. Én ezt tudtam is. De lehet az érzéseket irányítani? NEM! Maximum csak elfojtani, aztán mikor nem számítasz rá, egy enyhe megbántással minden kitörik belőled, és te tönkremész. Nem tudtam elképzelni régen, hogy egy fiú miatt hogy lehet például ideg összeroppanást kapni... Aztán, mikor már másodjára is megtörtént ez velem, kezdtem tisztán látni a dolgokat. Mint amikor az óriási eső után minden csillog, és előbújnak a vihar elől elbújt állatok. Na nekem ez történt a fejemben. Mit képzelek én? Hogy egyszer visszafog jönni hozzám? Ugyan... Az a baj, hogy túl sok szerelmes történet van, és sokan - köztük én is- hiszem azt, hogy ez a valóságban megtörténhet... Dehogy történhet! Ébresztő! Itt nincs olyan, hogy boldogan éltek, amíg meg nem... Itt nem mindig a srác fut a lány után egy szál rózsával. Itt igenis sokszor a lány kapar a fiú után, aki aztán megcsalja, vagy bántalmazza, és egyáltalán nem élnek boldogan... Mindörökre biztos, hogy nem. Velem csak az a baj, hogy a srác miatt tönkrement - teljesen - az önbizalmam. Semmi sincs. Elzártam magam a külvilágtól, a szerelemtől, féltem ismerkedni. De most valahogy rádöbbentem arra, hogy 'Te jó ég, mit keresek én itt egyedül, mikor sikerülhetne?' De ezt csak kimondani egyszerű... Félek lépni, félek, hogy valamit rosszul csinálok, félek, hogy átvernek, kihasználnak... Mint mások. Hiába, legyen az a legártatlanabb, legédesebb srác a városban, félnék, hogy megcsal. De ezeken kívül annyira kijárna nekem most már, hogy megkapjam a boldogságot, hogy kézen fogva sétálgassak az utcán vele, hogy egymásnál aludjunk, hogy csak úgy legyünk egymásnak! Ez hiányzik az életemből, és ezért üresnek érzem magam.