Ez már a teljes reménytelenségemnek a hangja.
Hol is kezdjem? Ez hosszú lesz.
Nem az a bajom, hogy vége lett. Sőt, jobb is, mert már csak szenvedés volt az egész, nem volt értelme. Bántani - és ez mérhetetlenül - az bánt, hogy ezzel a cselekedettel elindította a kiborulásomat.
Eddig tűrtem. Nagyon is! Ha valaki képes azt mondani, hogy nem, pofán csapom. Elviseltem, hogy azoktól, akiktől elvártam volna, nem nyújtottak vigaszt. Elviseltem, hogy egyedül voltam nap mint nap. Elviseltem, hogy mellette sok teendőm volt, és koncentrálnom kellett. Elviseltem, hogy gyászolok. Mindent elviseltem, amit hozzám vágtak. A pletykákat, a sunnyogást, a röhögést, mindent. Nem vágtam vissza - pedig megtehettem volna. Elviseltem azoknak a pillantását, akik nem szeretnek minden áldott nap. Nem tettem gúnyos megjegyzést, nem néztem vissza én is úgy. Azt hiszem, ez nagy szó egy emberhez képest.
Később elviseltem, hogy mindenki keresztbe akar tenni nekem, mikor már boldog vagyok. Beleugrottam valamibe, azt hittem, menni fog fél év után. Benne volt a pakliban, hogy tévedhetek, fel kellett volna készülnöm arra, hogy mi lesz abban az esetben. De én optimista voltam - ami nem rám vall - és hittem benne, hogy sikerülni fog, hogy már készen állok újra érezni. És amilyen magasan voltam akkor, olyan mélyen vagyok most. Vagy még mélyebben. Nem hittem volna, hogy a csalódás ennyire megvisel. Minden kijött rajtam. Nem akarok elviselni már semmit, unom az álarcot. Unom, hogy mindig azt mondom, jól vagyok. Unom, hogy mikor jól esne, hogy beszélgessek a bajaimról valakinek, akkor nem beszélünk - igen, ez egoistának tűnik, de ennyi önsanyargatás után úgy érzem megengedhetem magamnak. - Minden annyira borzalmas.
Feltörtek a régi érzések, a szánalom amit magam iránt érzek. A családom mindennek nevezhető, csak családnak nem. Sosem volt az igazán, de most már kezd itt is szakadozni a cérna. Most ideges vagyok, mindent megmondok nekik. És ők rá is jönnek ezekre a dolgokra. Megbántom őket, és nem fáj. Vissza akarok adni mindenkinek minden rosszat. A pillantásokat, a pletykákat, a kavarásokat, az áskálódásokat, a leszaromozást... mindent.
Elegem van abból, hogy tűrök, nem tudom ezt tovább csinálni. Most adtam fel. Mostantól fog látszani rajtam igazán, fél év alatt mennyit is szenvedtem magamban igazából. Már elrejteni se tudom. Piros szem, karikák, fáradtság... Egy egész félévnyi csőd fog a napokban kitörni belőlem, amit eddig elnyomtam. Már érzem, hogy közeleg...
hello, hope!... goodbye, hope.
csütörtök, április 15, 2010
Ez már a teljes reménytelenségemnek a hangja.
Hol is kezdjem? Ez hosszú lesz.
Nem az a bajom, hogy vége lett. Sőt, jobb is, mert már csak szenvedés volt az egész, nem volt értelme. Bántani - és ez mérhetetlenül - az bánt, hogy ezzel a cselekedettel elindította a kiborulásomat.
Eddig tűrtem. Nagyon is! Ha valaki képes azt mondani, hogy nem, pofán csapom. Elviseltem, hogy azoktól, akiktől elvártam volna, nem nyújtottak vigaszt. Elviseltem, hogy egyedül voltam nap mint nap. Elviseltem, hogy mellette sok teendőm volt, és koncentrálnom kellett. Elviseltem, hogy gyászolok. Mindent elviseltem, amit hozzám vágtak. A pletykákat, a sunnyogást, a röhögést, mindent. Nem vágtam vissza - pedig megtehettem volna. Elviseltem azoknak a pillantását, akik nem szeretnek minden áldott nap. Nem tettem gúnyos megjegyzést, nem néztem vissza én is úgy. Azt hiszem, ez nagy szó egy emberhez képest.
Később elviseltem, hogy mindenki keresztbe akar tenni nekem, mikor már boldog vagyok. Beleugrottam valamibe, azt hittem, menni fog fél év után. Benne volt a pakliban, hogy tévedhetek, fel kellett volna készülnöm arra, hogy mi lesz abban az esetben. De én optimista voltam - ami nem rám vall - és hittem benne, hogy sikerülni fog, hogy már készen állok újra érezni. És amilyen magasan voltam akkor, olyan mélyen vagyok most. Vagy még mélyebben. Nem hittem volna, hogy a csalódás ennyire megvisel. Minden kijött rajtam. Nem akarok elviselni már semmit, unom az álarcot. Unom, hogy mindig azt mondom, jól vagyok. Unom, hogy mikor jól esne, hogy beszélgessek a bajaimról valakinek, akkor nem beszélünk - igen, ez egoistának tűnik, de ennyi önsanyargatás után úgy érzem megengedhetem magamnak. - Minden annyira borzalmas.
Feltörtek a régi érzések, a szánalom amit magam iránt érzek. A családom mindennek nevezhető, csak családnak nem. Sosem volt az igazán, de most már kezd itt is szakadozni a cérna. Most ideges vagyok, mindent megmondok nekik. És ők rá is jönnek ezekre a dolgokra. Megbántom őket, és nem fáj. Vissza akarok adni mindenkinek minden rosszat. A pillantásokat, a pletykákat, a kavarásokat, az áskálódásokat, a leszaromozást... mindent.
Elegem van abból, hogy tűrök, nem tudom ezt tovább csinálni. Most adtam fel. Mostantól fog látszani rajtam igazán, fél év alatt mennyit is szenvedtem magamban igazából. Már elrejteni se tudom. Piros szem, karikák, fáradtság... Egy egész félévnyi csőd fog a napokban kitörni belőlem, amit eddig elnyomtam. Már érzem, hogy közeleg...
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése