it's a real magic

2001ben, nyolc évesen láttam az első filmet. Kicsi voltam, nem nagyon értettem, de mégis megfogott. Kilenc évesen olvastam el a sorozat második részét könyvként - egyértelműen megfogott. Tizenkét évesen, emlékszem, a harmadik könyvet olvastam egyik olaszországi nyaralásunk alkalmával, a szobában kuksolva... Erről szólt az a tíz nap nekem. Aztán jött a negyedik, ötödik, hatodik könyv - velük egyidejűleg a filmek is. És azon kaptam magam, hogy könnybe lábadt szemmel veszem meg az utolsó részt. Elfogyott.. Nincs több. Ezzel a történettel nőttem fel, és szerintem nem hazudok azzal ha azt mondom, a mi gyerekkorunk fénypontja a Harry Potter könyv és filmsokaság volt. Minket akkor nem a szerelmes vámpírok, vagy a vérszomjas és féltékeny vérfarkasok fogtak meg. Minket az érdekelt, hogyan győzi le Harry a kígyót, hogyan játsza ki Dudleyékat, hogyan teljesítik az elvárásokat és hogy hogyan nőnek fel velünk párhuzamosan. Hát nem életszerűbb volt az az egész, minthogy Edward vámpír, Twilight vámpír vágtatott szürke volvóján?  Mert szerintem de... Persze, azokkal a könyvekkel és filmekkel sincs bajom. Mindegyiknek megvan a maga szépsége, de mi nem nőttünk fel azokkal a könyvekkel, nem voltak részesei életünknek. Mi csak már majdnem felnőttként tapasztaltuk meg, mit is rejtenek a vámpíros sztorik. Ezzel ellentétben, a roxfortos életet jobban feltudtuk volna mondani, mint most egy szinusz képletet...
Hogy ha most megmondaná nekem valaki, hogy idézzek az ötödik, hatodik, hetedig könyv, xy. fejezetéből, lehet, hogy meg tudnám tenni. 
És most vége... Az utolsó könyv régen megjelent, és már csak hónapok kérdése, hogy a legeslegutolsó részt láthassuk.. Olyan ez, mintha elvágnának egy kötelet. Mintha hivatalosan is felnőtté nyilvánítanának bennünket.
"Kedves Harry Potter rajongók, elengedjük kezeteket, nőjetek fel!" - és nekünk tényleg fel kéne nőnünk.. De ilyen áron? Nekem túl kedves ez a történet ahhoz, hogy csak úgy a feledésbe merüljön. Nem tudom, ti hogy vagytok vele...